Talán egyszer, de nem most

 Leírni, nem írni... Pontosabban már le van írva, csak ki kéne tenni. De azt mégsem merem, nem tudom miért, talán azért mert nem is akarom. Nem akarom, mert lehet rossz lenne nekem is, meg másnak is, bár most úgy érzem, hogy nekem mindenképpen jó lenne, másnak meg semmiképpen sem rossz. Ráadásul ez a saját blogom, tehát azt rakok ki, amit csak szeretnék, már persze bizonyos határokon belül. De ez még bőven belül lenne, legalábbis ha nem én, meg a gyermekded lelkiismeretem játszaná a döntőbíró szerepét. Persze ha visszatérünk egy picit az előző gondolatmenethez, és ragaszkodunk is a blog hivatalos jelentéséhez, akkor megint csak arra jutunk, jutok, hogy nem kéne hogy kikerüljön. Mondjuk ez nem egy szokványos blog. Nem mintha most mások stílusa fölé szeretném emelni az enyémet, inkább csak különböző változatokról beszélek, amik közül - remélem - mindkettőnek megvan a saját helye és közönsége.
 Szóval hol tartottam? Annál a résznél hogy sehogy sem jó? Igen. Úgy érzem, hogy feleslegesen léptettem saját magam megint válaszút elé. Igazából nincs is válasz út, és ha már itt tartunk, akkor persze nincs is dilemma, se elvi, se gyakorlati szinten. Nem létezik a fogalom, és a mögötte álló személy is kitaláció csupán. Ahogy már írtam, felesleges dolgok ezek. Nincs közöm hozzájuk, soha nem is volt, csak bemeséltem magamnak, mert szerettem volna hogy legyen. Szerettem volna egy kicsit fontosnak tűnni, egy kicsit belekóstolni ezekbe a dolgokba, de nem vettem észre, hogy már a kapuajtót is bezárták előttem, nem hogy még a bejáratit. Én meg feszegettem, rángattam, csavargattam, mindent csináltam, de az csak visítva nyikorgott; picit talán olyan volt, mintha rajtam nevetett volna.
 "haha" Hangzott a kilincs szájából. Le van írva, szóval úgy is történt, nemde? Nem szabadna mindent elhinni. Egy visszautalás a saját gondomra. Nem terveztem el, de a tudatalattim mindig dolgozik. Én meg hagyom, had csinálja, hiába próbáltam neki szólni sokszor, hogy nyugodtan pihenhet néha, ő meg se hallgatott.

 Szünet. Persze nem teljesen, mert az agy akkor is ír a képzeletben, amikor nincs a kézben semmi, amivel le lehetne vésni valami fizikai felületre. Ilyenkor jön a rohanás, hogy a fantasztikusnak hitt gondolat leírásra kerüljön, mielőtt esetleg elfelejtődne.

 Visszatértem. Ezt már a megfelelő sorrendben tettem, hogy erre is legyen példa. Közben gondolkodtam. Miért is ne. Vajon jól csinálom ezt az egészet? Lehet-e egyáltalán jól csinálni, vagy mindenki csinálja úgy ahogy tudja, és akkor az már alapból jó? Nem tudom eldönteni, hogy mennyit és milyet írok. Írnék én akár jóval kevesebbet is ide, de akkor az legyen minőségi. Most úgy érzem, folyamatosan a semmit ragozom. Azt meg lehet, csak minek. Meg kinek. Leginkább valami jó hosszú eszképista művet írnék, azzal az idő is telne, és talán magamat is kimenthetném egy rövid periódusra.
 Persze ki tudja mennyi ideig fog majd menni ez a blog, lehet pár év múlva majd büszkén mondogatom valakinek egy sör mellett, hogy: "Tessék, látod? Ilyen volt, és ILYEN lett. Megérte!" A kezdeti semmiből lett valami egészen maradandó, valami olyan, aminek tényleg van értéke más emberek számára is.
 Hiszen két-három év semmi. Egy év pláne. Két év múlva huszonkét éves leszek. A legtöbb huszonkét éves még valamilyen egyetem padjait koptatja. Én is koptatnám őket, bár inkább csak kényszerből, hogy két koptatás között legyen időm másra is. Mondjuk az épület előtti padok koptatására, valakivel közösen. Belevésnénk pár kedves szót, mint a kisgyerekek, aztán továbbállnánk, kéz a kézben. Mint a kisgyerekek, ugye.

 Szünet. Berakok egy kis muzsikát. Az elektronikus zenék néhány válfajában az a jó, hogy az ember anélkül tud ellazulni, hogy félnie kéne a következményektől. Hogy olyanra gondolna, amire nem szeretne. Persze még így is okosan kell választani, de én most úgy érzem, úgy tettem. Semmi érzelem, még emlék sem, mégis remek érzés. Egy kis nyugalom. Parányi sziget a végtelennek tűnő óceán közepén. Szívesen úsznék egyet. A víznek gyönyörű, csalogató kék színe van. Ez a fajta kék mindig megnyugtatott. Most is, de most jól érzem magam a szigeten. Finoman csiklandoz a forró homok. Napozok a parton.
 Szünet. Nagy. Közben történt mindenféle dolog, többek között zeneváltás. A felhőtlen kék ég helyett lett egy borús fekete. Alatta ott terpeszkedik a Büszke Balaton. Viharban nagyon hangulatos úszni, bár nem tanácsos, de én most ezzel nem törődök. Jó érzés nézni a távoli vitorláshajókat, amik valószínüleg a part felé tartanak, de nem tudom megmagyarázni miért. Talán mert ők már hazafelé mennek, én pedig élvezem hogy addig maradhatok ameddig csak szeretnék. Itt az egész nap. Az este is.
 Most megint eszembe jutott a nyár. De rég is volt már, amikor még ott, a Balatonnál töltöttem a nyarakat. Nem csak hogy rég volt, de jó is volt. Akkor még nem jártak a fejemben értelmetlen dolgok. Akkor még körbe tudtam nézni úgy, hogy örültem annak, hogy szép zöldek a fák lombjai, meg hogy finom a fagyi, vagy a lángos. Meg hogy hangulatos az az ismeretlen vonatmegálló, főleg esténként, és persze az oda vezető út is nagyon szép. Az a sűrű, kavicsos, meg az a sima aszfaltos is. Mindkettőnek meg volt a maga varázsa, amiből nekem már csak pár zavaros emlékfoszlány maradt. Képek, amik között nincs igazi kapcsolat, csak úgy vannak.
 Fura dolog ez, mert rámtört a nosztalgia, meg a vágy a tópartok iránt, pedig már nagyon hozzá nőtt a szívemhez ez a szmogos, néha nagyon koszos, de valójában gyönyörű nagyváros, ami itt terül a szomszédságban. Alig várom hogy újra átmenjek. Meg hogy végre ne csak látogatóba térjek be, hanem néha-néha ott is alhassak. De most azért kicsit máshol is lennék, sőt, talán kicsit lennék most mindenhol. Kicsit a városban is, meg kicsit a Balaton partján is. Meg elmennék más városokba, és más tavakhoz. Az óceánhoz, azzal a parányi szigettel, ahol olyan kellemes tapintású volt a homok.

 Elkalandoztam. Vissza a nyárhoz. Negatívuma és pozitívuma egyaránt lenne annak ha egy kicsit felgyorsulna az idő, de mindent összevetve talán mégis azt mondanám, hogy jó lenne.
 Persze tudom is én. A nyarat is olyan dolgok miatt várom, amik még egyáltalán nem biztosak. Amiket nem ismerek, és jelenleg nincs is hozzájuk közöm. Újra a kapu előtt állok, és azon kapom magam, hogy megint rángatom azt az Istenverte kilincset.
 Szívesen látnék a jövőbe, hogy kinyílek-e egyáltalán majd egyszer, mert jelenleg teljes sötétségben tapogatózok. Igazából csak ismételni tudom, amit már leírtam a bejegyzés elején. A bejegyzés, ami ismét hosszú és értelmetlen lett. Pedig aki olvasta, az elején talán még azthitte, hogy valami okos dolog fog kisülni ebből az egészből. Valami teljesen másra számított, mint amit valójában kapott. De hát...
 "Mert ha Te balról várod, biztos hogy jobbról érkezem én" Nekem nem meglepetés, mert hallom a zenét. Te is hallod? Ugyan már, hogy hallhatnád?