mert mindig van valami

A bizonytalanság. Hogy ki, miért, hol, mikor, mit mondott, és most mégis mi a baj? Persze az idő minden sebet begyógyít, meg hasonlók, de minek várni bármire is. Itt és most zajlik minden, most érdekel az, ami érdekel, és most nem számít az, ami eddig se nagyon számított. Most jöhetne a problémák mérlegelése, majd cserélgetése, hiszen ami eddig volt rossz, már talán nem is annyira szörnyű, csak ezzel a mostanival legyen már valami.

 A legrosszabb pedig az, hogy nem arról írok amiről szeretnék, és szerettem volna.

Igazából semmiség

 Homályos alakok mindenütt, közben néha felcsendül egy-egy hangfoszlány. Csak pár kósza szó, igazából lényegtelen mögöttes tartalommal, mégis olyan kedves a fülemnek. Emberek mennek el mellettem, én meg csak egy helyben állok, és a járdát bámulom. Mintha megláttam volna valami értékeset, de most már hiába fürkészem, sehogy se találom. A járókelők gondosan kikerülnek, közben egyikük sem néz rám. Látok különböző színű fényeket is, de mindegyik csak egy pillanatra villan fel. A jelzőlámpák fénye, máskor az autóké. Keresem a szavakat.
 Majd belemerülök a gondolataimba. Most már végleg. Megint egy zsúfolásig telt utcában vagyok, és újra kerülget az embertömeg. Csupa ismerős arc. Szeretném leszólítani őket, szeretném megfogni egyik-másik kezét. Azt mondanám nekik, hogy sajnálom, és ismerjük meg egymást újra, de ez már nem lehetséges.
 Ezért csak állok, hagyom hogy sétáljanak körülöttem. Reménykedem benne, hogy talán néha egymáshoz ér majd kezünk, mikor elhaladsz mellettem. De hiába várok. Újra homályos lesz minden. Fények. A távolban egy sziréna hangja hallatszik.
 Nem jól van ez kitalálva. Már most vége kell hogy legyen, pedig még el sem kezdődött igazán. Búcsúzkodnék, de hát minek? Maradhatnánk együtt.

Néhány valami

Este, családi körben                                                                        

hihetném, egyedül vagyok, de mégsem,
hiszen Te itt vagy velem, kedves Éjjel,
csak számoljuk a perceket kettesével,
nem szól most mi ránk a föld, és az ég sem,

így veszünk számba minden jót, s rosszat,
egy 'ha' bukkan elő minden emlékben,
majd enyhe csalódottság Éj szemében,
mert a Jövő, még most is bármit hozhat,

a Múlt csak megcsal, egyszerű mostoha,
Jelen fia fenyegető ostora,
jobb lesz minden, pedig csak csendben várunk,

ha már úgy is kettesben várunk, megteszem,
füledbe súgom azt, mely oly imádott:
"Együtt, Mi megválthatnánk a világot"!


Egy nyári történet

eltűnt az érzés, hát lennék megint szabad,
meleg nyári estén, szép köntösbe bújva,
már rég gyűrött, de mégis friss, mintha újra,
hallanám, ahogy átível rajta szavad,

mosolyt váltunk, majd elültetjük szavakban,
míg a csillagok fönt egymás közt örülnek,
nézzük ahogy torkot rajtunk köszörülnek,
begyűjtve az égre, egy csodás alakban,

kész a csillagkép, csak pár felhő takarja,
nézek utána, ahogy billeg alakja,
bárcsak örökre mellettem maradna,

de elszállt az idő, és már nem is jön vissza,
pedig gyakran látom még csábító arcát,
máig vívom még, a nyárnak múló harcát.


Érzéki délibáb

Jöttél, láttál és sokáig maradtál,
most is vállaid felé nyúl két kezem,
lehet minden szóval magamnak vétkezem,
de mit tegyek, mikor győzelmet arattál?

hogy egyszer elfelejtelek, azt ne hidd!
beszéltél hozzám, vagy hallgattál naphosszat,
csak arra vártam, amit a másnap hozhat,
láthatom e újra gyönyörű szemeid?

hallhatom e hangod, mire nem találtam,
egyetlen szót se, mi kifejezné önmagában,
milyen azt hallani, mikor csak hozzám szól,

mikor meglátlak Téged, teljes alakban,
küszöbön, vagy ülve a kitárt ablakban,
persze most hazudtam, mert (sajnos) nem vagyunk szomszédok

Szűkös

mint egy nyári éj utáni reggel,

mi frissült fejjel üldözi a fájót,

úgy várok most én is kegyes varázsszót,

egy napot, ami majd meglep a szebbel,

egy új világot, hol minden másként néz,

máshogy nőnek a virágok a parkban,

másként csillan fény minden kedves arcban,

és az élet ott oly édes mint a méz,

mert önző vagyok, igen, magamat csak,

magamat szeretem, mindennél jobban,

ezért hagynék itt mindenkit titokban,

elég az ami rám ragadt magamtól,

e percben is kívánom, bárcsak mennék,

és mit nem lehet, már csak olyat tennék.

Ébredés után

Álmomban jártam Pécsett. Gyönyörű volt. Persze nem lehetett az igazi, mert túl sok volt az éjjeli fény, túlságosan mesébe illő, és a várost is két részre szedte egy folyó, akár csak Budapestet, ami tudjuk hogy nem így van.
 Nem Pécs volt. Mégis, bárcsak visszamehetnék.

Majd

 Amíg én pihenek, addig más dolgozik, amíg én alszok, addig más gondolkozik. Amíg én dolgozok, más örül, amíg én gondolkozok, mindenki alszik.
 Jó lenne tudni hogyan csinálják, bár félek, hosszú évek tanulmányozása alatt sem tudnék rájönni titkuk nyitjára. Csak úgy jönnek, és gyakran elég egyetlen őszintén érdeklődő pillantás, máris kártyavár módjára dőlnek össze az addig gondosan ápolt, masszív falak.
 Aztán persze lehet csalóka, vagy egyenesen hazug, az a tekintet amit a másik arcán látnak, de a közben történt kellemes dolgok után ez tulajdonképpen már mindegy is. Mindenki megedződött, még ha néha amúgy ejtenek is pár könnycseppet, egy másik, régebbi pillantás miatt. Lépnek tovább.
 Találkozom velük a lépcsőfordulóban, de nem néznek rám. Talán egyszer, a távoli jövőben majd megismerjük egymást.

Hol a kulcs?

Vajon hol van az Aranyközépút, ami a két nézet között helyezkedik el, hogy meddig hallgassunk makacsul saját magunkra, és mikortól kezdjünk el erősebben nyitni mások véleménye, tanácsa felé?
 Persze barátokra szükség van, de néha, amikor jön a baj, és senki se szeretne túlságosan belefolyni az eseményekbe, elhangzik az a bizonyos leggyakoribb és leghangzatosabb jótanács, hogy nézzünk saját magunkba, hiszen ott minden kérdésre megtaláljuk a választ. Egyszerűnek hangzik, és akár még be is válhat. De lehetnek mellékhatások.
 Úgy érzem, mára már teljesen bekebelezett ez a fajta nézet, pedig sosem határoztam el nyíltan, de talán még tudalatt sem, hogy szigorúan ezt fogom követni. Viszont ezt tettem, és ennek eredményeképpen úgy fogom fel saját magam belső világát, mintha az lenne az igazi, a hamisítatlan, a körülöttem történő események pedig csak mások belső világainak kivetülései, amikhez nekem tulajdonképpen, az égvilágon semmi közöm nincs. Mellettem járnak, de egy teljesen másik szellemi síkon.

 Így aztán ha nem vagyok egyedül, mégis úgy érzem hogy egyedül vagyok, mert még a számomra legérdekesebb, és legfigyelemfelkeltőbb dolgokat is egy vastag üveglapon keresztül, végtelen egykedvűséggel, és fanyar mosollyal az arcomon tudom csak követni.
 Ha pedig egyedül vagyok, sosem érzem úgy, mert a gondolataim sosem állnak meg, s folyamatosan egyhelyben toporognak, mintha csak arra várnának hogy valaki kinyissa az őket fogva tartó cellát, és végre szétszéledjenek, ki-ki a maga útját követve.
 Ez egy olyan érzés, hogy azt hiszem képes lennék bármire ebben az életben, megvalósíthatnék bármit, amire csak vágyok, és megkaphatnék mindent, amit csak kívánok. Ez egy folyamatos nyüzsgés, egyfajta rejtett küldetéstudat, és csillapíthatatlan éhség 'valamire'.
 Valamire, amire sosem tudtam rájönni hogy mi, és amikor néha, egy kósza pillanatra elfelejtem a meglétét, az addig láncaikkal megállás nélkül csörömpölő gondolatok végre elhallgatnak, s hirtelen tökéletes csönd lesz.
 Nem történik semmi, és bár elvesztek mindenféle célt amit esetleg kitűztem magam elé eddigi életem során, mégis érzek egyfajta békés, belső nyugalmat, és akkor, arra a rövidke pár percre, úgy érzem, hogy szabad vagyok.
 Nem vágyok semmi másra, csak hogy végre szabad lehessek. Mindentől és mindenkitől.

Én, a blog, meg a sült krumpli

Minden nap ugyan olyan.
 Persze ez elsőre túlzásnak tűnhet, hiszen szépen-csendben azért folydogálnak a - nem is annyira kicsi - történések, de ezek olyannyira jelentéktelennek tűnnek más dolgokhoz képest, hogy mégis így érzek.
 Ez viszont nagy probléma, mert hosszú távon mégis csak ezek a lehetőségek lesznek azok amik meghatározzák az életem, én pedig csak hagyom őket hogy sodródjanak a maguk tempójában, azzal sem foglalkozva, hogy talán soha nem jönnek vissza. Megelégszem a kevéssel, a rosszal, azzal ami nem a megfelelő, mert nem érdekel hogy mi az ami most van, se az, hogy mi az ami lesz. Ha pedig eljön az a bizonyos semmibevett, jövőbeli pillanat, és a helyzet kezd kínossá válni, én csak nézek körbe, hogy mi történt.
 Már most érzem hogy hamarosan jöhetnek ezek a sűrű fejforgatások, de én még így a bonyodalmak közvetlen közelében sem érzek semmi bűntudatot, vagy aggódást. Úgy érzem be vagyok zárva, és engem is, mint oly sok mindenki mást, a saját érzelmeim tartanak ebben a helyzetben. Semmi más, csak az érdekel, hogy mit hozok/mit váltok ki másokból, és hogy ők mit hoznak/mit váltanak ki belőllem. Érzésekről, érzelmekről akarok beszélni, de mindig éppen a rossz emberrel, és sosem azzal akivel igazán kéne, és aki vágyik is rá. Olyannak mondom, és mondanám is még ki ezeket a szavakat, akinek fájna, miközben pedig aki megértene engem, az nem érdekel. Egyáltalán.
 Miért is követném mások akaratát. Mindenkitől, és minden helyzetben másnak tekintem magam, és sosem tudom melyik is az igazi arcom.
 Úgy érzem, kezdek önzővé válni, és a korábban bennem hitt, mindenki felé irányuló szeretet, kezd befelé, saját magam felé fordulni. Talán az eltelt évek, a tapasztalat, és a körülöttem megforduló emberek nézetei váltották ki ezt belőllem. Lehet másokhoz akarok hasonlítani, lehet most kezdek csak rátalálni a saját utamra. Ez az út legtöbbször igen szórakoztató, és eseménydús, tele van érzelmi hullámokkal, bár igen csak önpusztítónak tűnik, és folyamatosan a határokat akarom, és kell is feszegetnem.
 Hirtelen szeretnék mindenhol lenni, mindenkivel. Szeretnék hallgatni, látni, és leginkább érezni. Szeretnék kimondani "szeretlek"eket, átölelni olyanokat akiknek hálás vagyok, máskor pedig vitázni azzal, vagy megbántani azt, akit nem tudok hogy kezelni.
 Olyat is megbántok, akit valójában egyáltalán nem szeretnék, de az egymás lelkébe szúrt szavak közben mégse érzek bűntudatot. Bántom, aztán amikor jogosan megsértődik, újból csak hebegni-habogni, s körbenézni tudok értetlenül. Talán igaza van, tényleg csak egy kisfiú vagyok még. Akkor viszont továbbra is messze vagyok még az úttól.
 Talán tényleg nem tudom mit érzek. Mindig elbizonytalanít az elbizonytalaníthatatlanban, aminek az a következménye, hogy úgy érzem mindenkinek hazudok. A számomra legrosszabbul eső, vélt-hazugságokat pedig pont azokkal osztom meg, akiket a legjobban szeretek. Akiknek sosem hazudnék, de talán mégis azt teszem, és akiktől elvárom a törődést, még úgy is, hogy én csak felületes módon vagyok képes azt viszonozni.
 Persze annyira nem vészes a helyzet, mert végül mindig arra jutok, hogy a rosszul eső dolgok csak nekem esnek úgy, emellett még mindig saját magam érdekel a legjobban, így ha lenne is probléma, talán tudnék megint olyan önző lenni, hogy fölé tudjam helyezni magam, harmadszorra pedig, lassan vége lesz úgyis.

 Hogy mihez kezdek, azt nemtudom. Nem is érdekel, hiszen még nem abban a stádiumban vagyok. Pedig lassan föl kéne mutatni valami értékelhetőt, különben elfordulnak a tekintetek, és hát örök kérdés, hogy mit jelent az "igaz" szó valójában.
 Ami a dilemmát illeti, megpróbáltam sült krumplik kirakásával megválaszolni. Végül az üzenetet szétromboltam, de a krumplikat nem ettem meg. Érdekelne hogy mit jelent ez pontosan, de felesleges, már mindenhez késő van...
...szerencsére egy bloghoz még nem.