romokban heverek, saját magam romja,
mint a homokban egykor nagy király szobra,
lám, nem hagyok semmit én sem magam mögött,
csak dögkeselyűket a pusztaság fölött,
felismertem már, de sorsom így is ártó,
szívedből fejemre húzott, véres átló,
összeesett testem, mi oly fiatal még!
és nem látszik rajta, hogy közeleg a vég...
tán a szem az árulkodó? Az szól csupán?
Ritkán néz máséba, akkor is oly furán,
mintha félne... vagy akár ölni is tudna?
ugyan... csak egy elköszönő versre futja...
Mit vártál? Egy mosolyt, kedvet, szép szavakat?
Hisz cellában fekszem, hol az ég a lakat,
az összes kulcsot lenyeltem, emésztettem,
végül megmaradt leendő, merész tettem.
Vándor, ha megtalálsz, temess vissza kérlek!
Hogy ne tudja senki: szólt egyszer itt ének...
A vers Percy Bysshe Shelley, Ozymandias című műve alapján íródott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése