Gondoltam egy számra

El voltam havazva. Ha kinézel az ablakon, te is láthatod hogy valószínűleg tényleg el voltam, ha csak nem egy  trópusi sziget mélyén laksz, és éppen egy banánfa tetejéről nézel le az alant elhúzódó, vízesésektől tarkított völgy mélyére.
 El voltam havazva. Hóesés volt a lelkem mélyén, láttam ahogy szállingóznak a gondolatok a tükörben. Próbálom őket kizárni, ahogy csak erőmből telik. El akarom végre kezdeni azt az új életet, azzal az új felfogással, és szeretném végre hallani ahogy ropog a hó a csizmáim talpa alatt.

 De persze megint csak saját magammal törődök... hogy tengeted napjaidat az óceán-parti pálma-viskódban? Remélem minden oké, és a házi zebrasoma veliferum is jól van. Tudom mennyire szerettem vele játszani a medencében. Ahogy ezeket a sorokat írom, egy picit vissza is tértem lélekben hozzátok, a homokos partra.

 De nem mehetek vissza, és ezt te is tudod. Itt kell most maradnom még egy picit. Szeretnék elmenni egyetemre, szeretném megírni végre életem könyvét, és szeretnék még egyszer úgy berúgni, hogy elhiggyem, szabad vagyok. Szeretnék Bacardit venni a boltban, szeretnék egyszer egy tökéletes körszakállat növeszteni, és azt is szeretném, ha egyszer a Deákon ébredhetnék reggel, de nem azért mert hajléktalan vagyok, hanem mert olyan szinten bedrogoztam, hogy nem tudtam melyik buszra szálljak. De ez persze nem elég, mert egyszer szeretném megmutatnia a verseim a nagyérdeműnek. Azt nagyon szeretném. De élnék egyszer egy vadidegennel is, meg utána a legjobb barátommal. Szeretnék egy saját lakást, de nem nagyot, és szigorúan csak a belvárosban. Ha már itt tartunk, szeretném egyszer megkérdezni valakitől, hogy miért pont narancssárgára festik az utcai lámpák az eget, miért nem rózsaszínre. És miért nem születünk újjá, ha meghalunk, vagy miért igen, ha mégis. Hogy miért nem létezik Isten, ha az embernek genetikailag szüksége van egy felsőbb hatalomra, hogy ne veszítse el teljesen a fejét. Szeretnék egy új fejet, egy élesebb ésszel.

 Ezt kérem Karácsonyra. Meg egy jegyet egy trópusi szigetre, remélem megoldható Kedves Mikulás úr.

Sárga - II. rész

Akkor újra:

Beköszöntött az ősz. Érezni a pesti bérházak nyirkos falszagát, és az eső mosta parkok fenyőillatát a budai oldalon. Látom ahogy esőcseppektől piszkos az ágyam melletti ablak, és azt is, ahogy a sötétszürkére ázott fehér plafonról lepottyan egy csepp a cipőfoltos parkettára.
 Még egy nap, amit az ágyam ölelő karjaiban tölthetek. Persze, ha már egész nap ráérek, dolgozhatnék is. Nem mintha szükségem lenne a pénzre, az esetenkénti borokra, vagy sörre, mindig sikerül összekaparni a megfelelő mennyiséget a tárca mélyéről, a rendszeres táplálékként funkcionáló kiflit és virslit, meg a kabátom belső zsebébe dugom, ha néha betérek a sarki közértbe. Ugyan kit érdekel pár forintos dolgok eltulajdonítása, amikor mások milliókat bűvölnek el jogtalanul. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, mikor a tűzhely fölött ropogtatom a lelkiismeret-furdalástól megkeményedett kiflit, miközben már a virslihússal megtelt víz illatától is jóllaktam. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, szebb lakoma hiányában.

 Az étellel nem játszunk. Mondták mindig. Én most mégis játékosan tologatom a virslidarabkákat a tányéron. Én vagyok a virsli, a lány meg a kifli. Találó, mi? Kínomban felkacagok önnön bugyutaságomon. Hiszen ahelyett hogy kimondanám, vagy leírnám, már csak a kajadarabkák megszemélyesítésével tudok előre menni. Még ha jutnék is valamire. Akkor fussunk neki még egyszer.

  Ezeréves történet, annál is hosszabban elnyújtva. Mint egy óriási körben kilapított tészta, de most inkább virslikről meg kiflikről van szó. Én vagyok a virsli, önmagamban kicsit nyers és egyszerű. Járom a magas, budapesti utcákat, és néha belefulladok a kátyúkban felgyülemlett parányi, forró tavakba. Néha felszállok a villamosra, vagy a metróra, hogy legalább pár megállóval közelebb kerüljek a terítőre hányt kockákhoz. Néha figyelem a kávézók teraszát a nyikorgó buszról, és elképzelem, hogy én vagyok a rongyosra ázott, tegnapi újság az emberek kezében. Na de kinek a kezében?
 Siettem mindig kiflit lopni. Persze a találka előtt végigpörgettem a fejemben minden lehetséges forgatókönyvet, amik aztán sosem váltak valóra, mert túlságosan sok volt bennük az optimizmus, és az általa megteremtett fikció.

 Sokat törődtem másokkal amikor egyedül voltam, és olyan tulajdonságokat gyúrtam a személyiségembe,  amiket sosem tudtam teljesen magamévá tenni. Pedig voltam én már elfeledett hadvezér a Hősök terén, aki a sok mocsok között vezetgeti szakadt ménét, meg voltam szőke herceg, fehér szamáron, meg sötét lovag nyomorék lovon. Mindegyik jelmezen átütött saját magam gyermeki mivolta. A gyereknek pedig otthon a helye, családi körben, nem pedig az utcákon, kint, a csatatéren.
 Ahol remegő lábakkal próbálok magabiztosan lépkedni, miközben a gyönyör folyamatosan a körúti üzletek kirakatának nyom, mint valami lesajnált matricát, amit csak azért tesznek ki a falra, mert ragad a hátulja, és akkor már ne menjen veszendőbe. Bólogatás, heves egyetértés, a könnyes búcsú helyett aztán egy kényszeredett puszi, ami elveszik a heves csókok oltárán. Én matrica maradok, aki pedig engem fölragasztott, már három zebrányira van tőlem. Nézek utána, és azt kérdezem magamtól: miért nem tesszük a friss árút hátulra, ahogy azt tanították?
 Hiszen akár elég volt egy szemtelen rovar, ami észrevétlenül szállt rá a fürtjeire, és én máris csak gúnyolódni tudtam kölcsönvett nőiességén. De aztán újra és újra el lettem bűvölve.

 Ezért a véget nem érő belvárosi kocsmák soránál találkoztunk, a kapualjban, két pohár fröccs fölött szemezve. Vagy valami szórakozóhely fűtől, és dohánytól fülledt egy termében. A lényegen nem változtat, ő mindig otthon volt, barátok között, én meg csak engedtem hogy pörögjenek az események, nélkülem, és rajtam kívül. A szempár pedig lenézőre váltott, és én akkor tudtam, hogy vége. Hiányzik az erő, az őrület, ami elsőre talán ijesztő, de csak akkor ha belegondolunk.

 Elkéstem, pedig ha kicsit korábban születek, mára már boldog lennék. Akkor a jelmezek valódi öltözékek lehetettek volna, amiket a tapasztalat, no meg a ködös, nagyvárosi eső mosott rám. Vagyis szeretnék ebben hinni. Valójában sosem érkeztem meg, ez pedig a tény, amivel nehéz vitatkozni. Viszont fiatal vagyok, ez is valami. Bőven van még időm ragasztani, és ragasztva lenni. Mint egy elfeledett árjegyzék, vagy egy akciós ajánlat, egy pesti ékszerüzlet üvegén. Vagy egy budai kereszteződés közlekedési lámpája alatt. A város is csak akkor él igazán, amikor megengedhetjük magunknak.
 Valamiért már nem volt az igazi a kézfogásod nélkül. A korábban hívogató kis üzletek taszítani kezdtek, az emberek, akik minket gondosan kikerültek, engem folyamatosan fellökni próbálnak. Ilyenek vagyunk, a boldogat nem merjük bántani, viszont amint leolvad az a magabiztosságot árasztó mosoly...

 Olyankor mindig azon képzelegtem, vajon ő mit csinál abban a pillanatban. Neki milyen érzés lehet ugyan ezeken az utcákon sétálni, és bámulni a mogorva szembejövőket. Biztos könnyebb. - gondoltam. Valójában persze az ilyenkor kiengedett dac, és harag, inkább magamnak, mintsem neki, vagy a világnak szólt.
 Megérdemelnék egy jó nagy pofont. Sosem vertek meg a szüleim, talán ez a probléma. Igen, ez lehet. Sikerült újabb bűnbakokat találnom, ahelyett hogy szembenézzek az igazsággal, és azzal, hogy hiába akartam, hiába kellett mindennél jobban, valójában sosem tettem érte semmit. Ilyen lenne egy huszonegyedik századi dzsentri élete az érzelmei hálójába ragadva?

 Akkor inkább csak sütögetem a virslijeim. Ahogy forr a víz, az asztalon álló bort nézem. Még nincs kinyitva, de remélhetőleg egy csepp sem marad benne mire éjfélt üt az óra. Megint te bújsz hozzám majd, amikor magamat összehányva fetrengek az ágyban. Háremet akartam, de a tárca mélyéről csak ennyire sikerült eleget összekaparni. Több, mint a semmi.
 Aztán amikor már fejembe szállt a bor összes dicsősége, a szomszédok pedig elhalkultak, elgondolkozom. Lehet ő életem szerelme, csak félek kimenni a konyhába szembe nézni vele. Az a rengeteg, semmiből előtűnt dal, egyfajta isteni jel, nem pedig a véletlen műve. Én és a lány, pedig boldogon sétálgatunk a Piazza Dante-n, pedig ezt a a Váci utca kövein is megtehetnénk.
 Pedig én a Világ Végén, és pont az ellenkező oldalán is mindig megvédeném, mindegy mitől, a rossztól, a jótól, a szembejövőtől, vagy saját magamtól, vagy magától. Szólnék előre, hogy ez nem lesz jó, és már látom a fekete felhőket gyülekezni a romos erkélyről, ahol esténként elszívja a nap utolsó cigarettáját. Amikor bekövetkezik a záró hamuzás, hirtelen minden megszakad. Eltűnnek a problémák, a folyamatos küzdelem, a negatív gondolatok, egy arc marad csupán. Odaadóan fekszik be mellé, az ágyba.

 Borosüveggel a hónom alatt ülök az íróasztalomnál. Szomorú dalszövegeket morgok magamban, közben azon gondolkodok, mennyire komikus ez az egész helyzet. Nevetnék, nagyon hangosan, de nem akarlak fölébreszteni, nem, azt semmiképp sem. inkább fölállok, egy csókot nyomok kihűlt homlokodra, majd kilépek a hideg, pesti éjszakába.
 Nem mondok már nagy szavakat, mert mi alapján mondhatnám őket, de valamit mégiscsak éreztem, ezért hagytam ezt itt. "I'll see you in another life... when we are both cats." I guess. Csak így mű angolsággal.

VÉGE

Sárga - I. rész

A repedés

Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz még túl korán, de a semmittevéshez már talán picit késő. Az ágyamban fekszem, abban a puha szentélyben, amely hosszú évek óta nyújt folyamatos menedéket a kötelességek elől. Párszor persze megcsaltam, miért is ne tettem volna. De remélem megbocsájtott. Cserébe megint megcsalom majd, az első adandó alkalommal.


Ilyen az élet, legalábbis a rám eső része. Csak kergetem a farkam, mint ahogy a kutyák szokták.
 Még nem tettem komolyabb mozdulatokat, csak élvezem ahogy átölel a takaró és a pléd. Ahogy pihen a fejem a párnán, és az ebből fakadt biztonságérzet végigfut a testemen.
 Pont a szemeimmel egy vonalban, egy hosszú repedés húzódik a plafonon. Nehéz olyan dolgokat nem észrevennünk, amik pár centiről ordítanak ránk. Pedig nem akarjuk őket látni, mint ahogy én sem akartam a repedést. Túl kegyetlen látvány volt ez, az amúgy kellemes reggelen. Kikászálódtam hát az ágyból.
 Ma sincs még késő a semmittevéshez, úgyhogy nem hallgatok saját magamra, és inkább azt csinálom, amit nem kéne.

Foltok

 Leülök reggelizni. Tej, zabpehely, nem viszem túlzásba. Egy kis rántotta, félig megromlott tojásokból. Meg kell edzeni a szervezetet. Miközben a serpenyőből kanalazom a tányérra az ételt, észreveszem a rengeteg kajafoltot a terítőn. Volt minden; kiöntött bor, paprikás krumpli, aprócska húscafatok, egy-egy ropogósra száradt tésztadarab, meg persze rántotta, amiből most is is jutott egy kevés.
 Eddig valahogy sosem zavart a terítőn felvonultatott idejétmúlt svédasztal látványa, most azonban elfogott a hányinger. El is ment minden kedvem a rántottától, inkább otthagytam az asztalon, s helyette kibontottam egy doboz sört. Az úgy is jobban illik a mindennapokhoz.
 Kiürült a doboz, ezért kinyitottam még egyet. Majd még egyet. A negyedik felénél járva már kiült az arcomra az alkohol által generált kényszeredett mosoly, és kezdtem magam jobban érezni. Már nem is zavar az a sok folt az asztalon. Már nem is emlékszem a repedésre a plafonon. Vagyis de, mert most eszembe juttattam. Öreg hiba, barátom.

Feloldozás

 Leülök. Csak bambulok, nézem a monitor képernyőjét, ahogy kéken megvilágítja az arcomat a borús délutánon.
 Az asztalon ceruzák, lapok, rajzok amik sosem lesznek befejezve. Ott egy levél is, amit egy barátomtól kaptam születésnapomra. "Kedves I..." kezdődik az írás. Éppen hogy ennyi látszódott csupán a levél tartalmából, ugyanis sosem vettem ki a borítékból. Lassacskán egy egész éve élek egyedül, család és barátok társasága nélkül, nincs már szükségem ilyen megerősítésekre. Névnapod van, tehát élsz. Ma van a születésed napja, így hát létezel. Boldog Karácsonyt, remélem boldogságot rak a jézuska a fa alá. Semmitmondó dátumok, miknek hiányában talán nem is vagy a társadalom teljes körű tagja.

 Kinek kell a leveled? Egyáltalán kinek kell bármilyen levél. Amúgy is rendet kéne már tenni az íróasztalon, így a nagy üggyel-bajjal megírt üzeneted, valószínűleg úgyis a szemetesben végzi majd. Ha pedig takarítás, akkor a terítőt is ideje lenne kimosni. No meg ragasztani azt a csúnya repedést, azt is le kéne...
 Majd holnap. Elalvás előtt azonban csak előveszem a levelet. Végre valahára kihúzom a borítékból, és elolvasom. "Jó lenne újra látni." Jól hangzik, de a szöveg többi részéhez már nincs gyomrom.

Megbocsájtás

Élet és halál között egyensúlyozok. A keskeny fadeszka keservesen recseg alattam, már nem sokáig bírja a súlyomat. Érzem a kellemes, langyos szellőt, ahogy az arcomat simogatja. Levegőt veszek. Lenézek. Látom azt a rengeteg embert akik mind sietnek valahová. Én meg csupán az egyik háztetőről a másikra szeretnék átjutni.
 Hátranézve látom, ahogy a nyitott ablakon át befúj a szél a szobámba, és felkapja a lapokat. Az örök félkészségre kárhoztatott rajzok most grafitfoltos madarakként repkednek szét a magasban. Kár lenne már visszafordulni, inkább folytatnám az utamat a másik tetőre. Megreccsen alattam a deszka, még egyszer, utoljára.
 Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz már nem korán, a semmittevéshez meg túl késő. Üresen tátong a fehér plafon, én pedig csak szemezek vele, mintha keresnék valamit. Valami volt, valami hiányzik.
 Felöltözök, majd kitárom az ablakot. Kilépek a semmibe. Hallgatok rád.

...

Kényelem

Várok amíg vársz arra, hogy befejezzem a várakozást. Majd akkor teszek valamit, ha azt mondod hogy tegyek. Akkor majd teszek is, keresztbe, meg félholdat formálva, ahogy az égen is látszik.



 Ja, hogy a függöny újfent el van húzva? Akkor kicsoszogok a konyhába, és fölteszek egy kávét, amit sosem ittam, de a te kedvedért még arra is rászokok. Nézem ahogy egy kis pók a konyhaszekrény tetején csücsül.
 Ma is megfogod úszni a fölporszívózást. A kávéval mit sem törődve, visszafeküdtem az öledbe.

Fagyi

Más világ volt ez. Melyben marcipánból készült hidak íveltek át végig a csokoládé-folyón. Emlékszem, én lassan lépkedtem át rajtuk, egyik partól a másikra, a vaníliából a pisztáciába, át a kávén, bele a tejszínhabbal borított Somlói galuska völgybe. Vagy valami ilyesmi. Ízlelgettem mindent, kettéharaptam a ropit, fölszürcsöltem a padlóról a kókuszlikőrt, meg belemélyesztettem a fogaimat a mérgezett almába is.


 El is rontottam a gyomrom, hánytam, okádtam, elestem, aztán fölkeltem, aztán meg részegen kikeveredtem a túrós-citromos erdőség szélére, ahol csak a különböző gyümölcs ízesítésű zselékkel kitömött vérfarkasok vonítása hallatszott. (a vér persze málna ízű művér volt, mint a cigi-rágó régen, tudjátok)
 A lényeg: én félek a vonításoktól, mint azt már egy ezeréves történetemben le is írtam. Ez az a pont tehát, ahol a fiktív elbeszélő én lecsúszik a kis földútról, rá a főútra, ahol már tart a nagy felvonulás, és tombolnak az istenségek.

 Üdvrivalgásban, tapsban múlik el a világ dicsősége, és emelkedik egy új királyság a helyén. (ami ugyan az, ha mélyebben belegondolunk) Mindenki örül, boldog arcok, tekintetek, örömkönnyek, csupa-csupa mosoly, főleg hát a...
 Szóval minden gyönyörűséges, csak én állok ott dühtől és méregtől forrva, várva hogy végre kitéphessem magam emberi mivoltomból, és pusztító szörnyűségként vethessem rá magam az előttem örömködő tömegre, főleg hát a...

 Szóval: az általános véleménnyel ellentétben, én nem vagyok egy jó ember. Irigy vagyok, és rendkívül dühös. Úgy érzem becsaptak, átvágtak, hazudtak nekem, de ami a legrosszabb, hogy azt hittem érdemes azt csinálnom amit, most pedig kiderült hogy igazából mindig is felesleges volt.

Persze szeretném elhinni hogy nem.
Meg hogy valamit hagytam a padláson.
Meg hogy majd lesz még valami.

Vagy várj, azt nem várom...
Vagyis igen.
De felesleges, azt viszont biztosan tudom.

Szóval nem várok, hanem haladok előre.
Tehát igen.
Kár...
Majd nem írok akkor. Vagyis majdnem írok. Tehát nem fogok.
Remélem te igen, de válaszolni se fogok.

Vissza a bolygó nagyságú pudingos tálba, oda mennék inkább. Csak most már kevergesse valaki más, meg hol a szívószálam?

A rémség és a szörnyeteg

 Fáradt voltam, de mégsem tudtam aludni. Helyette a sötétben botorkálva próbáltam megtalálni a mosdó lámpájának kapcsolóját, miközben minden akaraterőmet bevetettem, hogy visszatartsam a természet - akkortájt cseppet sem lágy - szavát.
 Végül csak sikerült elérni a rendeltetésszerű helyre, miközben pedig ürítettem, a jobb oldalamon lévő ablakon bámultam ki a messzeségbe. Beletelt jó néhány másodpercbe mire szemem, a bambulás helyett a tényleges információkra fókuszált rá, és meglátta az ablak külső oldaláról rám bámuló rémség képét.

Az valószínűleg ugyan úgy csodálkozva nézte az én pofámat, mint én az ő pofáját, és az is több mint lehetséges, hogy ő is legalább annyira rondának gondolta az én arcszerkezetemet, mint én az övét. Más kultúrák találkozása, mondhatni.
 Ezzel a lehetséges magyarázattal nyugtáztam is a dolgot, néma biccentéssel elköszöntem a pokolfajzattól, lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Nagy nap a holnapi, muszáj lesz legalább egy picit aludnom.

 Örömmel jelenthetem, hogy sikerült pár órácskát. Nagyon izgatottan keltem, a kevés alvás ellenére szinte kipattantam az ágyból. Egyből  föl is öltöztem, majd leszaladtam a konyhába, elfogyasztottam a reggelimet, aztán leültem az előszobába és vártam, mint karácsonykor a mikulásra szokás.
 Anyu még sminkelt vagy fél órát, de aztán csak-csak kész lett, és végre elindulhattunk a bevásárlóközpontba. Ugyanis aznap érkeztek meg az új Vasember akciófigurák, amikre már hosszú hónapok óta vágytam, az ország összes többi gyermekével egyetemben.
 A helyszínen már rengetegen voltak, egészen a parkoló kezdetétől állt a sor, tele anyukákkal, apukákkal, és persze az ő csemetéikkel. Ma még azok az idegesítő nyugdíjas nénik és bácsik is eltűntek, mintha tudták volna, hogy ezen a napon esélyük sincs megtartani az első helyüket a tápláléklánc csúcsán.

 Aztán eljött a pillanat. Kinyitottak a kapuk, a tömeg pedig beözönlött az épületbe. Én rögtön megparancsoltam anyunak hogy találja meg a megfelelő alkalmazottat, és tudakolja meg hol lehet megvenni a hőn áhított akciófigurámat. Én inkább nem erőltetem a kommunikációt, ugyanis félek emberekkel beszélgetni, meg nem is nagyon szeretem őket ha már itt tartunk. Csak Csabit akit az óvodából ismerek, ő az egyetlen igazi barátom.
 Végül meglett a bábum, az utolsó darab ami volt, bár egy másik kisfiút ki kellett gáncsolnom érte, mert ő is meg akarta szerezni. (illetve egy másikat még a labda-osztálynál belefojtottam a pöttyösökbe, de az azért volt, mert kinevette a cipőmet) Anyu kifizette a figuráért a 8000 forintot, majd fagyiztunk egyet, és végül hazamentünk.

 Másnap kissé kábán ébredtem. Egy kicsit fájt is a fejem, de egyből elmúlt amikor megláttam a polcomon álló Vasember figurát. Büszkén szemlélte az előtte elterülő gyerekszoba látványát. Én meg büszkén szemléltem őt. Valószínűleg soha többet nem fogok hozzányúlni, és az idők végzetéig ott fog porosodni. De hát pont ez a gyönyörű az életben nem?
 Kimentem a mosdóba fogat mosni. Kacsintottam egyet a szörnyre, aki szintén a reggeli tisztálkodását végezte, majd öblítettem és lecsoszogtam a konyhába. Egy picit elreggeliztem az időt, úgyhogy késve indultam el a munkába.

20 éves vagyok. Talán fejben egy kicsit gyerek még. A szörnyeteget pedig hasba szúrtam, és hagytam elvérezni a piszoár mellett. Szia!

Egy fiúcska

Pár ismertető jel ahhoz, hogy tudd, mikor mész a férfivé válással ellenkező irányba:

 - A délelőtti elfoglaltságod kimerül abban, hogy egy híres képnézegető weboldal együgyű játékának keretében, teljesen haszontalan tárgyak után vadászol. (és nyomogatod az r billentyűt, mint valami fejvesztett őrült)
 - Ha hagyod hogy arcszőrzeted a lehető legelevenebb formában terjedjen szét arcberendezéseden.
 - Ha hajad fölveszi a mai világban igencsak divatos félhosszú formát. (mínusz a divatos rész, helyette egy csipetnyi igénytelenség)
 - Ha a sötét, elfüggönyözött szobádból csak a közízlésnek megfelelőnél sokkal nagyobb hangerejű dubstep ad arról jelet, hogy az ajtó mögött az élet is felütötte fejét, sőt, nemcsak hogy felütötte, de már hosszú idők óta el is vegetál egymagában.



De hát az élet nem habos torta, meg kellett állni a tárgyak vadászatával, és be kellett menni a belvárosba, mert lebeszéltem egy találkozót egy barátommal, akit már nagyon régóta nem láttam. Le is cseréltem az egy szál boxeremet valami ünnepélyesebbre, magamhoz vettem a telefonom, a kulcsom, meg az irataim, és elindultam. Hogy mi ihletett arra, hogy egy kicsit jobban megvizsgáljam utazásom körülményeit?

 Egy éles kanyar a kettes villamos fedélzetén, a Szalay utca megálló közvetlen közelében. Sokszor mentem már ott, de eddig sosem tűnt fel hogy a mellettünk elhaladó autók csak pár centire vannak a villamos oldalától. Már nem is tudom mi jutott eszembe erről a pár centiről, talán egy hasonlat, élet és halál kapcsolata, de már nem emlékszem rá, meg akkor sem fogalmaztam meg magamnak pontosan, inkább csak elhadartam, majd elharaptam a gondolatot.

 Szóval Jászai Mari tér. Szeretem ezt a helyet, bár néha a pici aluljáró lépcsőit elfoglalják a csövesek, és őket ilyenkor kénytelen vagyok kikerülni. De amúgy nem rossz környék, mindig látok egy plázacica kinézetű hölgyeményt egy kiskutyussal, de nem vagyok biztos benne, hogy mindig ugyan azt. Van itt meki is, az mindig pluszpont.
 Fölszálltam a villamosra. Ott mintha minden velem utazót behívtak volna a katonaságba, és éppen a frontra tartanánk egy harckocsi tetején, úgy néztek rám szomorúan, kegyvesztetten. Még a velem együtt felszálló pár is depisen pillantgatott egymásra, mintha már tudnák hogy csak pár nap, és eljön a szakítás ideje. Vagy tényleg behívták őket. Bár a mellettem álló néni nem tett tanúbizonyságot a bajtársi szeretetről, ahogy véletlenül összeért a karunk, ő már húzta is el sajátját, mintha leprás lennék. Ez esetben rossz kocsira szálltam, de nem láttam sehol a vöröskereszt lobogóját, így azt hiszem ez megbocsájtható.

Nyugati pályaudvar. Ahol a vasútállomás előtt kéregető csövesek, és a szemben, a különböző keleti kajáldákban üldögélő üzletemberek képe tökéletesen megfér egymás mellett. Köztük pedig a két sín, a villamosokkal, amiken az átlagnép utazik. Mondjuk most fölszállt egy gyanús kinézetű úriember, gyorsan keletkezett is egy üres kör, az amúgy eléggé zsúfolt járműben. Pedig nem is volt olyan büdi, mert én persze ott maradtam a helyemen, engem nem tántorít el senki fia.

Oktogon. Ez egy tök jó hely. Vannak bokrok az út közepén, vagy valami ilyesmi, sosem vizsgáltam meg túlzottan a környéket. Az Andrássy úton viszont minden alkalommal érdemes végigsétálni. (kinek kell a metró?)

Király utca. Itt még szerintem sosem szálltam le.

Wesselényi utca. Lehet itt sem. De az egyiken mindenképp. Arra emlékszem ugyanis, hogy a kettő közül valamelyikből lehet a legkönnyebben eljutni az Almássy hallba, ahova fűz néhány szép emlék. Elektronikus zenei bulik. Valamikor megint kéne menni.

Blaha Lujza tér. Ahogy a barátomnak is ecseteltem, ez a hely gyönyörű lenne, ha több figyelmet kapna. Jelenleg viszont furábbnál furább emberek gyűjtőhelye. Itt szálltam le, és álltam meg a menetrendet jelző tábla melletti kukánál. Persze nem a legjobb hely, mert mindig megjelenik pár gyűjtögető, de ezt szoktuk meg, mint találkahely. Most is megjelent pár vakond, az egyik csalódottan meg is említette a másiknak, hogy mostanában már nem szemetelnek annyit az emberek. Szerintem szemetelnek, max nem a kukába. Persze megértem én a csalódott gyűjtögetőt, egyszer egy társa már tartott nekem kiselőadást a villamoson arról, hogy mennyi pénzt lehet keresni azzal, hogy reggelente végigjárja a Margitszigetet üres üvegek után kutatva. Én leszek az első, aki kezet csókol majd neki, ha befarol új ferrariával a hetes busz megállójába.

 Amúgy volt még pár érdekes dolog, egy fiatal lány aki leköpte a kombinót, megállóban füvező férfi, és az egykezű bácsi mögött sétáló vak néni is egész groteszk látványt nyújtott. Szegény kutyus se nagyon vágta a témát, de hogy megnyugtassak minden olvasót: segítettek a néninek.
 Aztán megjött a barátom, vele pedig bementünk a mekibe, két csokoládés valami, meg néhány sajtburger elfogyasztásának céljából. Itt már normális témákról szólt a diskurzus, éppen ezért feleslegesnek is érzem a megjelentetését.

Tanulság? Azt még mindig nem az én blogom falain belül kell keresni. Persze azért megfordult a fejemben, hogy ilyen emberek közt minimális befektetett energiával is lehetne férfinak lenni.

 Aztán leültem a számítógép elé, mert vagy öt óra kiesett az életemből, amit netes játékokkal is eltölthettem volna.

Örökös körforgás

Egyszer azt mondta egy ismerősöm, hogy én olyan "kis szerencsétlen" vagyok, és hogy ez mennyire aranyos. Nos nem tudom mennyire az, vagy mennyire nem, de hogy nagyon idegesítő, az biztos.



Néha elgondolkodom azon, hogy az élet ténylegesen egy játék, és én az előző életeimben elért sikereimen felbuzdulva, a mostaniba már hard, vagy még magasabb fokozaton léptem be. Ha ez valójában így van, akkor a nirvánában bizony jár pár fejbekólintás az előző fegyverhordozóknak. Aztán meg kezet fogok Buddhával, mert azért mégis csak jobb hogy az ő tanításai hozzák el a megboldogulást. A hamburgert pedig kitépem a kezéből, aki pedig tudja hogy mire gondolok, az ezt a bejegyzést sosem fogja látni.

Variációk egy témára

 Lassan megtelt az összes szék és asztal, a közeli lakóházakban élők pedig kénytelenek voltak elviselni a kis külvárosi kocsmából kiszűrődő, egyre nagyobb hangzavart. Volt bent mindenféle ember; rengeteg fiatal, akik már csak megszokásból is betértek kedvenc helyükre, lecsúszott, idős emberek akik sok vizet nem zavartak, csak a játékgépek Istenét szerették volna magukhoz csábítani, meg voltak középkorú férfiak és nők, akik inkább csak egy baráti csevejre tértek be, mintsem az alkohol szent tanításai miatt.
 Más a nem, a kor, a szokások, de egyvalami közös volt minden vendégben: egyikük sem volt egyedül. Vagy a szemben ülő szavai, vagy a félkarú rabló kecsegtető gyümölcsei, de valami mindig kapcsolatban állt a másikkal.



 Csak egy asztalnál volt csönd, pedig ott is ketten ültek egymással szemben. Egy nagyjából húszas évei közepén járó, öltönyös férfi, és egy vele hasonló korú, egyszerű, utcai öltözéket viselő fiatalember. A szinte feltűnő csönd látszólag nem zavarta az öltönyöst, végtelen nyugodtsággal és egy félmosollyal az arcán kortyolgatta italát. Sör volt, tán túlságosan egyszerű egy ilyen elegáns fiatalemberhez viszonyítva, éppen ezért nem a legolcsóbb, de persze nem is a legdrágább fajtából, hiszen fontos az aranyközépút. A körülötte lévő embereket figyelte.
 Vajon mit gondolhatnak róla? Egy jóképű, elegáns fiatalember, megnyerő mosollyal és szemekkel. Öltönye és nyakkendője még magában hordozta a kölnije kellemes illatát, amivel ugyan csak reggelente szokta befújni magát, de a biztonság kedvéért mindig ott lapul kabátja egyik belső zsebében. Egy ilyen ember hogy lehet egy ilyen kocsmában? És hogy lehet egy olyan egyszerű, minden feltűnőségtől mentes sráccal egy társaságban, mint a vele szemben ülő barátja?
 Miközben ezeken gondolkodott, tekintete egy közeli asztalra és annak társaságára tévedt. Egy hatfős csapat volt ott, három fiú és három lány. Hiába lehetett volna ez kézenfekvő, egyikőjükön se látszódott az ellenkező nem felé érzett túlzott vágyódás. Persze az este folyamán ez még változhat, mert piából lehet várat építeni, csak általában mivel részegek a munkások, hamar leomlik a vakolat.

 Közben megérkezik a harmadik korsó sör. Az öltönyös fickó arra gondol, hogy ha ez lecsúszik, akkor talán odamegy ahhoz a fekete hajú lányhoz aki leginkább kitűnik a megfigyelt társaságból. Talán nem ő volt a legszebb, viszont egy belső megérzés azt sugallta, ő lehet a megfelelő. Miközben azon gondolkodott milyen szóvicceket lehetne összehozni a megfelel, az ő és a megfelelő kapcsolatával, a társaság vörös hajú lánytagja fölállt az asztaltól, és a mosdó felé vette az irányt.

 Szinte egy örökkévalóságnak tűnt. A lányok felfoghatatlanul sok időt tudnak eltölteni érthetetlen helyeken, de hogy már a negyedik korsó sörből is alig maradt valami mire feltűnt újra a vörös, az több mint elképesztő. Miközben visszafelé tartott asztalához, leejtette telefonját, ami így riasztó közelségbe került az öltönyös fiatalemberrel. Egy pillanatra átfutott az agyán hogy mi lenne ha fölvenné a lánynak, de aztán elvetette az ötletet. "Akiben nincs szeretet, azon a modor nem segít." - jutott eszébe a mondás. Arra csak később gondolt hogy ez remek alkalom lett volna egy leszólításra. De mindegy. Már úgyis az a szőke tetszik neki. Sok esélye nem lehet nála, de közben az ötödik sör is bekerült a közösbe, ennyi önbizalommal pedig már semmi sem állhatott az útjába. Csupán saját lábai. Mikor megpróbált felállni elbotlott bennük, majd székét magával rántva a föld felé kezdett zuhanni. Lassított felvétel volt ez, az effektet az alkohol biztosította, a film végét pedig a srác fejének hangos koppanása jelezte ahogy hozzácsapódott a padlózathoz. Egy elme és egy elképzelés zuhanása - csupán a taps és a függöny hiányzott.
 Innen már zavarosak voltak az események - persze nem mintha eddig nem lettek volna azok - hallott sikoltozásokat, segítségért kiáltásokat, látott felé rohanó embereket, majd látta a szőke lány aggódó arcát is, ahogy az sajátja fölé magasodik, majd annyira megközelíti hogy orruk már majdnem összeér. Lám, az alkohol tényleg segített hogy kissé bensőségesebb viszonyt alakítson ki a lánnyal. Aztán a szőke szín vörösbe váltott, de ehhez sajnos arc már nem párosult. Kettő együtt amúgy is talán egy picit nagy falat lenne... - gondolta, majd lehunyta a szemét.
 Temetés, eső, fekete esernyők. Csak hogy a film tényleg lezáruljon, de ezek az események már úgysem számítanak. Minden ember csak addig érdekes amíg él, hiába mondanak mást a tankönyvek.

Snitt.

Lassan minden szék és asztal megtelt a külvárosi kocsmában. A közelben lakók már hozzászoktak a mindennapos hangzavarhoz, sőt, nagy részük már rendszeres vendéggé vált az évek alatt. Bent fiatalok, középkorúak, és idősek egyaránt szokásos látványnak számítottak.
 Minden társaság hatalmas zsivajt csapott, csak egy szélső asztalán ült csöndben egy fiatal férfi. Egy korsó sört szopogatott, de már legalább egy órája. Egy közeli társaságot nézett, három fiút és három lányt, akik még az átlagosnál is nagyobb ricsajjal csacsogtak mindenféléről. A fiú próbált kihallani valamit a beszélgetésből, amit esetleg feldobhatna témaként egy esetleges véletlen találkozáskor a csoport lány tagjainál, de végül feladta ötletét. Már így is túl rég üldögélt egyedül.
 Kissé bánatosan lebaktatott a lépcsőn, majd a pult felé vette az irányt hogy fizessen, mikor egy kéz rátapadt a vállára. Meglepetésére a szőke lány volt az, akit még a társainál is jobban - és vélhetően feltűnőbben - megbámult.
 - Máris mész? - kérdezte a lány mosolyogva.
 - Ezt úgy kérdezed mintha nem láttad volna hogy már egy órája egyedül üldögélek. - válaszolta a fiú szintén mosolyogva.
 - Ez ellen tehetnénk... meghívlak! - mondta a lány, majd a pénztárcája után nyúlt, de a hirtelen mozdulat következtében elejtette azt. A fiú vette fel és adta neki vissza.
 - Köszönöm.
 - Nem kell megköszönni. Amúgy sem ér semmit a modor, ha nincs mögötte szeretet.
 - Bölcs gondolat.
 - Egy barátom szokta mondani. Kifogásként használja, hogy ne kelljen bármiféle jótettet cselekednie másokkal szemben.
 - Nem lehet valami jó arc, már bocsi. - nevetett a lány. - még szerencse hogy csak mi iszunk, és ő nincs itt. - majd ellentmondást nem tűrően a pulthoz tolakodott és kikért két whiskykólát.
 - Szerinted jól állna nekem az öltöny?
 - Ezt is a hülye haverod terjesztette elő? - nevetett fel a lány, majd megfogta a két poharat és gyengéden nekilökődött a fiúnak, jelezve hogy kövesse.


Néha megéri képzeletbeli barátokat tartani magunknál.

Új fejezet

 Ma nem aludtam. Az éjszaka folyamán ugyanis eldöntöttem, hogy egy jó hideg sör társaságában, reggel újra előveszem az én kicsi blogomat, átolvasgatom töviről-hegyire, kijavítom az összes nekem nem tetsző dolgot, és írok egy új bejegyzést, amiben ezt mind közlöm is.



 Nos, a jéghideg sör itt van, és már jelen sorok írása közben biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az egyetlen doboz ma reggel, pedig reggelente inkább a kakaót részesítem előnyben, mint sem a sört. De most ez van. A blogot is elkezdtem olvasgatni, de nem sokáig bírtam. Annyira személytelennek érződik az egész, vagy pont ellenkezőleg: mintha rengeteg különböző személy írta volna, néha indulatból, néha kényszerből, néha irigységből. Rengetegen írtak, de sosem én. Pedig ez az én blogom, és minden egyes betűje az én virtuális tollamból származik. Mégis, olyan mintha a közzétételtől eltekintve, semmi közöm nem lenne hozzájuk. Sokszor nem voltam magamnál, de most vajon magamnál vagyok?
 Sosem tudtam igazán, hogy ki vagyok én. Mindig szerettem volna valaki más lenni, vagy legalábbis valaki másra hasonlítani. Mindig másokat irigyeltem, amiért ők sokkal jobbak nálam. Barátságok, szerelem, eredmények, legyenek azok akár iskolaiak, vagy emberi kapcsolatokban elértek. Mindig valaki más akartam lenni, mert úgy tűnt, csak azoknak az embereknek a személyiségével/megjelenésével/stílusával tudok sikeres lenni. Nekem nincsenek saját "ilyenjeim".

...

 Az utóbbi időben eléggé egymagam voltam. Kitöröltem ezt a blogot, kitöröltem mindkét közösségi oldalon található profilomat, és az MSN nevű csodát is hanyagoltam. Úgy gondoltam jobb nekem egyedül, és vártam azt a pillanatot amikor az utolsó irántam érdeklődő ember is elveszti hitét, és felhagy keresésemmel.
 Persze hazudtam magamnak, mint már annyiszor azelőtt. Valójában mindennél jobban vágyom a társaságra. Legszívesebben minden egykori ismerősömre ráírnék hogy találkozzunk, és töltsünk együtt pár órát. Igyunk, vagy csak beszélgessünk, de ha lehetne választani, akkor inkább egyszerre a kettőt. És hogy miért?

 Mert úgy érzem, lassan nem lesz idő, se lehetőség hogy ezeket megtegyem. Pedig nagyon sok embernek kéne még meghálálnom azt a sok jó dolgot amit tőle kaptam, vagy éppen nagyon sok embertől kéne bocsánatot kérnem bizonyos dolgokban. Szeretnék megváltozni. Szeretnék sokkal jobb lenni. Rengeteg dolgot kaptam ettől az élettől, sokkal-sokkal többet mint amennyiért hálás vagyok. Kaptam sok embert, akik szeretnek engem, számomra máig ismeretlen okokból.
 Pedig próbáltam megfejteni mik lehetnek ezek az okok, próbáltam már a tükrös módszert, de nem jutott eszembe egyetlen jó tulajdonság se amit megoszthattam volna a tükörképemmel. Vicces lennék? Kedves? Jófej? Érdekes? Ki tudja? Szerintem egyik sem. 

...

 Eddig úgy tűnt, minden azon múlik hogy milyen emberekkel találkozom. Vagy vannak azok az emberek akikkel valamiért egyből kijövök, vagy vannak azok akikkel bármennyi időt eltölthetek, sosem lesz közelebbi viszonyunk. Az előbbi típussal bármikor, bármiről el tudok beszélgetni, az utóbbival pedig soha semmiről. De ez vajon az én hibám? Szerintem nagyrészt igen, éppen ezért szeretnék magamon változtatni. Valamint nemcsak ebben, hanem úgy általánosságban is. Egy kis emlékeztető magamnak:

  - Tényleg mindennek az alapja hogy elfogadd, és szeresd magad. Sosem hittem benne, és persze lehetnek - mint ahogy az én esetem is azt mutatja - kivételek, de elmondható: Más csak akkor tud szeretni, ha te is szereted saját magad, és csak akkor tudsz igazán, tiszta szívből szeretni valakit, ha magaddal szemben is így érzel. Én ne feledd: van egy saját könyved ami az életedet foglalja magába. Nem szabad felhagyni az írásával, soha, és mindig jönnek újabb fejezetek amik nem tudhatod mit hoznak. Talán boldogságot, jobb időket. 

 - Az örökös gondolkodás, okok keresése, és az okozatok folyamatos vizsgálása. Ez csak az őrületbe kerget. Lehet nehéz hinni a sorsban, de talán mégis csak érdemes. Vannak dolgok amiken nem tudsz változtatni, amiket el kell fogadnod úgy, ahogy vannak. Minden okkal történik, de azt az okot nem feltétlen kell megérteni. Csak mint egy spontán történést felfogni, és elfogadni. Aztán menni tovább. Ha úgy kell legyen úgyis visszajön, úgyis megbocsájt, úgyis látjátok még egymást. Ha meg nem, hát nem. Akkor ennek így kellett történnie, csak pár közös lapra futotta a könyvedben. De ettől ezek még érdekes és értékes lapok. Örülni kell annak ami volt, mert megtörtént, és tapasztalatot szereztél. Erősebb lettél. 

 - Nem irányíthatsz más embereket, nem várhatsz el tőlük semmit. Mindenkinek egy élete van, a sajátja. Mindenki a saját könyve írója. El kell fogadni mások döntéseit, még akkor is, ha azok néha fájnak, vagy nem értünk egyet velük. 

 - Nem szabad egyedül maradni. Ez a legnehezebb, mert olyan könnyű elbújni. Olyan könnyű magadat erősnek képzelni, még a világnál is erősebbnek. Miközben valójában egy sötét szobában kuksolsz, ahol a függönyt már csak megszokásból húzod el. A barátokat meg kell becsülni. Aki tényleg érdeklődik irántad, és tényleg szeret, az értékesebb minden kincsnél. 

 - Sírhatnék sok minden miatt, ahogy eddig is tettem, kérdőre vonhatnék sok embert, de nem szabad megtennem. Nem az vagyok aki akarok lenni, addig pedig semmi jogom sincs másokat kritizálni. De előbb-utóbb bebizonyítom hogy igenis jó ember vagyok, mert érzem hogy az vagyok. És lehet mindig lesznek hibáim, lehet mindent nem fogok tudni rendbe hozni, lehet mindenkinek nem fogom tudni meghálálni azt amit meg kell, de legalább elmondhatom hogy megpróbáltam. legalább elmondhatom hogy fölálltam. legalább egyszer. 

...

Kiürült a Löwenbrau doboza. Azt mondtam nyitok még egyet, de lehet mégsem. A sör is csak akkor igazán finom ha valakivel koccintottál az elfogyasztása előtt. Mindenkit meghívok egy virtuális sörre. Ha pedig végre lesz fizetésem, akkor egy igazira is. Szeretném még pár szép fejezettel megtoldani azt a bizonyos könyvet. 

Lehetnék Urak Ura (is)

romokban heverek, saját magam romja,
mint a homokban egykor nagy király szobra,



lám, nem hagyok semmit én sem magam mögött,
csak dögkeselyűket a pusztaság fölött,
felismertem már, de sorsom így is ártó,
szívedből fejemre húzott, véres átló,
összeesett testem, mi oly fiatal még!
és nem látszik rajta, hogy közeleg a vég...
tán a szem az árulkodó? Az szól csupán?
Ritkán néz máséba, akkor is oly furán,
mintha félne... vagy akár ölni is tudna?
ugyan... csak egy elköszönő versre futja...
Mit vártál? Egy mosolyt, kedvet, szép szavakat?
Hisz cellában fekszem, hol az ég a lakat,
az összes kulcsot lenyeltem, emésztettem,
végül megmaradt leendő, merész tettem.

Vándor, ha megtalálsz, temess vissza kérlek!
Hogy ne tudja senki: szólt egyszer itt ének...

A vers Percy Bysshe Shelley, Ozymandias című műve alapján íródott. 

Bármi

- Egy álomvilágban élsz. - mondta a beszélgetőpartnerem, az én hülyeségeimbe már régen beletörődött unalommal a hangjában.
 - Így van. Egy álomvilágban élek, ahol kitaláltak a kérdések és a válaszok is.
Megint kitaláltam valamit. Nevezhetnéd tervnek, projektnek, vagy akárminek. Valaminek, amivel megváltanám a saját kis álomvilágomat. Vagy ha nem akarnám eltörölni, akkor legalább meghívnék másokat, hogy vendégeskedjenek nálam pár évig. Egy álomházban, egy álommatracon. Feküdhetnénk egymás mellett, de nem kergetnénk már semmit, mert megtaláltuk az amit kerestünk. Ott a házban, a matracban, egymásban.



 Aztán megint jött egy új ötlet. Egy olyan, ami távolinak tűnt tőlem, de én mégis magaménak akartam tudni. Kergettem, írtam is akkor már, meg még most is írok, aztán úgyis lesz valami. Ha más nem a semmi, de ez itt most nem a negatív gondolat helye.
 Mert úgyis lesz valami. Ha más nem, akkor nem beszélünk, nem is törődünk egymással, tudomást sem veszünk egymásról. De előbb-utóbb úgyis lesz valami. Mert álomvilágban élek egy álomházban, és reggel az ablakon kinézve mindig te ragyogod be fáradt szemeimet. Sosem késel, mindig ott vagy, pedig lehetnél máshol is, a világ bármely pontján. Mert nagy az én világom, tele tervekkel, élményekkel, barátokkal, a sosem alvó várossal és a legszebb lányokkal.
 De ez mind semmi, mert a legfontosabb te vagy, téged kell szépnek látnom, és te vagy az aki miatt még akkor sem adom fel, amikor már nagyon szeretném megtenni. Te vagy az álmaimnak hordozója, te tudod én mit szeretnék, pedig te mindent másképp mutatsz, mint amilyennek valójában látszik.
 És jöhet barát, egy szerető családtag, vagy a leggyönyörűbb nő, akit én annak képzelek: bármilyen rosszul is hangzik, te vagy az aki a legfontosabb. Pedig mocskolták már, szóban és versben is, de...
 "... mert itt leszel, legyen bánat, öröm, üröm éppen
  gyűlöllek és szeretlek, átkozott tükörképem"

Nincs cím

Csak ültem a kavicsok közt, és néztem ahogy a túlsó partról világító lámpák fénye egészen a lenti kövekig eltáncolt. Néha jött egy-egy hullám, amit egy elhaladó hajó keltett, gondolataim felébresztése érdekében. Én meg csak néztem, bámultam az elém táruló vidám város, fényes látképét, mintha az egy másik élet lenne, pedig valójában a szigeten ülve élem azt a bizonyos másik életet.



Emberek között, akiknek nem tudom a nevét, de meghalnék velük, vagy általuk is, mert miért ne, a túlsó parton úgysincs semmi. Minek lenne bármi is, csak én vagyok, meg a kövek, a tó, ami egy folyó, meg az egész világ, ami szintén egy nagy tó. Nem érted? Hogyne értenéd, mert én sem értem. Tehát? Nincs tovább. Csak azok a lámpák, meg az elhaladó autók lámpái, meg amik bent vannak, meg azok is amik kint. Táncoló emberek, ott a túlsó parton.

 Meghalnék veletek, díszes hullámok. Olyan vonzóak vagytok, mindig felkelt titeket egy elhaladó hajó, és nekicsapódtok a köveknek, amik a part mentén pihennek csendben. Én is pihenek, pihentetem a szemem rajtatok. Ahogy közeledtek, ahogy hívtok, megállás nélkül, én pedig egyre inkább kezdek elcsábulni. Fogy az alkohol hatása, az alkoholé, amit sosem akartam hogy képzeteim motivációja legyen, de az lett, és ez végtére is, így van rendben, mert minden úgy van rendben ahogy van. Elfogadlak titeket hullámok, csak engedjetek be.

 És igen. Elindulok lefele a kövek felé, a hullámok irányába. Vigyázok a testi épségemre, mintha egy karcolás sem érhetne, pedig végtére is, mert megint ugye, meghalni készülök. Bele a hullámokba. Hideg van, kezdek fázni, félek hogy a vízben is fázni fogok. De ott vagyok, föllépek a kavicsokra, majd bele a vízbe, ami hullámos lett az elhaladó hajóktól. Harmadszorra haladnak el, vagy már számolni sem tudnám?

 Írok, írok, mintha az életem függne tőle. Amíg tart a hatás, az az isteni, így, kisbetűvel, ami elfeledtet mindent, meghalnék vele. Meghalnék veled, meg a hullámokkal. Magammal. Meleg lett. Fuldoklok a vízben, de nem akarok küzdeni. Aludni akarok, álmodni, hát ilyen lenne a halál ha beletörődsz? Amikor már nem akarsz küzdeni. Nem fáj, mert csak aludni térsz. Nem tudsz magadról. Más meg majd kijavít, ha újra rosszat mondtam, vagy írtam, mert hát...

 Meghaltam. Meghaltam? Talán belefulladtam a hullámokba, remélem. Dolgozik a tudatalattim, újra mégis, még itt haldoklás közben is. Akkor mégis élek még. Ezért szeretem az írást, annyiszor halok meg, amennyiszer csak szeretnék. Én meg várok rád, mert miért ne, hát basszus...

Miért is? Csak a hullámok kellenek, azok átölelnek. Meleg hullámok, meleg volt, pedig előtte még fáztam. És még mindig írok, amíg tart. Életem műve, lehetne, meg kellene is hogy legyen, de senki nem fogja elolvasni. Vársz rá? Őrület. De józan vagyok, meg normális is. Hát akkor meg?

 Elfogyott a lendület. A hullámok lenyugodtak. A parton ülök. Be kell hogy fejezzem, pedig hát... megálmodtam, és tetszett.

Légy jó

 Egy kellemes kávézó, kellemesen jelentéktelen emberek számára. Vannak akik mindig is azok voltak, és vannak akik csak az évek során váltak azzá. Hozzájuk passzoló, még éppen megfizethető fényűzés, ami máshol már lehet kevésnek bizonyul, de itt még tökéletesen megteszi hatását. Hangulathoz illő, elegáns pincérek, elegáns étkészletek, és azok elegáns csörömpölése, elegáns csillárok, majd halk, és persze elegáns zongoraszó. Halk, mert leginkább mindenki beszélgetőpartnerét szeretné hallani, mintsem a zongorát, de azért jó hogy szól a háttérben, ez is olyan... elegánsabbá teszi, az amúgy felettébb semmilyen életképet.



 Vannak itt egymást ámító párok, vagy csak leendő párok, ha leendőek egyáltalán, meg rég nem látott barátok, akik tönkrement ismeretségüket egy ilyen kávézó pompájával szeretnék helyrehozni, mintha annak varázsa tartana az elfogyasztott étel után is. Pedig nem fog. Forgatnak is, emberek, műszaki berendezések, sok-sok laptop. Kamerák, világítás. Egy élet kivilágítva, a nézőközönség szeme láttára, a kissé szürke színpalettán. Sztárok.
 Idegenként éreztem magam amikor beléptem a nagy terembe. Még csak egy ajtó se figyelmeztetett, ami elválasztott volna ettől a másik világtól, a mozgólépcső után egyből bekebeleztek az ócska kis kávézó, barnás falai. Az ablakokon beszűrődő, lemenőfélben lévő nap fénye. Máskor tetszene ez a fajta napsütés, most viszont csak tovább fokozta a kellemetlenséget.

 Nekem ócska volt ez a kis-nagy kávézó, és ottlétem alatt folyamatosan kívülállóként éreztem magam. Az hogy kihez jöttem, az olvasásélményi-szempontból mindegy is, hiszen ő hiába próbálta bombázni nemlétező értelmiségi oldalamat ilyen-olyan érdekesnek szánt tényfeltárásokkal, nos, ezek nem jöttek át, a már említett értelmiségi oldalam hiánya miatt. Mindegy is, mert ha a téma értelmet nyert volna bennem, akkor kénytelen lettem volna élvezni a kávézó művészoldalát is, ami jelenlegi hitvallásom szerint nem létezik, mivel a kávézó egy egyszerű időtöltésre kitalált hely, nem pedig hatalmas emberek hatalmas véleményének megvitatására alkalmazott légtér.
 Még ha néhány hatalmas, - és persze rendkívül kicsi ember is - erre is használja. Én is szívesen tenném ezt, de sajnos már az ilyen vélt, vagy valós irodalmi beszélgetéseimhez legközelebb álló platformon - ezen a blogon - is, a bejegyzések közti időben gyakran leiszom magam, vagy gyakorlok értelmetlen dolgokat, esetleg csinálok komplett idiótaságokat, ezek a dolgok pedig automatikusan kizárnák az áhított, felsőbb, műveltebb körökből. Bár miért is akarnék oda tartozni. Nem szeretem, én másokat szeretek, másmilyen embereket, még így is, hogy kellően magamnak való vagyok. 

 A leginkább fotelnek nevezhető ülőalkalmatosság, amin elhelyezkedtem, nagyon messze van az asztaltól, és én még mindig alig hallom beszélgetőpartnerem mondanivalóját. Az néz rám okosan, tapasztaltan, magyaráz közben, én pedig csak bólogatok, ahogy azt egy örök második tanítvány tenné. Aki szorgalmas volt és ügyes is, de nem volt meg benne az a megmagyarázhatatlan átütő erő. "Csak egy okos gyerek." - mondták mindig.
 Amikor néha elnéz, gyorsan én is azt teszem, és mint általában szoktam, az embereket fürkészem. A már említett sablonok. Egy műtorta, műmarcipánjai. Finomak ha megkapod őket egy rövid időre, de előbb-utóbb elrontod velük a gyomrod. Ráérnek, még csak most esteledik, még van idejük az asztalon hagyni pár ezer forintot, a konyhán, titokban siós dobozokból után töltött narancslevekért. Juice. Bocsánat. Emeljük a színvonalt, ha már egy kis betekintést nyertünk egy értelmiségi bábszínházba.

 Örülök amikor végre elbúcsúzunk, és én végre itt hagyhatom ezt a kulturális görbetükröt, amit ez a kávézó képvisel. El a mozgólépcsőhöz, majd le rajta. Végre változik a táj, vissza a valóságba. Könyvek. Sok-sok könyv, ahogy az egy könyvtártól elvárható, írók életművei sorakoznak a polcokon, életük története.
 Azt mondják, minden ember életéből lehetne egy remek könyvet írni. De vajon kiknek a könyvét olvasnánk el az utolsó betűig, és kiknek a könyvét tennénk le pár fejezet, vagy akár oldal után? Mert csapódunk, ide-oda, ez egész életünket végigköveti, az enyémet is. Változik az ismeretség, változnak a baráti körök, a szerelmek, a szeretők, meg ki tudja még micsodák, embereket veszítünk el, és kapunk értük másokat, kérdés, hogy a csere után pluszban vagy mínuszban leszünk-e. 

 Nincs ebben most semmi személyes. Persze van, hiszen minden ok-okozat, de kezdek beletörődni, hogy vannak könyvek, amiken csak rágódik az ember, de igazából bármennyire is jó, és a nagyközönség is azt mondja rá hogy alapmű, és mindenképpen el kell olvasni, végül leteszi. És sajnálja, meg minden hasonló bugyutaság, de nem volt hiába hogy lerakta, és ezt ő is tudja. Nincs ebben semmi személyes.

 Talán mégsem olyan rossz az a kávéház. Lehet csak bele kéne élnem magam, és akkor fölérném meg elérném az asztalt, és hallanám is amit nekem mondanak. Én is rendelhetném a narancsleveket, meg a kávékat, amik bár nem segítenek a toppon maradásban, de legalább kölcsönöznek egy ilyen fontos ember hatást, ami hozzá segít a kívánt összkép eléréséhez. Na, majd pénteken megpróbálom.

 Aztán most már megpróbálok nem szenvedni. Megpróbálom élvezni az apró örömöket, mert látom másokon, ezt az elképesztő, ok nélküli szenvedést, és ilyenkor akaratlanul is elszégyenlem magam. Sosem tanultam hogy lehet jó dolgokról írni, de ezentúl megpróbálom őket szépen körbeírni. Meg amúgy is, sikerült ez már, volt pozitív hangvételű bejegyzés, bár elsőre csak egy darab ugrik be. Pedig akkor is ilyen volt minden, azóta se történt semmi változás. Persze senki se értsen félre, mondanék még ezt-azt. De ezt az internetes ál-kommunikációt  már nem akarom ezzel kitölteni. Nem fogom feleslegesen idegesíteni magam, mikor minden szép, és rendben van. Meg szinte mindenkivel rendben van minden, ne hazudjatok saját magatoknak. Ha meg nincs, nem érdekel.

 Már túlléptünk saját korlátainkon. Azok az idők, amikor azt mondtuk baj van, majd a visszakérdezésre egy semmivel, és szomorú félmosollyal válaszoltunk csupán, de titokban vártuk a további, kedves törődést, már elmúltak. El kellett hogy múljanak. "Mindenki a saját sorsának a kovácsa". És tényleg.

 Hát járom a kávéházakat, mert miért ne. Belefér az életemben, úgyis kevés dolog történik, de mostanában legalább volt sok történés, és ez talán így is fog maradni egy darabig. Közben olvasgatok. De csak hivatásos könyvtárakban, mert máshol már össze vannak ragadva a lapok, meg ki vannak tépve, meg tudom is én. Meg a könyvtárban jó illat van, szeretem. Kölcsönözni is kéne, az éjszakai hajcihő helyett, legalább valami értelmes is megragadna bennem. Tessék, az első lépés, magamra se ismerek.

 Te meg nem tudom. Olvass te is? Bárki is legyél. Mert megpróbáltam, de "te hiába látod, hogy szép az élet, ha nem látja senki más, cseszheted" És tényleg.

Másik életben

 A főútról ráléptem a járdára, elvégre a normális emberek is azon szoktak sétálni. Hát én is kipróbálom akkor, milyen egy rövid ideig normálisnak lenni. Még mindig hideg van, de a testem már hozzászokott, a hamis melegséggel pedig a képzelt gondok is lassan visszaszállingóznak az agyamba. Tényleg lassan, nem sietnek el semmit. Már hozzászoktak ahhoz, hogy elég hosszú időt szoktam megtenni hazáig, így tudják, hogy ráérnek. Lassan megjelenik minden arc, és minden szó, amik végigkísértek eddigi életem során. Néha elmosolyodok egy-egy arcon, és a szempárja mögött megbújó emlékén, de aztán egy képzeletbeli legyintéssel gyorsan elintézem a dolgot. Ugyan már, kit hitegetek.



 Azon gondolkodom, hogy az ember összes problémáját csupán egy másik ember okozza. Mindig van valaki. Lehetnek barátok, akik a hátunk mögött kibeszélnek, és ránk köpnek, mi pedig úgy érezzük, hogy ezzel kitéptek az életünkből egy részt, ami így kárba veszett, és már sosem jön vissza. Vagy lehet a szerelem maga, vagy a szerelem mint egy nem létező fogalom, ami megszakadt mert mégsem volt olyan igaz, mint azt gondoltuk, vagy ki se alakult, csak egy félénk ábránd maradt végig. Vagy lehet egy felettes a munkahelyen, aki semmibe vesz, de annyira azért mégsem, mert minden adandó alkalommal megjegyzi, hogy mi vagyunk a lehető legszánalmasabb munkaerő, ami megfordult a cégnél. Lehet a család is, akik a felénk kitűzött elvárásokkal, vagy éppen a saját magunk kitűzte elvárásokkal taszítanak lehetetlenségbe, minden egyes adandó alkalommal. Akkor meg mégis miért keressük bárki társaságát? Mert szükségünk van rá. Nagyon. Az élet is egyfajta piramisjáték, csak itt pénz helyett érzelmekkel dobálóznak. Kibasszák őket az ablakon, aztán taposnak rajtuk, mindenféle megbánás nélkül. Mert mindenki mocskos, büdös, és rohadt, én is az vagyok, meg te is. Kit akarunk hitegetni?
 A trágár szavak visszatértek. Ez biztos azt jelenti, hogy dühös vagyok, vagy elkeseredett. Egy kicsit talán mindkettő. Pedig csak megyek az éjszakában, és még csak nem is nagyon jön velem szemben senki. A túloldalt, a másik járdán is csak páran sétálgatnak. Megint részeg társaságot látok. A villamoson álltak, velem együtt, csak ők hamarabb leszálltak. De hogy hogyan kerültek ide, azt nem tudom.
"Még egyszer bújj hozzám, ez az utolsó éjszakám" Nem hittem volna, hogy egyszer még visszahallom ezeket a sorokat az utcáról. Két mellettem elhaladó srác énekelte. Nem néztem utánuk, az erkélyt bámultam a másik oldalon, a világos szobával. Egy fiatal lány állt a szobában, egy tükör előtt. Egy vadítóan piros ruhát viselt, azt vizsgálgatta magán, minden létező szögből. Aztán hozzá fogott a sminkeléshez, pedig arca anélkül is gyönyörű volt. Miután végzett, végigsimított még hosszú, barna haján, majd egy kislányos puszit nyomott tükörképének, aztán eltűnt a szemem elől. A szoba is elsötétült pár pillanat múlva, én pedig ekkor döbbentem rá, hogy már hosszú percek óta bámultam azt a csodás lányt. Pedig elnéztem volna még, akár életem végéig is.
 Vártam, hátha kilép a bejárati ajtón, talán megszólíthatnám, és megmondhatnám neki, hogy igazán köszönöm a látványt, amit nyújtott. Meg hogy olyan felszabadultnak és jókedvűnek tűnt - és ettől egy kicsit én is szabadabbá váltam. De az ajtó nem nyílt, ő pedig nem jött. Én viszont mentem, mert még egy kis bámészkodás, és aztán egészen reggelig bámészkodhatnék, közlekedő hévek hiányában. Elérek a zebrához, a lámpa piros, mint a lány ruhája. Elkezdek futni, mert a hév indulni készül. Csak egy fülsiketítő dudálást hallottam egy csattanással egybekötve, aztán minden elsötétült.

 Fölébredtem. A kalauz rángatott a vállamnál fogva, majd jegy, vagy bérlet után érdeklődött. Én kábán, még fél lábbal az álomban csak hebegtem-habogtam, magam sem tudom mit. A kalauz egy megvető, általában részegeknek, vagy drogosoknak szánt pillantásával semmisített meg, majd továbbhaladt. Kedvem lett volna utána szólni, megmondani hogy nem vagyok részeg, sőt, még csak drogos se, de nem volt hozzá semmi erőm. Helyette kinéztem az ablakon, és hatalmas meglepetésemre, számomra tökéletesen ismeretlen vidékeken jártam. Hamarosan megszólalt a bemondó, és ekkor tudatosult bennem, hogy jócskán túlhaladtam a szokásos megállón. Egyből kitisztult az agyam, az álmot, a piros ruhás lánnyal, és saját halálommal ott hagytam az ülésen, majd az ajtóhoz siettem, és leszálltam.
 Még sosem fáztam ennyire. Mellettem egy szőke hajú lány állt, és megvetően nézett rám. Hasonlított a villamos ablakában látott lányokra. Mélyen a szemembe nézett, majd azt mondta, ocsmányul nézek ki, és undorító az öltözködésem. Majd folytatta: "Nem hiába nem szeret senki. Őrült vagy." Önelégülten szívta a cigarettáját, minden egyes slukkban éreztette, hogy ő már sok mindent látott ebben az életben, sok mindent átélt, sokkal többet mint én, vagy egy átlag fiatal. Pedig ő is fiatal volt még, húsz körül lehetett. Rosszul esett amiket mondott, de nem tudom miért. Senkik vagyunk egymásnak, valószínűleg soha többé nem találkozunk majd. Mégis. Azért rosszul esett. Talán azért, mert szeret(t)em. Próbáltam felidézni a barna hajút. A vörös dresszel. Nem sikerült. Régen volt már, meg hát álom is volt. Hirtelen meglöknek hátulról. Beesek a sínek közé, a szerelvény pedig egyre csak közeledik. Talán lenne még időm kimászni a peronra, de már nem igazán akarok. A vakító fényben látom még a szőke fürtjeit, ahogy beleolvadnak a mindenségbe. Aztán minden elsötétült.

 Fölébredtem. Nem lepődtem meg az álmomon, te mindig megtalálod a módját hogy belökj engem valami elé. Én pedig, kérlek, könyörgök neked hogy hallgass meg előtte. De te sose. Kár, hogy ebben a mai világban már senkit se lehet félteni, mert mindenki jobban tudja, és szarik bele saját döntéseinek következményeibe. Ha pedig folt került a lelkiismeretre, azt elnyomja azzal amivel tudja. Ezeket mindenki ismeri, nem akarom felsorolni, fáradt vagyok. Belefáradtam ebbe.


 Nem akarok lefeküdni, mert megint belekevernél az álmodba, én pedig újra sínek közt ébrednék. Konklúzió? Hagyjuk.

Helyzetjelentés

 Már olyan rég volt új bejegyzés, hogy meg sem merem nézni az előző dátumát, hogy pontos információval szolgáljak a kimaradt időintervallum értékéről. Az utóbbi időben szinte minden ilyen irányultságomat a szakdolgozatok készítése foglalja le (vagy inkább szívja el?), így ha bár ihletem talán volt is a blogolásra, az olyan mélyen rejtőzködött bennem, hogy akárhogy próbáltam, sehogy se tudtam előhúzni. De írni még mindig szeretek, miért is ne szeretnék, hiszen  az ember saját írása keretei között, olyan világot épít fel, amilyet csak akar. A legapróbb élőlénytől kezdve, egészen a legnagyobb égitestekig - és ez jó. A blogot közben sokadszorra is lelőttem, csak hogy aztán legyen egy újabb ok, amiért újra feltámasszam. Ha pedig ez már megtörtént, úgy gondoltam, írok is egy bejegyzést, így a nagy munka közepette, egy rövidke szabad órámban.
 Na de a kérdés, amire a való életben mindenki kíváncsi, de senki se ad őszinte választ rá: "Hogy vagy?" Hogy vagyok? Őszintén szólva, mondanám hogy jól, miképpen azt is valahol őszintén gondolom, hogy az élet szép. Mert tényleg az. De tudjátok, csak úgy színpadiasan, például mikor a sorozat-főszereplő, egy évad befejező részének végén, azt mondja, de közben érzi már a vállán, a következő részekbe sűrített gondok-bajok nehéz súlyát. De megy tovább, mert a sorozat végén majd jön a happy end.

 Most pedig tegye fel a kezét, aki szereti a happy end-et! Szerintem a többség jobban kedveli azt az érzést, ha a vég sokkolja, vagy ha nem is teszi azt, legalább elgondolkoztatja. Egy picit sötét, filozofikus úton. Jelentsen bármit is ez. A mai bejegyzés is már most sokkal unalmasabb mint a többi, pusztán azért, mert most nincs benne semmi csalódottság, vagy szomorúság. A sorok közt nincs most elégedetlenség saját magammal vagy a sorsommal szemben, de még csak lányok után se sírok. Meg vagyok békélve az élet jelenlegi folyásával, és elfogadtam azt, ahogy ezt a tevékenységét folytatnia kell. Az életem munkásságának saját magam által kikiáltott művét, pedig meghagyom az alkoholnak, és az általa (felhívnám a figyelmet az alkohol megszemélyesítésére!) ébresztett magasztos gondolatoknak. Most nincs bennem egy csepp se, de azért hazudnék ha azt mondanám, hogy nem szívesen innék pár macifröccsöt, néhány elbűvölő nőszemély társaságában. Na, azért pár könnycseppet csak sikerült bepréselni a szavak közé.

 Még sok mindent akartam írni, és sok emelkedett hangvételű gondolatot meg akartam osztani, tele tűzdelve mindenféle, csodás női idomokra való utalással, meg piszkos vágyakkal, de az amúgy is a befőttesüveg aljáról összekapargatott ihlet-maradványokat, már tényleg nem voltam képes kikanalazgatni. Majd a következő bejegyzésben...

Hosszú még az út

Hihetetlen belegondolni, hogy az elme mennyivel a test fölött áll. Lehetünk bármennyire is fáradtak fizikálisan, az elménk akkor is képes a lehető legprecízebben és legtökéletesebben dolgozni, de sajnos sokszor saját magunk kárára. Emlékek, akár konkrét szavakra vagy arckifejezésekre felbontva, megtörtént vagy fiktív események egész sorozata. Bármi, ami éppen felidéződik. Ez a hatalmas erő-különbség az oka, hogy elménk bármikor nyomorba dönthet minket, illetve hogy megemlítésre kerüljön a pozitív véglet is: bármire képesek vagyunk, ha arra összpontosítjuk gondolatainkat.
 Az elmém az, ami nem hagy aludni. Ami a legfárasztóbb nap után, ott fekszik velem az ágyban, és átkarol. De nem simogat, nem kedveskedik, hanem belém mélyeszti karmait, és nem enged el csak úgy, előtte színt kell vallanom neki, minden eddigiről. Az elmém az, ami kitörölt belőlem minden félelmet, de ezáltal szeretetet is. Ami miatt számomra nincs olyan kifejezés hogy együtt, legyen az bármilyen környezetben, bármilyen személlyel.

 Az elme nem szab határokat. Nincsen kötődés, nincsenek kapcsolatok. Nincs azonosság, se társadalmi, se genetikai, és se rokonsági, vagy ismeretségi szinten. Mindenki a másik különbsége, amivé sosem válhat, de megpróbál. Így lehet az, hogy az összes velem szemben álló embernél jobb vagyok mindenben, mint ahogy ők is jobbak nálam mindenben. Egyszerre vagyunk egymás legnagyobb nemezisei, mégis legyőzhetetlenek a másik számára. Az hogy végül ki fog mégis jobbként tekinteni a másikra, csak attól függ hogy melyikünk tudja a maga uralma alá hajtani saját gondolati világát. Hogy ki fog végre megnyugodni saját stresszes mindenségében, és lesz elégedett. Magával, a világgal, az élettel. A benne lévő emberekkel, akiknél mind jobb, és akik mind jobbak nála.
 Testvérem vagy, pedig semmi rokonság nincs köztünk. Nem vagyunk együtt, és nem is lehetünk. De szeretlek, pedig bennem nincs szeretet, máskor meg szerelmes vagyok beléd, pedig nem tudom mi az, hogy szerelem. Meg akarlak védeni, mikor magamat sem akarom valójában, és segíteni akarok neked, pedig én mindenkinél előbb vagyok, a saját értékrendemben.  

 Nekem csak rövid időkre van nyugtom, amikor éppen hazug, önbizalom-duzzasztó szavakat, beszédeket hallok, vagy testileg leamortizálódok, de kellemesen, vagy álmaim kielégülése után, egy rövid időre úgy hiszem, nincs szükségem továbbiakra. Aztán pár perc elteltével visszazuhanok az elmém által ásott gödrök mélyére. Ő olyankor nem nyújtja a kezét, csak hozzám vág ezernyi ásót és kötelet, hogy törjem a fejem rajta, vajon melyik lehet a helyes megoldás a menekvésre. Ezért szeretnék tanulni tőled, és ezért akarom megismerni álmaidat. Hogy jobb lehessek nálad, és megvédhesselek. Pedig magamat se akarom.

 Helyette azt akarom, hogy lássanak teljes valómban. Hogy látszódjon mindkét véglet, a szenvedés és a boldogság is. Hogy merj a szemembe nézni, hogy én is nézhessek a tiédbe. Hogy jobb lehessek a saját elmém szabta önképemnél. Na akkor, de csak akkor, majd mondhatom hogy szeretlek.

Már tavasz van

 Ma van a tavasz második napja. Az első nap pedig már több mint egy hónapja volt. A kezdés egy Február elsejei időpontra esett, és akkor valahogy úgy fogalmazhattam, hogy talán jöhet valami változás-féleség az életemben. Nos, azóta nem sok minden változott, mondhatni semmi sem. A változás szelét elfújták az érzelmek, én pedig vegetáltam a meg nem történt dolgok asztalának, megterített abroszán. Jó zöldséghez méltóan, mondhatni. De legalább ma más miatt volt tavasz, mint akkor, azon a sokat ígérő elsején.
 Most tényleg a nap ragyogása volt a legcsodálatosabb, nem pedig kirakott, vagy jól elrejtett, de ennek ellenére mégis remekül látszódó női testrészek. Most tényleg kedvem lett volna kiülni a természetbe, akárkivel. Vagy sétálgattam volna a városban, esetleg a dunaparton, ha már olyan hívogatóan csillogott a vízfelszín.
 E remek programok helyett viszont most itthon vagyok, és semmitmondó sorokat gépelek, talán először, nagyobb célok, vagy okok nélkül. Persze minden egyes bejegyzés, szöveg, szól valakihez, és ez alól e mostani sem kivétel. Mégis picit más ez most, de talán pont ez a fajta az, ami tetszhet. Jobban vagy kevésbé, de ez is ad valami plusz dolgot, a nagy egészhez. A puzzle szélső darabkái, amiket könnyű a helyükre tenni, de nélkülük mégse lenne teljes a mű. Én viszont azt akarom, hogy meg legyen az egész, és kirakhassam a falra. Egy régóta várt éjszakán pedig feküdhessek az ágyban, és néha rápillanthassak, hogy "ez igen!"
 Az esetleges egyéb olvasói vágyakat pedig ez a fajta írásmód is bőven kielégíti, hiszen ha már valakit érdeklek annyira, hogy egy héten akár többször is ránéz a blogomra, az biztos szívesen veszi a zokogásaimat, az élet nagy gondjairól.
 Amik talán nem is olyan nagyok? De mégis annak tűnnek, amikor az ember olyan dolgokba botlik, amiket nem tud megváltoztatni, még ha a feje tetejére áll, akkor sem. Ilyenkor mintha mágiával találnánk szembe magunkat, és nem értjük hogy mi miért nem súghatunk varázsszavakat a másik fülébe. Na de!
 Nincs semmi, ami kössön. Kötni pedig nem tudok, még a cérnaszálat is csak alig tudtam áthúzni azon az akármin. Ha ez a kötéshez kapcsolódik egyáltalán? Nem tudom, nem tudok kötni. Köss meg te!

 Jöhet a hirtelen lezárás.

Kimondott szavak helyett

 Leírt gondolatok. Pár sor az elveszett emlékekért, meg azokért a meg nem történt dolgokért, amiknek mára már emlékeknek kellene lenniük, de miattam, meg a tökéletes érzelemmentességem miatt, nem válhattak azzá:

Kedves Címzett

 Emlékszem azokra az időkre, amikor még egész pici gyerek voltam. Mindig az előszobában játszottam. Te pedig mindig ideges voltál amikor ráültél egy-egy műanyagkatonára, amit én felejtettem a kanapén, a párnák között. Emlékszem, bent főztél a konyhában amíg én játszottam, és emlékszem arra is, amikor kikiabáltál az előszobába, hogy kész az ebéd.
 Nagyon gondterheltnek és szomorúnak tűntél azokban az időkben, persze ezt most, felnőtt fejjel látom át csak igazán. Folyton tettél-vettél a ház körül, csak reggelenként volt egy kis nyugtod. Nem nyugalom volt az, erre is rájöttem azóta. Abban a negyed órában mindig leültél egy székre, mégpedig a bejárati ajtótól legközelebbire, és az ajtót nézted. Figyelted mikor csusszan be az a pár levél amit a postás hozott aznap. Én pedig sosem értettem, hogy miért várod ezt a pillanatot annyira, hiszen gyors átnézegetés után, mindegyik levelet ledobtad az asztalra, az olvasó lámpa mellé, és látszólag, többé feléjük sem néztél.
 Aztán egyszer, Jimmynél, a legjobb gyerekkori barátomnál aludtam, aki két utcával arrébb lakott, egy nagy, sárgára festett házban. Az is megmaradt, hogy délelőtt már értem jöttél, pedig úgy volt, hogy estig ott maradhatok. Te viszont hazacipeltél, ahol már várt minket egy taxi. A sofőr segített bepakolni a csomagokat a kocsiba, majd beültünk mi is. Aztán hirtelen minden olyan gyorsra váltott...
 A zötykölődés a forgalmas, kanyargós utcákban, aztán az autópálya, majd a reptér látképe, ahogy fentről, az autópályáról megpillantottam. Emlékszem a sok siető emberre, meg emlékszem arra a  kedves, fekete nőre, akit még azelőtt láttam, mielőtt fölszálltunk volna a gépünkre. Mostanra már bizonyára kiöregedett ebből a szakmából.
 Ezután minden megváltozott. Akkor még nem fogtam föl, hogy elköltöztünk otthonról, és hogy új otthont fogok kapni. Nem mondtál semmit, saját magam kellett megtapasztalnom. A nagyvárost felváltotta egy sokkal kisebb, de egyben sokkal barátságosabb és kedvesebb hely. Emlékszem Kansas végtelen gabonamezőire, amikor először láttam őket a naplementében. Gyönyörű volt, olyannyira, hogy azután minden egyes nap kerékpároznunk kellett naplementekor. Emlékszel? Én emlékszem. Emlékszem az arcodra is, ahogy mosolyogtál. Sosem láttalak olyan szépen mosolyogni azelőtt.
 Aztán felnőttem, legalábbis azt hittem. Valójában gyerek voltam még, gyerek voltam egészen addig, amíg el nem mondtad mi történt apával. Hogy meghalt a fronton, és azért utaztunk el annyira messze, mert úgy gondoltad, minden egyes megtett mérfölddel könnyebb lesz majd a felejtés.
 Nekem csak halvány emlékeim voltak apuról, de még így is nagyon megviseltek az elmondottak. Te is tudod ki hozott ki abból a mély gödörből. Mindent megtettél amit egy anya csak megtehet, de még az sem volt elég, külső segítség nélkül.
 Megant a középsuli végén ismertem meg. Tudod, hogy sosem érdeklődtem túlzottan a lányok iránt, de ő valahogy egyből magával ragadott. Szerelem volt első látásra, mint a mesekönyvekben. Valamit kipótolt ő, amit korábban elvesztettem. Ő is apa nélkül nőtt föl, de neki még csak emlékképek se maradtak róla. Talán ez a közös vonás volt az, ami összehozott minket. Máig nem értem teljesen, de talán soha nem is kell megértenem.
 Aztán Megan odaköltözött hozzánk, és úgy tűnt minden csodálatos lesz. Úgy is teltek a hónapok, csodálatosan, végül behívott kaptam a seregbe. Emlékszem a könnyeidre. A könnyekre, amiktől azóta is bűntudatom van. Azok az eltelt húsz év könnyei voltak, nem pedig az adott pillanaté, és ezt már sosem tehetem jóvá.

 Én most egyedül vagyok. Úgy érzem magam, ahogy Te érezhetted, amikor engem még csak a műanyagkatonák érdekeltek, és semmi más. Nem tudom már visszapörgetni az időt, pedig megtenném, ha tudnám. Az vigasztal, hogy Megannal ott vagytok egymásnak, és az éltet, hogy egyszer majd még együtt élvezhetjük a naplementét. Ott a gabonamezőkön. Mindig leültünk a földre, a bringák mellé. Nem szólaltunk meg, csak csodáltuk a természetet. De én most megszólalnék. Megköszönném hogy voltál, hogy vagy, és hogy leszel is még.



  Középkorú, barna hajú nő ült a kanapén. A búcsúszavakat már el sem olvasta, remegő kézzel tette le a levelet az olvasó lámpához, a többi postai küldemény közé. Aztán halkan becsoszogott a szomszédos hálószobába, és megpróbált elaludni. Mindig kimerítette a reggeli, örökkévalónak-tűnő várakozás, így a délutánt rendszerint pihenéssel töltötte. Naplementekor viszont fölpattant a kerékpárjára, és útnak indult a végtelen gabonamezők felé.
 Megan hiába várta őt aznap, már sosem jött vissza. Csendes nyugovóra tért, a ragyogó nappal együtt. Mi pedig halljuk a fegyverek hangját, és hallani is fogjuk, még évekig.

Másik villamoson

 Fáradtan, rövid életű és vékonyka szálon egyensúlyozó elégedettséggel szálltam fel a budapesti éjszaka egy villamosára. Az egész város utazott rajta, az összes arc és tekintet, minden életkor és kedv, ami csak létezhet ebben az emelkedett, de zuhanásra váró pár órában.
 Az alkoholmámor már kezdett apadni, ekkor már tudtam, hogy újra csak kötelességet végeztem az este eddigi részével, innentől kezdve pedig újra jöhet a nyomasztó filozofálgatás. De elnyomnám még egy kicsit. Inkább nézem a tömeget. A várost, az ezernyi erkéllyel, amikben mindig más és más alak álldogál. Látok hamisnak tűnő üzletembert, olcsó öltönnyel és aktatáskával, amint a lehető legfontosabb beszélgetéseket folytatja le, amit csak ezekben az éjjeli órákban lehet. Látok öregembereket, akik mintha még nem siettek volna eleget hosszú életük során, most is azt teszik, és kontrasztként ott vannak velük szemben a fiatalok, akik meg siethetnének, de még előttük pár óra, amit a megbocsájtó éjszaka leple alatt tehetnek mocskossá.
 Csacsogó lányok, kiknek csacsogása már másról szól mint egy ártatlan délutánon, és föléjük hajoló fiúk, akik reménykedő ál-türelemmel hallgatják őket. Macska-egér küzdelem ez, folyton cserélgetett szerepekkel, attól függően, hogy éppen melyik fél van jobb passzban, vagy ivott meg több tequilát egy sarki kocsmában.
 Hirtelen kanyar, az egész tömeg eldől egy irányba. Már megnéztem magamnak mindenkit, most a várost bámulom, az esőcseppektől áztatott ablakon keresztül. Emberek sétálnak, autók mennek, szinte mint nappal, csak most minden mesterséges, és mogorva a másikkal. Vissza is térek. Figyelnék én is távoli csacsogásra, hajolnék én is kétértelmű, fűtött szavak fölé, de most csak csendes lányokat látok a tükörképem mellett. Egyre lazábban fogom a kapaszkodómat, el is csúszok majdnem a nedves gondolatokban. Végignézek magamon, megigazítom a ruhámat. Utat engedek egy kisebb csoportnak, akik a legolcsóbb söröket a kezükben szorongatva, kiabálva tolakodnak az ajtók irányába. Lányok és fiúk vegyesen. Leszállnak, majd mint akik hosszú éveket húztak le egy börtönben, és végre kiszabadultak, úgy kezdtek el mulatozni, már a megállóban. Mennek valahova. Egy szórakozóhelyre, egy kocsmába, vagy egy apró, rendetlen szobába. Együtt, de mindegyikük arcán ott vannak a személyre szabott célok, az azokat hátráltató gondokkal egyetemben.
 Most már nekem is le kell szállnom. Útravaló rágódásra megismertem még a mellettem telefonáló, középkorú nő egész addigi napját, iskolával, gyerekkel, ruhabolttal, és a tömegközlekedésről alkotott, dühtől izzó, de már hamuként beletörődött véleménnyel együtt. Nekem is megvan a véleményem, de többnyire megtartom magamnak. Inkább kikerülöm az olcsó pálinkától bűzlő utastársaimat, és leszállok. Pár ember még ugyan így tesz, megvárom míg elmennek mellettem. Szeretném látni, ahogy a villamos elsuhan a szemeim előtt. Hogy csak én nézhessem siető, sárga alakját. A fényeket, az arcokat. Hogy halljam még egyszer a rajta utazó kiabálást és a csacsogást.
 Miután elmegy a villamos, arra gondolok, hogy egy ideig nem kéne rá fölszállnom. Hogy hagynom kéne a bulikat, a rajtam csúfolódó alkoholt, és a csendben beletörődött éjszakát, a hideg lányokkal. Közben lebaktatok a nyirkos lépcsőn, majd kilépek a főútra, és elkezdek azon sétálni. A fagyasztó hideg jó hatással van az agyamra, egy kicsit kitisztulnak a gondolataim. Egy picit elfelejtem a társadalom rám eső részét, és a macska-egér harcot.
 Holnap majd busszal jövök haza.

Csak jöttök, mentek

 És nem nagyon néztek hátra. Én mindenkit alaposan megnézek, mert most már muszáj. Sosem lehet tudni, és tényleg nem tudom sosem. Keresgélek. Azt hittem találtam, de ki tudja? Megingok.

 Még csak alig egy hónapja megy ez a blog, de már rengetegszer éltem át hasonlót, vagyis hogy meginogtam saját magamban, és abban a hitben, hogy tényleg csinálnom kéne ezt. Még mindig nagyon fura nekem ez a stílus. Pedig egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy főleg csak magamnak írok, ilyen szempontból pedig nem kéne ennek ennyire problémásnak lennie. A saját gondolataim, a saját ügyes-bajos dolgaim, de éppen elég anonim módon leírva ahhoz, hogy nem kéne zavarjon. Ennek ellenére voltak itt törlésre került bejegyzések, és voltak teljes blog-törlések is.
 Ez főleg annak köszönhető, hogy rengetegszer cselekszek elhamarkodottan, és ez az írásra is sokszor kivetül. Ebben a formában is lehet baromságokat csinálni, hiába van lehetőség a többszöri átolvasásra, majd akár átírásra. Úgy érzem főleg ezek az elhamarkodott írások, hibáztató-sajnálkozó bejegyzések azok, amik megingatták a blog vezetésébe vetett hitemet. Amit már leírtam korábban is: szeretnék jókat írni, szeretnék alkotni. Valakinek, aki mindegy hogy ki. Ismerhetem, vagy lehet még idegen számomra, a lényeg hogy egyszer, valamikor majd rátalál erre a helyre, és főleg az elkövetkezendő gondolatok lesznek azok, amik majd lehetőleg itt tartják.
 Ha művelt lennék a különböző blog-fajták világában, most pontos definíciót adhatnék arról, hogy mi is várható a következő, Isten tudja mennyi időben, de talán mindenki szerencséjére, nem vagyok. Továbbra is meglehetősen Én-központú blog lesz, hiszen azt fogom leírni, amik velem történtek, vagy amiket én gondolok, de próbálom ezeket olyan formába önteni, hogy a saját magam kérdésein túl, másokéit is megválaszolhassam.
 Viszont nem lesz több hirtelen jött ötlet, vagy éppen csak arra a pár órácskára aktuális helyzetjelentés, elmém nem igazán beszámítható állapotáról. Nem vagyok egy nyugodt ember, bármennyire is ez látszik kívülről. De talán egy kis nyugalmat szeretnék elérni ezzel az időtöltéssel. Egy kicsit vissza akarok merülni a régebbi időkbe, ahol az írást még arra használtam fel, hogy összeszedjem magam, nem pedig arra, hogy feleslegesen kifröcsögjem a felgyülemlett feszültséget.
 Persze lesz ilyen is, hiszen azt már megtanultam, hogy teljesen már sosem fogom tudni megváltoztatni magam. Azonban megpróbálom ezt is más formában megtenni. Egy emészthetőbb, kevésbé személyes változatban.

 Nem sok idő telt el a kezdés óta, éppen ezért talán furának is hat egy ilyen bejegyzés. De úgy érzem, meg kellett tennem. Sok minden hiányzik, és talán a blog maga, vagy a bejegyzések mögött megbújó - akár kimondatlan - vélemények és felkeltett érzések, majd segítik visszahozni, vagy ha nem is visszahozni, de felidézni ezeket a távolba vesző dolgokat. A hibáztatás helyett szeretnék bocsánatot kérni, és adni. Újrakezdeni nem tudom, nem is akarom, hiszen annyi minden történt már. Ezeket nem szabad elfelejteni, de nem is lehet örökre ezek alapján ítélni. Szeretnék lehetőségeket adni. Nézőpontokat. Véleményeket arról ami megtörtént, és ami megtörténhet.

 Mert az élet kezd meglehetősen érdekes irányt venni. Érdekesek az emberek, és sosem azok, akikről azt hisszük. Kevés a beleszólásunk ezekbe a dolgokba. Talán nem is fontos, nem is érdemes beleszólni. Persze, hiányzik. Sok minden, és sok mindenki. De ezzel együtt kell élni. Semmi sem tart örökké, legyen az jó, vagy rossz. E kettő folyamatos harca az, amiről szólni fog ez az egész.

Akinek nem inge...

Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor csalódunk valakiben? Vajon tényleg benne csalódunk, vagy inkább saját magunkban, hogy félreismertük?
 Valahol mind a két fél hibás, mert egyikük se őszinte a másikkal. Persze ők mindig azt mondják, és néha úgy is tesznek, de valójában ismeretségük folyamatos érdektettek, - és szavak sorozata. A lényeg a lehetőleg minél kevesebb konfrontálódás a másikkal, cserébe kapnak egy kellemesen ingerszegény kapcsolatot, amit bármikor el lehet tenni a padlás mélyére, és onnan aztán elő is lehet szedni pillanatok alatt, ha a helyzet úgy kívánja. Ha az ember nem lenne érző lény(pedig az, akármennyire is hihetetlen ez néha), akkor nem is lenne semmi baj az eddig fölvázolt helyzettel.
 De az ember idővel megkedveli a másikat. Elkezd számítani rá, elkezdi igényelni a társaságát. Szavakat ad a másik szájába, és érzéseket lát bele a lelkébe. Lehet jogosan hiszi ezeket igaznak, mert az a bizonyos másik fél akár mondhatta, vagy csinálhatta is ezeket, de csak a már feljebb említett érdekből tett és mondott dolgok halmazaként. Valójában nincs mögöttük, vagy amit talán még rosszabb beismerni: nem is lehetne, vagy lehetett volna mögöttük őszinteség, mert ez a két ember valójában nem is ismeri egymást.
Egyszerű járókelők ők, csak ugyan azon a járdán sétáltak, egymással szemben, és pár pillanatra összetalálkozott tekintetük. Lehet egyiküknek akár még szimpatikus is a másik. Lehet egy rövid gondolat erejéig még azzal is eljátszott egyikük, hogy ők ketten talán összeillenének. De minden mindegy, hiszen mire ebbe belegondol, a másik már rég elhaladt mellette. Visszafordulna, de inkább nem. Lehet, egy lehetséges kerek fenék jelenléte csak még nehezebbé tenné az elszalasztott lehetőség megemésztését.

 Úgy érzem, hogy több ilyen ember van körülöttem, akik többekkel szemben ilyenek, és ez elgondolkodtat. Vajon mi kell ahhoz, hogy meglegyen az a megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan kapocs, ami egymáshoz rögzíti a két félt? Vajon van egy pontosan meghatározható életkor (amit ugyan befolyásolnak a közben szerzett tapasztalatok) ahonnan kezdve már az ilyesfajta ismerkedés nem működik? Vagy a kérdésre a választ, az idő közben megismert más emberek függvényében kell keresni? Talán ez utóbbi, ami igaznak tűnhet. De ez is csak a megválaszolás szempontjából, mert maga az ok nem áll, nem állhat túl stabil lábakon.
 Aztán persze, az embernek megint csak magába kell néznie ilyenkor, és megválaszolnia saját magának, hogy ő vajon nem teszi ugyan ezeket?
 Vannak olyanok, akik azt mondják minden ember tökéletesen egyforma. Mindenki ugyan úgy tekint embertársaira, és mindenki ugyan azokkal az érzésekkel rendelkezik, és mindenkit ugyan azok a célok hajtanak. Szeretném hinni, hogy ez nem igaz, mert akkor ennek az egész keringőnek nem lenne semmi értelme. Hirtelen túl egyszerűvé válna minden, és túl halálos lenne az a tehetetlenség, ami a negatív tapasztalatok árnyékában gyülemlett fel az évek során.
 Inkább hiszem azt, hogy az emberek a hibásak. Persze mindig a másik, sosem én. Aztán ha eljön a csalódás ideje, gyűlölködhetek. Kicsit a másikban is, de inkább magamban, aztán próbálom meglátni a következő járókelőt. Lehetőleg kerek fenékkel nem rendelkezőt, hogy könnyebb legyen a következő elhalasztott lehetőség emésztése.

mert mindig van valami II

Nem olyan bonyolult dolog ez. Csak megmagyarázhatatlan tettek végtelennek tűnő sorozata, megspékelve egy csipetnyi felfoghatatlan és érthetetlen érzelemmel, hogy még vadítóbb legyen az amúgy sem szokványos ízvilág. Berakjuk a sütőbe, majd várjuk hogy kész legyen, hogy később mások megmondják milyen lett.
 Végül meg is mondják, mégpedig azt, hogy szar, és mélyre menőbb magyarázat nélkül az asztal mellé hányják a kaját. Vetnek még pár gyilkos pillantást, majd részükről ennyi. Otthagyják az étkezőt, a házat, végre itt a saját, nem más kosztján kell élni.
 Én törölgetem a földre okádott bűntudat maradékát, közben pedig azon gondolkodom hogy most vajon kihagytam volna valami fontos összetevőt, vagy csak egyszerűen túlsóztam?
 Hosszú ideje kotyvasztok, és ha visszatekintek a szakácskönyv elejére, azt kell mondjam, már az elején rossz úton haladtam. Nehéz beismerni saját magad hibáit, főleg, ha tudod hogy mennyire rosszul érint majd. Én mégis beismerem. Nem főzök jól, egyáltalán nem, de legalább szívből csinálom. Lehet nem olyan finom, lehet nem olyan jó mint másé, de ez még nem ok arra, hogy odahányd a földre. Vagy ha már megteszed, mond meg mi volt a hiba.
 Megpróbálom kijavítani, és ha egyszer, a távoli jövőben, megint vendégségben leszel nálam (mert sosem tudhatod) talán kellemesen csalódsz majd a főztömben.

Karcolat

Kisgyereknek a legjobb lenni. Nem én találtam ezt ki, de egyetértek vele. Akkor még nem féltünk semmitől, nem érdekelt minket hogy mások mit gondolnak rólunk, nem számított se külső, se pénz, se egyéb felületes dolog. Akkor még rátudtunk csodálkozni bármire, mert mindent érdekesnek hittünk. Eltudtunk játszani bármivel, akár egyetlen fémpénzzel is jól elvoltunk, karcolgathattuk vele a hév üvegét, az átlagfül számára borzasztó hangokat generálva.
 Valószínűleg engem is nagyon zavart volna a hang, ha nem koncentrálok a telefonomból dübörgő zenére. Duzzogás helyett viszont alig észrevehetően bólogattam csak fejemmel, és közben a gyereket néztem. Őt látszólag semmivel sem lehetett volna kizökkenteni időtöltéséből, csak karcolgatta az üveget, és közben bámult ki rajta. A mellette álló kislány csodálkozva nézte, talán ő is karcolgatott volna egy kicsit, de neki ott volt az anyukája, így nem próbálhatta ki ezt a fajta időtöltést. Majd az oviban.
 Őket, pontosabban a kislányt néztem, ahogy ő nézte a kisfiút, ahogy az nézte az elsuhanó tájat. A gyermekkor csodái. Fémpénz, suhanó táj, más gyerekek. Visszagondoltam azokra az időkre.
 Na nem pusztán nosztalgiából, olyat magamtól nem csinálnék. Arra gondoltam, hogy én mit tettem másképp mint a többi gyerek, mint azok a gyerekek akik most a héven egymást nézik. A hibát kerestem. Azt a történést, - legyen az egy szó, egy gesztus, egy hely, bármi - ami azt okozta, hogy most úgy állok itt húsz évesen, ahogy állok.

 Egyszer egy valaki - akit én a barátomnak tartok, és valószínűleg ő is engem - azt mondta, hogy én leszarom a barátaimat. Egyre inkább úgy érzem, igaza volt. Aztán volt egy ember, aki amikor nagyon padlón éreztem magam, azt mondta, hogy nem vagyok egyedül. Láttam a szemében hogy komolyan gondolja, és láttam rajta hogy ő tényleg itt van, és itt is lesz nekem, ha baj van. Ez egy éve volt, azóta sem volt még egy olyan őszinte beszélgetésünk, sőt, egy jó ideje már egyáltalán nem beszélünk, és nem is néz ki úgy, hogy ez bármikor megváltozna. Sorolhatnám még, de inkább nem.
 Pedig én tennék ez ellen. Lennék én a társaság lelke, a baráti csapat középpontja, az aki összeköti a különböző ismeretségi köröket. Aki mindenkit bír, mert egy csupaszív, kedves, jóindulatú srác. Volt egy idő amikor azt hittem ez vagyok én, és úgy hiszem sokan vannak akik még mindig ezt gondolják rólam, de akkor azoknak álljon itt a szomorú igazság:
 Nem vagyok az. Legszívesebben kitörölnék minden emléket ami rólatok szól, és újra kezdeném ezt az egészet. Aztán persze alszok rá egyet, mint ahogy erre is fogok, és rájövök, hogy nekem csak és kizárólag TI vagytok. Én egyedül nem vagyok senki, én egyedül belehalok saját magányomba, és a mögötte megbújó saját magam alkotta magyarázatokba. Belehalok a hibák keresgélésébe, és abba hogy nem találok rá egyre se soha. Belehalok abba, hogy nincs hibám, hanem csak szimplán ilyen vagyok.
 Szeretnék szeretni, és szeretném hogy szeressenek. De amikor szeretném kéne, nem megy. Akkor hogy várhatom el, hogy visszafele meg működjön? Közben le kell szállnom. A gyerek aki karcolgatta az üveget, most tisztelettudóan félreáll. Nem köszönöm meg, ő csak egy gyerek. Élvezze hogy még az lehet pár évig.

Talán egyszer, de nem most

 Leírni, nem írni... Pontosabban már le van írva, csak ki kéne tenni. De azt mégsem merem, nem tudom miért, talán azért mert nem is akarom. Nem akarom, mert lehet rossz lenne nekem is, meg másnak is, bár most úgy érzem, hogy nekem mindenképpen jó lenne, másnak meg semmiképpen sem rossz. Ráadásul ez a saját blogom, tehát azt rakok ki, amit csak szeretnék, már persze bizonyos határokon belül. De ez még bőven belül lenne, legalábbis ha nem én, meg a gyermekded lelkiismeretem játszaná a döntőbíró szerepét. Persze ha visszatérünk egy picit az előző gondolatmenethez, és ragaszkodunk is a blog hivatalos jelentéséhez, akkor megint csak arra jutunk, jutok, hogy nem kéne hogy kikerüljön. Mondjuk ez nem egy szokványos blog. Nem mintha most mások stílusa fölé szeretném emelni az enyémet, inkább csak különböző változatokról beszélek, amik közül - remélem - mindkettőnek megvan a saját helye és közönsége.
 Szóval hol tartottam? Annál a résznél hogy sehogy sem jó? Igen. Úgy érzem, hogy feleslegesen léptettem saját magam megint válaszút elé. Igazából nincs is válasz út, és ha már itt tartunk, akkor persze nincs is dilemma, se elvi, se gyakorlati szinten. Nem létezik a fogalom, és a mögötte álló személy is kitaláció csupán. Ahogy már írtam, felesleges dolgok ezek. Nincs közöm hozzájuk, soha nem is volt, csak bemeséltem magamnak, mert szerettem volna hogy legyen. Szerettem volna egy kicsit fontosnak tűnni, egy kicsit belekóstolni ezekbe a dolgokba, de nem vettem észre, hogy már a kapuajtót is bezárták előttem, nem hogy még a bejáratit. Én meg feszegettem, rángattam, csavargattam, mindent csináltam, de az csak visítva nyikorgott; picit talán olyan volt, mintha rajtam nevetett volna.
 "haha" Hangzott a kilincs szájából. Le van írva, szóval úgy is történt, nemde? Nem szabadna mindent elhinni. Egy visszautalás a saját gondomra. Nem terveztem el, de a tudatalattim mindig dolgozik. Én meg hagyom, had csinálja, hiába próbáltam neki szólni sokszor, hogy nyugodtan pihenhet néha, ő meg se hallgatott.

 Szünet. Persze nem teljesen, mert az agy akkor is ír a képzeletben, amikor nincs a kézben semmi, amivel le lehetne vésni valami fizikai felületre. Ilyenkor jön a rohanás, hogy a fantasztikusnak hitt gondolat leírásra kerüljön, mielőtt esetleg elfelejtődne.

 Visszatértem. Ezt már a megfelelő sorrendben tettem, hogy erre is legyen példa. Közben gondolkodtam. Miért is ne. Vajon jól csinálom ezt az egészet? Lehet-e egyáltalán jól csinálni, vagy mindenki csinálja úgy ahogy tudja, és akkor az már alapból jó? Nem tudom eldönteni, hogy mennyit és milyet írok. Írnék én akár jóval kevesebbet is ide, de akkor az legyen minőségi. Most úgy érzem, folyamatosan a semmit ragozom. Azt meg lehet, csak minek. Meg kinek. Leginkább valami jó hosszú eszképista művet írnék, azzal az idő is telne, és talán magamat is kimenthetném egy rövid periódusra.
 Persze ki tudja mennyi ideig fog majd menni ez a blog, lehet pár év múlva majd büszkén mondogatom valakinek egy sör mellett, hogy: "Tessék, látod? Ilyen volt, és ILYEN lett. Megérte!" A kezdeti semmiből lett valami egészen maradandó, valami olyan, aminek tényleg van értéke más emberek számára is.
 Hiszen két-három év semmi. Egy év pláne. Két év múlva huszonkét éves leszek. A legtöbb huszonkét éves még valamilyen egyetem padjait koptatja. Én is koptatnám őket, bár inkább csak kényszerből, hogy két koptatás között legyen időm másra is. Mondjuk az épület előtti padok koptatására, valakivel közösen. Belevésnénk pár kedves szót, mint a kisgyerekek, aztán továbbállnánk, kéz a kézben. Mint a kisgyerekek, ugye.

 Szünet. Berakok egy kis muzsikát. Az elektronikus zenék néhány válfajában az a jó, hogy az ember anélkül tud ellazulni, hogy félnie kéne a következményektől. Hogy olyanra gondolna, amire nem szeretne. Persze még így is okosan kell választani, de én most úgy érzem, úgy tettem. Semmi érzelem, még emlék sem, mégis remek érzés. Egy kis nyugalom. Parányi sziget a végtelennek tűnő óceán közepén. Szívesen úsznék egyet. A víznek gyönyörű, csalogató kék színe van. Ez a fajta kék mindig megnyugtatott. Most is, de most jól érzem magam a szigeten. Finoman csiklandoz a forró homok. Napozok a parton.
 Szünet. Nagy. Közben történt mindenféle dolog, többek között zeneváltás. A felhőtlen kék ég helyett lett egy borús fekete. Alatta ott terpeszkedik a Büszke Balaton. Viharban nagyon hangulatos úszni, bár nem tanácsos, de én most ezzel nem törődök. Jó érzés nézni a távoli vitorláshajókat, amik valószínüleg a part felé tartanak, de nem tudom megmagyarázni miért. Talán mert ők már hazafelé mennek, én pedig élvezem hogy addig maradhatok ameddig csak szeretnék. Itt az egész nap. Az este is.
 Most megint eszembe jutott a nyár. De rég is volt már, amikor még ott, a Balatonnál töltöttem a nyarakat. Nem csak hogy rég volt, de jó is volt. Akkor még nem jártak a fejemben értelmetlen dolgok. Akkor még körbe tudtam nézni úgy, hogy örültem annak, hogy szép zöldek a fák lombjai, meg hogy finom a fagyi, vagy a lángos. Meg hogy hangulatos az az ismeretlen vonatmegálló, főleg esténként, és persze az oda vezető út is nagyon szép. Az a sűrű, kavicsos, meg az a sima aszfaltos is. Mindkettőnek meg volt a maga varázsa, amiből nekem már csak pár zavaros emlékfoszlány maradt. Képek, amik között nincs igazi kapcsolat, csak úgy vannak.
 Fura dolog ez, mert rámtört a nosztalgia, meg a vágy a tópartok iránt, pedig már nagyon hozzá nőtt a szívemhez ez a szmogos, néha nagyon koszos, de valójában gyönyörű nagyváros, ami itt terül a szomszédságban. Alig várom hogy újra átmenjek. Meg hogy végre ne csak látogatóba térjek be, hanem néha-néha ott is alhassak. De most azért kicsit máshol is lennék, sőt, talán kicsit lennék most mindenhol. Kicsit a városban is, meg kicsit a Balaton partján is. Meg elmennék más városokba, és más tavakhoz. Az óceánhoz, azzal a parányi szigettel, ahol olyan kellemes tapintású volt a homok.

 Elkalandoztam. Vissza a nyárhoz. Negatívuma és pozitívuma egyaránt lenne annak ha egy kicsit felgyorsulna az idő, de mindent összevetve talán mégis azt mondanám, hogy jó lenne.
 Persze tudom is én. A nyarat is olyan dolgok miatt várom, amik még egyáltalán nem biztosak. Amiket nem ismerek, és jelenleg nincs is hozzájuk közöm. Újra a kapu előtt állok, és azon kapom magam, hogy megint rángatom azt az Istenverte kilincset.
 Szívesen látnék a jövőbe, hogy kinyílek-e egyáltalán majd egyszer, mert jelenleg teljes sötétségben tapogatózok. Igazából csak ismételni tudom, amit már leírtam a bejegyzés elején. A bejegyzés, ami ismét hosszú és értelmetlen lett. Pedig aki olvasta, az elején talán még azthitte, hogy valami okos dolog fog kisülni ebből az egészből. Valami teljesen másra számított, mint amit valójában kapott. De hát...
 "Mert ha Te balról várod, biztos hogy jobbról érkezem én" Nekem nem meglepetés, mert hallom a zenét. Te is hallod? Ugyan már, hogy hallhatnád?

Már tavasz lenne?

Elseje. Valami réginek a vége, és valami újnak a kezdete. Esetleg egyik sem, hisz én se teszek sok mindent, csak bámulok bele a nagyvilágba. Ugyan minek bármit csinálni, mikor így is annyi jó dolog szembe jöhet az emberrel. Csak ki kell nyitni a szemünket, lehetőleg jó nagyra, hogy teljes mellbedobással szemlélhessük az elénk táruló látványt.
 Én is szemlélek, nézek, figyelek és persze hallgatok, hogy mikor mit csinál, vagy mit mond, bár tudom, hogy talán mégsem kéne. De mintha a mai fiatal társadalom egyszemélyes megtestesítője lenne, úgy van meg benne minden, ami miatt az mocskos és romlott, de ami miatt égetően kívánatos is egyben. Mindenkihez közel, s mindentől távol, teljes mellszélességgel kiállva saját maga elvei mögött.
 Meg persze van ott más is, maga a tapasztalat, a megrendíthetetlennek tűnő alak, ami mégis törékeny ha nem hisznek benne. Kétszínű lenne, vagy csak túl egyedi az összeállítás, ki tudja már? Csak élvezem, ahogy mellettem vár, mikor olyan édesen bosszús, vagy a legkedvesebb éppen.

 De mégis az a leginkább jó, mikor a legnagyobb a kíváncsiság. Mikor új még az a külső, mikor bármit rejthet még a csábító maskara. Mosolygok is, kellemes érzés. Csak tipeg-topog, kissé talán félénken jár-kel, mint aki valami rosszat tett volna, és lehet tett is, de arca mégis egy gyönyörű, kis angyal tekintetét rejti. Belemerülök abba a szelíd ringatásba ahogy topog tovább, közben illegetve magát, és arra gondolok, miért tud oly csodás lenni, egy kép és egy gondolat ilyen egyszerű keveréke. Nem tudom, nem is érdekel így jobban belegondolva, ringatózom inkább tovább, együtt vele, egymás karjaiban, csak szelíden, ahogy azt az angyali szempár sugallná.
 Aztán próbálok pihenni, de nem megy, pedig a sűrű tipegés gazdájával ellentétben, aki ragyog, mintha csak a máért élne, engem még nyúz a múló tél fáradtsága. De minek csuknám be a szememet, hiszen leírtam már, nyitott tekintettel kell járni, és a szelíd tipegővel együtt jár bőven formás pillanat, ami miatt ez meg is éri. Még így, gondolatban is.
 Előttem a forma, hallom a kopogást.

mert mindig van valami

A bizonytalanság. Hogy ki, miért, hol, mikor, mit mondott, és most mégis mi a baj? Persze az idő minden sebet begyógyít, meg hasonlók, de minek várni bármire is. Itt és most zajlik minden, most érdekel az, ami érdekel, és most nem számít az, ami eddig se nagyon számított. Most jöhetne a problémák mérlegelése, majd cserélgetése, hiszen ami eddig volt rossz, már talán nem is annyira szörnyű, csak ezzel a mostanival legyen már valami.

 A legrosszabb pedig az, hogy nem arról írok amiről szeretnék, és szerettem volna.

Igazából semmiség

 Homályos alakok mindenütt, közben néha felcsendül egy-egy hangfoszlány. Csak pár kósza szó, igazából lényegtelen mögöttes tartalommal, mégis olyan kedves a fülemnek. Emberek mennek el mellettem, én meg csak egy helyben állok, és a járdát bámulom. Mintha megláttam volna valami értékeset, de most már hiába fürkészem, sehogy se találom. A járókelők gondosan kikerülnek, közben egyikük sem néz rám. Látok különböző színű fényeket is, de mindegyik csak egy pillanatra villan fel. A jelzőlámpák fénye, máskor az autóké. Keresem a szavakat.
 Majd belemerülök a gondolataimba. Most már végleg. Megint egy zsúfolásig telt utcában vagyok, és újra kerülget az embertömeg. Csupa ismerős arc. Szeretném leszólítani őket, szeretném megfogni egyik-másik kezét. Azt mondanám nekik, hogy sajnálom, és ismerjük meg egymást újra, de ez már nem lehetséges.
 Ezért csak állok, hagyom hogy sétáljanak körülöttem. Reménykedem benne, hogy talán néha egymáshoz ér majd kezünk, mikor elhaladsz mellettem. De hiába várok. Újra homályos lesz minden. Fények. A távolban egy sziréna hangja hallatszik.
 Nem jól van ez kitalálva. Már most vége kell hogy legyen, pedig még el sem kezdődött igazán. Búcsúzkodnék, de hát minek? Maradhatnánk együtt.