Útmutató a blog olvasásához

Évmilliók óta nem írtam ide, az utóbbi napokban-hetekben viszont többször is meglátogattam a felületet, és arra is gondoltam, hogy talán fel lehetne éleszteni. A végső lökést egy kedves ismerősöm adta, szia Dávid!
 Olvasgattam amúgy a bejegyzéseket, s bár csak az utolsó 10-15 darabig jutottam el, ezek alapján úgy döntöttem, talán még sem annyira életidegen ez a dolog már, mint hittem, és talán tényleg érdemes lenne folytatni. Ugyanakkor kötelességemnek érzem, hogy megosszak néhány fontos dolgot a leendő olvasókkal. Egyfajta útmutató ez ahhoz, hogyan kezeljük az itt leírtakat:

- Nem, nem öltem meg magam. (Akkor hogy írnám ezeket a sorokat?!)
- Nem, nem is tervezem.
- Nem, nem vagyok szerelmes jelenleg, és nincs is tervbe véve, hogy az legyek.
- Tudtommal (annyira) nem vagyok skizofrén.
- Képzeletbeli barátaim viszont biztos nincsenek.
- Nem, nem öltem meg magam.

Amúgy az elmúlt időszakról nem tudok olyan túl sokat írni. Maximum csak ilyen hétköznapi dolgokat, hogy például voltam a Balatonon három napot, és kb. az idei év legjobb élménye volt, pedig semmi különös nem történt. De ez még nyáron volt, azóta már őszbe váltott az év, nekem pedig elrabolta a gondolataimat és emlékeimet. Azt tudom, hogy most egész jó. De nem vállalok felelősséget a lelki épségemért.

 Annyi biztos, hogy nem akarok valami teljesen mást. Az nem lenne jó döntés, ez a blog már ilyen lesz, amilyen. Úgy fog majd befejeződni, ahogy elindult, bárhogy is történt már az, nem emlékszem. Lesznek benne csöpögős részek, lesznek benne nők, lesz benne vágyakozás, meg lakóházak falai, meg villamos, meg ágy, meg gondolat, meg túlzás is. De hát én ilyen vagyok, kicsit mindig túlzok. Drukkoljatok, én drukkolok magamnak nagyon.

Offszezon

A címben is látható magyarosított kifejezést elég nehéz lenne átadni drága anyanyelvünkön, főként amerikai sportok háza táján szokták használni, amikor véget ér a hivatalos szezon és elkezdődik a nyári szünet/felkészülés a csapatoknál. Persze vannak olyan együttesek akik korábban elbúcsúznak, erre is van egy remek, angol, magyarul elég nehezen lefordítható szókapcsolat, ami a "gone fishing". Vagyis elmenni horgászni, ha mindenképpen izzadságszagúak akarnánk lenni.

 A lényeg 'mi lényeg, és amiért ez a bejegyzés is született, hogy az NBA, vagyis az észak-amerikai profi kosárlabdaliga végeztével, minden számomra fontos bajnokság elment nyári álmát aludni. Persze a baseball szerelmesei, meg a lacrosse-fanok most bizonyára máglyán égetnének, de számomra az a két sport nem annyira érdekfeszítő, hogy rendszeresen kövessem az amerikai történéseiket.

 A kosárbajnokságot egyébként a Miami Heat csapata nyerte a San Antonio Spurs ellen, fantasztikus, hét meccses sorozat végén. A döntő legjobb játékosa az a LeBron James lett, aki ezzel két olyan, egymást követő szezont tudhat a magáénak, melyben megnyerte a szezon és a döntő legértékesebb pattogtatójának járó díjat, ezekkel együtt pedig még a bajnoki címet is bezsebelte. Innen a magyarországi ezer fokból gratulálunk a Miami ezer fokában ünneplő Jamesnek és csapatának!

Ezzel kínkeserves időszak következik az én, és még sok más sportrajongó életében, hiszen egészen októberig kell várni a következő szezonkezdetig. Addig lehet követni a nyári liga eseményeit, amiről elmondható hogy nem valami izgalmas, cserébe viszont értelme sincs igazán, attól eltekintve persze, hogy a nyáron inkább füvezéssel és bulizással foglalkozó kosarasokat inkább a játékra kényszerítse.

Az NFL, vagyis az amerikai foci legfontosabb bajnoksága háza táján viszont hamarosan felpörögnek az események, ott legalább valamivel izgibb követni az edzőtáborok, edzőmeccsek eseményeit. Mondjuk szívrohamtól azért nem kell tartanunk.

Whatever

Arról szeretnék most nektek írni kedves olvasóim, hogy miért jó, illetve miért van értelme írni. Lehet volt már szó erről a blogban, de nem emlékszem rá, és nincs kedvem (meg technikám) visszakeresni.

Maga az ötlet annak kapcsán pattant ki az agyamból, hogy úgy érzem, mostanában nagyon elhanyagoltam ezt az időtöltési formát, pedig korábban rengeteg szórakozást, kellemes percet okozott nekem. Ha mégsem volt túl pozitív élmény, akkor is jó lehetőség volt arra, hogy elmélyüljek saját magamban és gondolataimban, érzelmi világomban. Ha pedig még erről sem igen lehetett beszélni, akkor is jó volt gyakorlásnak, ha már úgyis valamilyen úton-módon írással szeretnék, szerettem volna(?) foglalkozni.

Az írás adott esetben igazi zászlós hajója lehet az eszképizmusnak, mely annak ellenére, hogy a blogger bejegyzés szerkesztője aláhúzza, egy létező szó. A fogalom lényege, hogy az adott páciens "elmenekül" (escape az angolban) a valóság elől, vagy legalábbis megpróbál.
 A törekvés persze sokféleképpen megvalósulhat, de azt bizonyára senki sem firtatja, hogy a különböző művészeti ágak jelentik a legbiztosabb "kiutat", hiszen alapjuk a képzelőerőben található. Az eszképista mozgalmaz, irányok közé tartozik az írás is, léteznek konkrétan eszképistának nevezett alkotók és alkotások is.
 Persze mint minden, alapvetően kellemes és hasznos dolgot, ezt is túlzásba lehet vinni. Nem lehet örökké menekülni, és eljön majd az a pillanat, amikor az embernek kénytelen-kelletlen szembe kell néznie a társadalommal, a közvetlen és tágabb környezetével, és úgy általában a valóság problémáival. Nem lehet örökké beburkolózni egy álomvilág alkotta paplanba, nem lehet a végtelenig megalkotott karakterek válságaira fókuszálni.

A komoly képzelőerő kincs, de mint az utóbbi dolognál, a képzelőerőnél is az a lényeg, hogy mire használjuk fel. Segíthet problémáink megoldásában, és azt hiszem, erre az alkalmazási módjára kell igazán törekednünk.

Néha magamba is nézek

itt leginkább az a lírikus,
ha a halk, belső hangon kívül,
nem honol más, csak a síri kuss,
itt magány-szürkét kapsz csak színül,
míg a vén alma fán egy rím ül,
tőle zeng megbánás virtus,
csak távolságot kapott szívül,
gyalogszerrel, így idillikus,

magamba szállva, távolodom,
és ha egy mélyebb pontra érek,
hát azt gondolom rémálmodom,
és a bús emlékek csak képek,
de nem áll módomban álmodni,
nem segít már más, csak pár holmi
holmi, végtelenig számolni,
ágy, fal, rajta kopottas tények,
hát engedj el engem kis hazám,

házam nem vagy, nem tehetek róla,
hogy nem kötődöm, csak ily lazán,
s nem állok meg közös szóra,
nem is fogok már soha talán,
hagyom a nemértés asztalán,
a meget, kérlek, eressz engem,
had lássam egyszer a kék eget
még utoljára ez életben.

Vándormadarak

Amikor három másik embertársammal bemenekültünk egy fedett helyre az eső elől, olyan érzésem volt, mintha elektromos vezetéken ülő madarak lennénk. Nem szóltunk egymáshoz, tudomást sem igen vettünk a másikról, de azért nyugodtan elüldögéltünk egymás mellett, mert muszáj volt.
 Azt hiszem, az emberek tényleg olyanok mint a vezetékeken ülő madarak. Amikor a nagy utazás során néha elfáradunk, letelepszünk egymás mellé valami óriási, életeket átölelő vezetéken, s bár nem szívesen tesszük, de megosztjuk a levegőt a mellettünk ülővel.
 Ez a pihenő sem telt másképpen, ám amikor a vonat befutott az állomásra, hirtelen mindenki kész lett a repülésre, s kimerészkedett az elázott peronra. Csak valami kósza szárnyas maradt mellettem a padon. Mivel én is valami hasonlónak nevezhetem magam, nem fordítottam túl nagy figyelmet rá, csak arra gondoltam, hogy én akarok lenni az utolsó, aki elrugaszkodik a vezetékről. Ketten már eltakarodtak, már csak egyet kéne valahogy telepatikus úton rá venni. De ő csak maradt. Keresztbe tette a lábát is, mint aki sosem szeretné bevetni magát a végtelen égboltba. Én meg csak csapkodtam, rikácsoltam, borzoltam a tollakat a hátamon. Persze csupán magamban, túl fáradt voltam, hogy akár csak egy hangot is kipréseljek a számon.
 Végül nem bírtam tovább, kiléptem én is a zuhogó esőbe, majd felszálltam a vonatra. Egy darabig néztem még a madarat, aki továbbra is csak ült a vezetéken, szinte mozdulatlanul. Aztán elbóbiskoltam, más égboltok jártak a fejemben, s mikor a tekintetem újra a peronra tévedt, már nem láttam sehol a madarat. Talán megunta az egy helyben ülést, s örökre elrepült.

Azt hiszem itt alapvető felfogásbeli gondok vannak. Néhányan élni szeretnének, mások meg túlélni. Az előbbiek megtalálják azt, amiért érdemes harcolniuk nap mint nap, az utóbbiak pedig ezeket a napokat úgy fogják fel, mint egy régi, kopott karkötőn az elszürkült gyöngyöket: már nem érdekes ha pár darab leesik, úgy se kerül soha többé a kézre.
 Na de miért is érdemes élni. Hogy boldogok legyünk. És mi van akkor, ha nem tudjuk mi a boldogság? Akkor keresni kell. Harcolni azért nap mint nap, hogy megtaláld. Mégis ugyan olyanok vagyunk.

"There's something inside you. It's hard to explain..."

Érdekes, hogy így ért véget. Az öngyilkosság gondolata már sok-sok éve, folyamatosan ott lebegett az agyamban, de most mégis egy hirtelen felindulásból követtem el. Nem volt igazán kiváltó ok, nem volt egy tetőpont, ami konkrétan rávitt volna, hogy leugorjak egy tető valamely pontjáról. Inkább csak belefáradtam. Csendesen, összebújva egyetlen pokrócommal, mint valami hajléktalan az aluljáróban, akinek már koccintósért sincs kedve kéregetni. Már beletörődött sorsába. Szabad, mondhatni. Már nincsenek kötelességek, nincsenek elvárások, célok, álmok. Elérte élete csúcspontját, a nagy semmit, ahonnan már nincs tovább, se lefele, se fölfele.
 Így álltam ott, a kőkorlát tetején, bennem csak a nagy semmivel, míg alattam a mindenség sorakozott a végtelen földeken. Árva lakóházak, zöld mezők, pár erdőcske. A lemenő naptól narancssárgásan vigyorgó égbolt pedig rám szegezte tekintetét. Olyan megértő volt, hogy muszáj volt ugranom.

És mégis, hogy írom most ezeket a sorokat? Semmilyen zuhanás sem tart örökké. Egyszer mindig leérkezünk.

Csábítás és pofonok

Az ajkaid az Al-Qaeda legtitkosabb fegyverei. Nem jó, mert mi van akkor, ha békepárti, és rossz néven venne bármilyen terrorszervezet megemlítését? Nem élném túl szóalakformáló alkalmatosságaidat  Ha pedig nem vevő a szójátékokra sem, akkor kétszeresen is besülne. Az ajkaid oly' fényesek, hogy még a töksötétben is utat találnék beléjük. Ez se jó, biztos túlságosan túlfűtött. Hagyjuk inkább az ajkakat.
 A szemeid úgy is gyönyörűbbek. A szemeid olyan gyönyörűek, hogy az enyéim nem lesznek mások, csak örök hűek. Ez nagyon erőltetett, nem jó. De azért a pillantásod olyan mint az emlékezet törlő a Sötét Zsarukban: belenézek a villanásába, és elfelejtek mindent, csak a Te arcod ég bele a tekintetembe. Ez se jó, mert ha nem látta a Man in Black-et, nem fogja megérteni.
 Mi van még az arcon?! Haj. A hajad olyan szép, hogy azt viselném parókának. Hát ez nagyon bugyuta. A hajad olyan hosszú és fényes, hogy az éjszaka közepén is fel tudnék kapaszkodni rajta, a legmagasabb torony legfelsőbb szobájába. Ez sem az igazi, meg minden mese elsütötte már.
 Akkor nem dicsérem az arcod. Mert hát olyan jó tested van. Olyan szép nagyok a kebleid, hogy már az összes párnámat elárvereztem, lévén nem lesz rájuk szükség, nélkülük is lesz hol pihentetnem a fejem. Ezért maximum csak egy pofon lesz a jussom, ez sem jó.
 Nézd, leesett a hó. Rajzolhatnék angyalkát a fehérségbe, de egyszerűbb lenne csak lefektetni téged. Amúgy is szeretnélek lefektetni. Mármint a hóba. Mármint angyalkának. Nem megy ez.

Inkább kikölcsönzöm majd, a "Hogyan csábítsuk el álmaink Hölgyét" című könyvet. Vagy feliratkozok a "Tíz lépés bármely nő megszerzéséhez" videósorozatra az interneten. A pénztárcám tartalma bánja majd, de az a pénz úgyis a Te zsebedbe vándorolna pár üres tequila pohár fölött, melyeket annak reményében vettem, hogy a Te bödöneidet is megkóstolhassam. Újabb pofon.

Össze lettem verve. Egy nő által. És még azt mondják, hogy Ők a gyengébbik nem...

Vége lesz, és te itt maradsz...

Nekem azt jelenti, mint egy szép nyárnak a vége, amikor már kedvtelenül számolgatod a szünetből hátralévő napokat, de megállapítod, hogy a kapott intervallum még bőven elég lenne arra, hogy kiélvezz mindent, de mivel a szórakozás helyett minden hátralévő percet ezzel a számolgatással töltesz, hogy tényleg biztos legyél benne, hogy még van időd, lassan elfogynak a napok, és úgy lesz vége a nyárnak, hogy semmit sem élveztél ki belőle igazán. Az elmúlást jelenti, hogy egyszer mindennek vége lesz, a szerelemnek, a barátságnak, az egész életnek. Ennek már tudatában vagy, és vagyok, és talán már szívünk mélyén meg is értjük ezt az elmúlást, de még küzdünk ellene, még kapaszkodunk abba ami van, mert akarjuk még azt a nyarat, a zöld faleveleket, a napsütést, a Balaton partját, a fagylaltot, a csokisat, meg a vaníliásat. Ezért hasonlít a nyárra. Ezért olyan szomorú. De azért jó is. Vagyis, inkább szép. Szomorú. Szépen szomorú. Szomorúan szép.