Sárga - II. rész

Akkor újra:

Beköszöntött az ősz. Érezni a pesti bérházak nyirkos falszagát, és az eső mosta parkok fenyőillatát a budai oldalon. Látom ahogy esőcseppektől piszkos az ágyam melletti ablak, és azt is, ahogy a sötétszürkére ázott fehér plafonról lepottyan egy csepp a cipőfoltos parkettára.
 Még egy nap, amit az ágyam ölelő karjaiban tölthetek. Persze, ha már egész nap ráérek, dolgozhatnék is. Nem mintha szükségem lenne a pénzre, az esetenkénti borokra, vagy sörre, mindig sikerül összekaparni a megfelelő mennyiséget a tárca mélyéről, a rendszeres táplálékként funkcionáló kiflit és virslit, meg a kabátom belső zsebébe dugom, ha néha betérek a sarki közértbe. Ugyan kit érdekel pár forintos dolgok eltulajdonítása, amikor mások milliókat bűvölnek el jogtalanul. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, mikor a tűzhely fölött ropogtatom a lelkiismeret-furdalástól megkeményedett kiflit, miközben már a virslihússal megtelt víz illatától is jóllaktam. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, szebb lakoma hiányában.

 Az étellel nem játszunk. Mondták mindig. Én most mégis játékosan tologatom a virslidarabkákat a tányéron. Én vagyok a virsli, a lány meg a kifli. Találó, mi? Kínomban felkacagok önnön bugyutaságomon. Hiszen ahelyett hogy kimondanám, vagy leírnám, már csak a kajadarabkák megszemélyesítésével tudok előre menni. Még ha jutnék is valamire. Akkor fussunk neki még egyszer.

  Ezeréves történet, annál is hosszabban elnyújtva. Mint egy óriási körben kilapított tészta, de most inkább virslikről meg kiflikről van szó. Én vagyok a virsli, önmagamban kicsit nyers és egyszerű. Járom a magas, budapesti utcákat, és néha belefulladok a kátyúkban felgyülemlett parányi, forró tavakba. Néha felszállok a villamosra, vagy a metróra, hogy legalább pár megállóval közelebb kerüljek a terítőre hányt kockákhoz. Néha figyelem a kávézók teraszát a nyikorgó buszról, és elképzelem, hogy én vagyok a rongyosra ázott, tegnapi újság az emberek kezében. Na de kinek a kezében?
 Siettem mindig kiflit lopni. Persze a találka előtt végigpörgettem a fejemben minden lehetséges forgatókönyvet, amik aztán sosem váltak valóra, mert túlságosan sok volt bennük az optimizmus, és az általa megteremtett fikció.

 Sokat törődtem másokkal amikor egyedül voltam, és olyan tulajdonságokat gyúrtam a személyiségembe,  amiket sosem tudtam teljesen magamévá tenni. Pedig voltam én már elfeledett hadvezér a Hősök terén, aki a sok mocsok között vezetgeti szakadt ménét, meg voltam szőke herceg, fehér szamáron, meg sötét lovag nyomorék lovon. Mindegyik jelmezen átütött saját magam gyermeki mivolta. A gyereknek pedig otthon a helye, családi körben, nem pedig az utcákon, kint, a csatatéren.
 Ahol remegő lábakkal próbálok magabiztosan lépkedni, miközben a gyönyör folyamatosan a körúti üzletek kirakatának nyom, mint valami lesajnált matricát, amit csak azért tesznek ki a falra, mert ragad a hátulja, és akkor már ne menjen veszendőbe. Bólogatás, heves egyetértés, a könnyes búcsú helyett aztán egy kényszeredett puszi, ami elveszik a heves csókok oltárán. Én matrica maradok, aki pedig engem fölragasztott, már három zebrányira van tőlem. Nézek utána, és azt kérdezem magamtól: miért nem tesszük a friss árút hátulra, ahogy azt tanították?
 Hiszen akár elég volt egy szemtelen rovar, ami észrevétlenül szállt rá a fürtjeire, és én máris csak gúnyolódni tudtam kölcsönvett nőiességén. De aztán újra és újra el lettem bűvölve.

 Ezért a véget nem érő belvárosi kocsmák soránál találkoztunk, a kapualjban, két pohár fröccs fölött szemezve. Vagy valami szórakozóhely fűtől, és dohánytól fülledt egy termében. A lényegen nem változtat, ő mindig otthon volt, barátok között, én meg csak engedtem hogy pörögjenek az események, nélkülem, és rajtam kívül. A szempár pedig lenézőre váltott, és én akkor tudtam, hogy vége. Hiányzik az erő, az őrület, ami elsőre talán ijesztő, de csak akkor ha belegondolunk.

 Elkéstem, pedig ha kicsit korábban születek, mára már boldog lennék. Akkor a jelmezek valódi öltözékek lehetettek volna, amiket a tapasztalat, no meg a ködös, nagyvárosi eső mosott rám. Vagyis szeretnék ebben hinni. Valójában sosem érkeztem meg, ez pedig a tény, amivel nehéz vitatkozni. Viszont fiatal vagyok, ez is valami. Bőven van még időm ragasztani, és ragasztva lenni. Mint egy elfeledett árjegyzék, vagy egy akciós ajánlat, egy pesti ékszerüzlet üvegén. Vagy egy budai kereszteződés közlekedési lámpája alatt. A város is csak akkor él igazán, amikor megengedhetjük magunknak.
 Valamiért már nem volt az igazi a kézfogásod nélkül. A korábban hívogató kis üzletek taszítani kezdtek, az emberek, akik minket gondosan kikerültek, engem folyamatosan fellökni próbálnak. Ilyenek vagyunk, a boldogat nem merjük bántani, viszont amint leolvad az a magabiztosságot árasztó mosoly...

 Olyankor mindig azon képzelegtem, vajon ő mit csinál abban a pillanatban. Neki milyen érzés lehet ugyan ezeken az utcákon sétálni, és bámulni a mogorva szembejövőket. Biztos könnyebb. - gondoltam. Valójában persze az ilyenkor kiengedett dac, és harag, inkább magamnak, mintsem neki, vagy a világnak szólt.
 Megérdemelnék egy jó nagy pofont. Sosem vertek meg a szüleim, talán ez a probléma. Igen, ez lehet. Sikerült újabb bűnbakokat találnom, ahelyett hogy szembenézzek az igazsággal, és azzal, hogy hiába akartam, hiába kellett mindennél jobban, valójában sosem tettem érte semmit. Ilyen lenne egy huszonegyedik századi dzsentri élete az érzelmei hálójába ragadva?

 Akkor inkább csak sütögetem a virslijeim. Ahogy forr a víz, az asztalon álló bort nézem. Még nincs kinyitva, de remélhetőleg egy csepp sem marad benne mire éjfélt üt az óra. Megint te bújsz hozzám majd, amikor magamat összehányva fetrengek az ágyban. Háremet akartam, de a tárca mélyéről csak ennyire sikerült eleget összekaparni. Több, mint a semmi.
 Aztán amikor már fejembe szállt a bor összes dicsősége, a szomszédok pedig elhalkultak, elgondolkozom. Lehet ő életem szerelme, csak félek kimenni a konyhába szembe nézni vele. Az a rengeteg, semmiből előtűnt dal, egyfajta isteni jel, nem pedig a véletlen műve. Én és a lány, pedig boldogon sétálgatunk a Piazza Dante-n, pedig ezt a a Váci utca kövein is megtehetnénk.
 Pedig én a Világ Végén, és pont az ellenkező oldalán is mindig megvédeném, mindegy mitől, a rossztól, a jótól, a szembejövőtől, vagy saját magamtól, vagy magától. Szólnék előre, hogy ez nem lesz jó, és már látom a fekete felhőket gyülekezni a romos erkélyről, ahol esténként elszívja a nap utolsó cigarettáját. Amikor bekövetkezik a záró hamuzás, hirtelen minden megszakad. Eltűnnek a problémák, a folyamatos küzdelem, a negatív gondolatok, egy arc marad csupán. Odaadóan fekszik be mellé, az ágyba.

 Borosüveggel a hónom alatt ülök az íróasztalomnál. Szomorú dalszövegeket morgok magamban, közben azon gondolkodok, mennyire komikus ez az egész helyzet. Nevetnék, nagyon hangosan, de nem akarlak fölébreszteni, nem, azt semmiképp sem. inkább fölállok, egy csókot nyomok kihűlt homlokodra, majd kilépek a hideg, pesti éjszakába.
 Nem mondok már nagy szavakat, mert mi alapján mondhatnám őket, de valamit mégiscsak éreztem, ezért hagytam ezt itt. "I'll see you in another life... when we are both cats." I guess. Csak így mű angolsággal.

VÉGE