A főútról ráléptem a járdára, elvégre a normális emberek is azon szoktak sétálni. Hát én is kipróbálom akkor, milyen egy rövid ideig normálisnak lenni. Még mindig hideg van, de a testem már hozzászokott, a hamis melegséggel pedig a képzelt gondok is lassan visszaszállingóznak az agyamba. Tényleg lassan, nem sietnek el semmit. Már hozzászoktak ahhoz, hogy elég hosszú időt szoktam megtenni hazáig, így tudják, hogy ráérnek. Lassan megjelenik minden arc, és minden szó, amik végigkísértek eddigi életem során. Néha elmosolyodok egy-egy arcon, és a szempárja mögött megbújó emlékén, de aztán egy képzeletbeli legyintéssel gyorsan elintézem a dolgot. Ugyan már, kit hitegetek.
Azon gondolkodom, hogy az ember összes problémáját csupán egy másik ember okozza. Mindig van valaki. Lehetnek barátok, akik a hátunk mögött kibeszélnek, és ránk köpnek, mi pedig úgy érezzük, hogy ezzel kitéptek az életünkből egy részt, ami így kárba veszett, és már sosem jön vissza. Vagy lehet a szerelem maga, vagy a szerelem mint egy nem létező fogalom, ami megszakadt mert mégsem volt olyan igaz, mint azt gondoltuk, vagy ki se alakult, csak egy félénk ábránd maradt végig. Vagy lehet egy felettes a munkahelyen, aki semmibe vesz, de annyira azért mégsem, mert minden adandó alkalommal megjegyzi, hogy mi vagyunk a lehető legszánalmasabb munkaerő, ami megfordult a cégnél. Lehet a család is, akik a felénk kitűzött elvárásokkal, vagy éppen a saját magunk kitűzte elvárásokkal taszítanak lehetetlenségbe, minden egyes adandó alkalommal. Akkor meg mégis miért keressük bárki társaságát? Mert szükségünk van rá. Nagyon. Az élet is egyfajta piramisjáték, csak itt pénz helyett érzelmekkel dobálóznak. Kibasszák őket az ablakon, aztán taposnak rajtuk, mindenféle megbánás nélkül. Mert mindenki mocskos, büdös, és rohadt, én is az vagyok, meg te is. Kit akarunk hitegetni?
A trágár szavak visszatértek. Ez biztos azt jelenti, hogy dühös vagyok, vagy elkeseredett. Egy kicsit talán mindkettő. Pedig csak megyek az éjszakában, és még csak nem is nagyon jön velem szemben senki. A túloldalt, a másik járdán is csak páran sétálgatnak. Megint részeg társaságot látok. A villamoson álltak, velem együtt, csak ők hamarabb leszálltak. De hogy hogyan kerültek ide, azt nem tudom.
"Még egyszer bújj hozzám, ez az utolsó éjszakám" Nem hittem volna, hogy egyszer még visszahallom ezeket a sorokat az utcáról. Két mellettem elhaladó srác énekelte. Nem néztem utánuk, az erkélyt bámultam a másik oldalon, a világos szobával. Egy fiatal lány állt a szobában, egy tükör előtt. Egy vadítóan piros ruhát viselt, azt vizsgálgatta magán, minden létező szögből. Aztán hozzá fogott a sminkeléshez, pedig arca anélkül is gyönyörű volt. Miután végzett, végigsimított még hosszú, barna haján, majd egy kislányos puszit nyomott tükörképének, aztán eltűnt a szemem elől. A szoba is elsötétült pár pillanat múlva, én pedig ekkor döbbentem rá, hogy már hosszú percek óta bámultam azt a csodás lányt. Pedig elnéztem volna még, akár életem végéig is.
Vártam, hátha kilép a bejárati ajtón, talán megszólíthatnám, és megmondhatnám neki, hogy igazán köszönöm a látványt, amit nyújtott. Meg hogy olyan felszabadultnak és jókedvűnek tűnt - és ettől egy kicsit én is szabadabbá váltam. De az ajtó nem nyílt, ő pedig nem jött. Én viszont mentem, mert még egy kis bámészkodás, és aztán egészen reggelig bámészkodhatnék, közlekedő hévek hiányában. Elérek a zebrához, a lámpa piros, mint a lány ruhája. Elkezdek futni, mert a hév indulni készül. Csak egy fülsiketítő dudálást hallottam egy csattanással egybekötve, aztán minden elsötétült.
Fölébredtem. A kalauz rángatott a vállamnál fogva, majd jegy, vagy bérlet után érdeklődött. Én kábán, még fél lábbal az álomban csak hebegtem-habogtam, magam sem tudom mit. A kalauz egy megvető, általában részegeknek, vagy drogosoknak szánt pillantásával semmisített meg, majd továbbhaladt. Kedvem lett volna utána szólni, megmondani hogy nem vagyok részeg, sőt, még csak drogos se, de nem volt hozzá semmi erőm. Helyette kinéztem az ablakon, és hatalmas meglepetésemre, számomra tökéletesen ismeretlen vidékeken jártam. Hamarosan megszólalt a bemondó, és ekkor tudatosult bennem, hogy jócskán túlhaladtam a szokásos megállón. Egyből kitisztult az agyam, az álmot, a piros ruhás lánnyal, és saját halálommal ott hagytam az ülésen, majd az ajtóhoz siettem, és leszálltam.
Még sosem fáztam ennyire. Mellettem egy szőke hajú lány állt, és megvetően nézett rám. Hasonlított a villamos ablakában látott lányokra. Mélyen a szemembe nézett, majd azt mondta, ocsmányul nézek ki, és undorító az öltözködésem. Majd folytatta: "Nem hiába nem szeret senki. Őrült vagy." Önelégülten szívta a cigarettáját, minden egyes slukkban éreztette, hogy ő már sok mindent látott ebben az életben, sok mindent átélt, sokkal többet mint én, vagy egy átlag fiatal. Pedig ő is fiatal volt még, húsz körül lehetett. Rosszul esett amiket mondott, de nem tudom miért. Senkik vagyunk egymásnak, valószínűleg soha többé nem találkozunk majd. Mégis. Azért rosszul esett. Talán azért, mert szeret(t)em. Próbáltam felidézni a barna hajút. A vörös dresszel. Nem sikerült. Régen volt már, meg hát álom is volt. Hirtelen meglöknek hátulról. Beesek a sínek közé, a szerelvény pedig egyre csak közeledik. Talán lenne még időm kimászni a peronra, de már nem igazán akarok. A vakító fényben látom még a szőke fürtjeit, ahogy beleolvadnak a mindenségbe. Aztán minden elsötétült.
Fölébredtem. Nem lepődtem meg az álmomon, te mindig megtalálod a módját hogy belökj engem valami elé. Én pedig, kérlek, könyörgök neked hogy hallgass meg előtte. De te sose. Kár, hogy ebben a mai világban már senkit se lehet félteni, mert mindenki jobban tudja, és szarik bele saját döntéseinek következményeibe. Ha pedig folt került a lelkiismeretre, azt elnyomja azzal amivel tudja. Ezeket mindenki ismeri, nem akarom felsorolni, fáradt vagyok. Belefáradtam ebbe.
Nem akarok lefeküdni, mert megint belekevernél az álmodba, én pedig újra sínek közt ébrednék. Konklúzió? Hagyjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése