Fáradtan, rövid életű és vékonyka szálon egyensúlyozó elégedettséggel szálltam fel a budapesti éjszaka egy villamosára. Az egész város utazott rajta, az összes arc és tekintet, minden életkor és kedv, ami csak létezhet ebben az emelkedett, de zuhanásra váró pár órában.
Az alkoholmámor már kezdett apadni, ekkor már tudtam, hogy újra csak kötelességet végeztem az este eddigi részével, innentől kezdve pedig újra jöhet a nyomasztó filozofálgatás. De elnyomnám még egy kicsit. Inkább nézem a tömeget. A várost, az ezernyi erkéllyel, amikben mindig más és más alak álldogál. Látok hamisnak tűnő üzletembert, olcsó öltönnyel és aktatáskával, amint a lehető legfontosabb beszélgetéseket folytatja le, amit csak ezekben az éjjeli órákban lehet. Látok öregembereket, akik mintha még nem siettek volna eleget hosszú életük során, most is azt teszik, és kontrasztként ott vannak velük szemben a fiatalok, akik meg siethetnének, de még előttük pár óra, amit a megbocsájtó éjszaka leple alatt tehetnek mocskossá.
Csacsogó lányok, kiknek csacsogása már másról szól mint egy ártatlan délutánon, és föléjük hajoló fiúk, akik reménykedő ál-türelemmel hallgatják őket. Macska-egér küzdelem ez, folyton cserélgetett szerepekkel, attól függően, hogy éppen melyik fél van jobb passzban, vagy ivott meg több tequilát egy sarki kocsmában.
Hirtelen kanyar, az egész tömeg eldől egy irányba. Már megnéztem magamnak mindenkit, most a várost bámulom, az esőcseppektől áztatott ablakon keresztül. Emberek sétálnak, autók mennek, szinte mint nappal, csak most minden mesterséges, és mogorva a másikkal. Vissza is térek. Figyelnék én is távoli csacsogásra, hajolnék én is kétértelmű, fűtött szavak fölé, de most csak csendes lányokat látok a tükörképem mellett. Egyre lazábban fogom a kapaszkodómat, el is csúszok majdnem a nedves gondolatokban. Végignézek magamon, megigazítom a ruhámat. Utat engedek egy kisebb csoportnak, akik a legolcsóbb söröket a kezükben szorongatva, kiabálva tolakodnak az ajtók irányába. Lányok és fiúk vegyesen. Leszállnak, majd mint akik hosszú éveket húztak le egy börtönben, és végre kiszabadultak, úgy kezdtek el mulatozni, már a megállóban. Mennek valahova. Egy szórakozóhelyre, egy kocsmába, vagy egy apró, rendetlen szobába. Együtt, de mindegyikük arcán ott vannak a személyre szabott célok, az azokat hátráltató gondokkal egyetemben.
Most már nekem is le kell szállnom. Útravaló rágódásra megismertem még a mellettem telefonáló, középkorú nő egész addigi napját, iskolával, gyerekkel, ruhabolttal, és a tömegközlekedésről alkotott, dühtől izzó, de már hamuként beletörődött véleménnyel együtt. Nekem is megvan a véleményem, de többnyire megtartom magamnak. Inkább kikerülöm az olcsó pálinkától bűzlő utastársaimat, és leszállok. Pár ember még ugyan így tesz, megvárom míg elmennek mellettem. Szeretném látni, ahogy a villamos elsuhan a szemeim előtt. Hogy csak én nézhessem siető, sárga alakját. A fényeket, az arcokat. Hogy halljam még egyszer a rajta utazó kiabálást és a csacsogást.
Miután elmegy a villamos, arra gondolok, hogy egy ideig nem kéne rá fölszállnom. Hogy hagynom kéne a bulikat, a rajtam csúfolódó alkoholt, és a csendben beletörődött éjszakát, a hideg lányokkal. Közben lebaktatok a nyirkos lépcsőn, majd kilépek a főútra, és elkezdek azon sétálni. A fagyasztó hideg jó hatással van az agyamra, egy kicsit kitisztulnak a gondolataim. Egy picit elfelejtem a társadalom rám eső részét, és a macska-egér harcot.
Holnap majd busszal jövök haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése