Csak jöttök, mentek

 És nem nagyon néztek hátra. Én mindenkit alaposan megnézek, mert most már muszáj. Sosem lehet tudni, és tényleg nem tudom sosem. Keresgélek. Azt hittem találtam, de ki tudja? Megingok.

 Még csak alig egy hónapja megy ez a blog, de már rengetegszer éltem át hasonlót, vagyis hogy meginogtam saját magamban, és abban a hitben, hogy tényleg csinálnom kéne ezt. Még mindig nagyon fura nekem ez a stílus. Pedig egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy főleg csak magamnak írok, ilyen szempontból pedig nem kéne ennek ennyire problémásnak lennie. A saját gondolataim, a saját ügyes-bajos dolgaim, de éppen elég anonim módon leírva ahhoz, hogy nem kéne zavarjon. Ennek ellenére voltak itt törlésre került bejegyzések, és voltak teljes blog-törlések is.
 Ez főleg annak köszönhető, hogy rengetegszer cselekszek elhamarkodottan, és ez az írásra is sokszor kivetül. Ebben a formában is lehet baromságokat csinálni, hiába van lehetőség a többszöri átolvasásra, majd akár átírásra. Úgy érzem főleg ezek az elhamarkodott írások, hibáztató-sajnálkozó bejegyzések azok, amik megingatták a blog vezetésébe vetett hitemet. Amit már leírtam korábban is: szeretnék jókat írni, szeretnék alkotni. Valakinek, aki mindegy hogy ki. Ismerhetem, vagy lehet még idegen számomra, a lényeg hogy egyszer, valamikor majd rátalál erre a helyre, és főleg az elkövetkezendő gondolatok lesznek azok, amik majd lehetőleg itt tartják.
 Ha művelt lennék a különböző blog-fajták világában, most pontos definíciót adhatnék arról, hogy mi is várható a következő, Isten tudja mennyi időben, de talán mindenki szerencséjére, nem vagyok. Továbbra is meglehetősen Én-központú blog lesz, hiszen azt fogom leírni, amik velem történtek, vagy amiket én gondolok, de próbálom ezeket olyan formába önteni, hogy a saját magam kérdésein túl, másokéit is megválaszolhassam.
 Viszont nem lesz több hirtelen jött ötlet, vagy éppen csak arra a pár órácskára aktuális helyzetjelentés, elmém nem igazán beszámítható állapotáról. Nem vagyok egy nyugodt ember, bármennyire is ez látszik kívülről. De talán egy kis nyugalmat szeretnék elérni ezzel az időtöltéssel. Egy kicsit vissza akarok merülni a régebbi időkbe, ahol az írást még arra használtam fel, hogy összeszedjem magam, nem pedig arra, hogy feleslegesen kifröcsögjem a felgyülemlett feszültséget.
 Persze lesz ilyen is, hiszen azt már megtanultam, hogy teljesen már sosem fogom tudni megváltoztatni magam. Azonban megpróbálom ezt is más formában megtenni. Egy emészthetőbb, kevésbé személyes változatban.

 Nem sok idő telt el a kezdés óta, éppen ezért talán furának is hat egy ilyen bejegyzés. De úgy érzem, meg kellett tennem. Sok minden hiányzik, és talán a blog maga, vagy a bejegyzések mögött megbújó - akár kimondatlan - vélemények és felkeltett érzések, majd segítik visszahozni, vagy ha nem is visszahozni, de felidézni ezeket a távolba vesző dolgokat. A hibáztatás helyett szeretnék bocsánatot kérni, és adni. Újrakezdeni nem tudom, nem is akarom, hiszen annyi minden történt már. Ezeket nem szabad elfelejteni, de nem is lehet örökre ezek alapján ítélni. Szeretnék lehetőségeket adni. Nézőpontokat. Véleményeket arról ami megtörtént, és ami megtörténhet.

 Mert az élet kezd meglehetősen érdekes irányt venni. Érdekesek az emberek, és sosem azok, akikről azt hisszük. Kevés a beleszólásunk ezekbe a dolgokba. Talán nem is fontos, nem is érdemes beleszólni. Persze, hiányzik. Sok minden, és sok mindenki. De ezzel együtt kell élni. Semmi sem tart örökké, legyen az jó, vagy rossz. E kettő folyamatos harca az, amiről szólni fog ez az egész.

Akinek nem inge...

Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor csalódunk valakiben? Vajon tényleg benne csalódunk, vagy inkább saját magunkban, hogy félreismertük?
 Valahol mind a két fél hibás, mert egyikük se őszinte a másikkal. Persze ők mindig azt mondják, és néha úgy is tesznek, de valójában ismeretségük folyamatos érdektettek, - és szavak sorozata. A lényeg a lehetőleg minél kevesebb konfrontálódás a másikkal, cserébe kapnak egy kellemesen ingerszegény kapcsolatot, amit bármikor el lehet tenni a padlás mélyére, és onnan aztán elő is lehet szedni pillanatok alatt, ha a helyzet úgy kívánja. Ha az ember nem lenne érző lény(pedig az, akármennyire is hihetetlen ez néha), akkor nem is lenne semmi baj az eddig fölvázolt helyzettel.
 De az ember idővel megkedveli a másikat. Elkezd számítani rá, elkezdi igényelni a társaságát. Szavakat ad a másik szájába, és érzéseket lát bele a lelkébe. Lehet jogosan hiszi ezeket igaznak, mert az a bizonyos másik fél akár mondhatta, vagy csinálhatta is ezeket, de csak a már feljebb említett érdekből tett és mondott dolgok halmazaként. Valójában nincs mögöttük, vagy amit talán még rosszabb beismerni: nem is lehetne, vagy lehetett volna mögöttük őszinteség, mert ez a két ember valójában nem is ismeri egymást.
Egyszerű járókelők ők, csak ugyan azon a járdán sétáltak, egymással szemben, és pár pillanatra összetalálkozott tekintetük. Lehet egyiküknek akár még szimpatikus is a másik. Lehet egy rövid gondolat erejéig még azzal is eljátszott egyikük, hogy ők ketten talán összeillenének. De minden mindegy, hiszen mire ebbe belegondol, a másik már rég elhaladt mellette. Visszafordulna, de inkább nem. Lehet, egy lehetséges kerek fenék jelenléte csak még nehezebbé tenné az elszalasztott lehetőség megemésztését.

 Úgy érzem, hogy több ilyen ember van körülöttem, akik többekkel szemben ilyenek, és ez elgondolkodtat. Vajon mi kell ahhoz, hogy meglegyen az a megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan kapocs, ami egymáshoz rögzíti a két félt? Vajon van egy pontosan meghatározható életkor (amit ugyan befolyásolnak a közben szerzett tapasztalatok) ahonnan kezdve már az ilyesfajta ismerkedés nem működik? Vagy a kérdésre a választ, az idő közben megismert más emberek függvényében kell keresni? Talán ez utóbbi, ami igaznak tűnhet. De ez is csak a megválaszolás szempontjából, mert maga az ok nem áll, nem állhat túl stabil lábakon.
 Aztán persze, az embernek megint csak magába kell néznie ilyenkor, és megválaszolnia saját magának, hogy ő vajon nem teszi ugyan ezeket?
 Vannak olyanok, akik azt mondják minden ember tökéletesen egyforma. Mindenki ugyan úgy tekint embertársaira, és mindenki ugyan azokkal az érzésekkel rendelkezik, és mindenkit ugyan azok a célok hajtanak. Szeretném hinni, hogy ez nem igaz, mert akkor ennek az egész keringőnek nem lenne semmi értelme. Hirtelen túl egyszerűvé válna minden, és túl halálos lenne az a tehetetlenség, ami a negatív tapasztalatok árnyékában gyülemlett fel az évek során.
 Inkább hiszem azt, hogy az emberek a hibásak. Persze mindig a másik, sosem én. Aztán ha eljön a csalódás ideje, gyűlölködhetek. Kicsit a másikban is, de inkább magamban, aztán próbálom meglátni a következő járókelőt. Lehetőleg kerek fenékkel nem rendelkezőt, hogy könnyebb legyen a következő elhalasztott lehetőség emésztése.

mert mindig van valami II

Nem olyan bonyolult dolog ez. Csak megmagyarázhatatlan tettek végtelennek tűnő sorozata, megspékelve egy csipetnyi felfoghatatlan és érthetetlen érzelemmel, hogy még vadítóbb legyen az amúgy sem szokványos ízvilág. Berakjuk a sütőbe, majd várjuk hogy kész legyen, hogy később mások megmondják milyen lett.
 Végül meg is mondják, mégpedig azt, hogy szar, és mélyre menőbb magyarázat nélkül az asztal mellé hányják a kaját. Vetnek még pár gyilkos pillantást, majd részükről ennyi. Otthagyják az étkezőt, a házat, végre itt a saját, nem más kosztján kell élni.
 Én törölgetem a földre okádott bűntudat maradékát, közben pedig azon gondolkodom hogy most vajon kihagytam volna valami fontos összetevőt, vagy csak egyszerűen túlsóztam?
 Hosszú ideje kotyvasztok, és ha visszatekintek a szakácskönyv elejére, azt kell mondjam, már az elején rossz úton haladtam. Nehéz beismerni saját magad hibáit, főleg, ha tudod hogy mennyire rosszul érint majd. Én mégis beismerem. Nem főzök jól, egyáltalán nem, de legalább szívből csinálom. Lehet nem olyan finom, lehet nem olyan jó mint másé, de ez még nem ok arra, hogy odahányd a földre. Vagy ha már megteszed, mond meg mi volt a hiba.
 Megpróbálom kijavítani, és ha egyszer, a távoli jövőben, megint vendégségben leszel nálam (mert sosem tudhatod) talán kellemesen csalódsz majd a főztömben.

Karcolat

Kisgyereknek a legjobb lenni. Nem én találtam ezt ki, de egyetértek vele. Akkor még nem féltünk semmitől, nem érdekelt minket hogy mások mit gondolnak rólunk, nem számított se külső, se pénz, se egyéb felületes dolog. Akkor még rátudtunk csodálkozni bármire, mert mindent érdekesnek hittünk. Eltudtunk játszani bármivel, akár egyetlen fémpénzzel is jól elvoltunk, karcolgathattuk vele a hév üvegét, az átlagfül számára borzasztó hangokat generálva.
 Valószínűleg engem is nagyon zavart volna a hang, ha nem koncentrálok a telefonomból dübörgő zenére. Duzzogás helyett viszont alig észrevehetően bólogattam csak fejemmel, és közben a gyereket néztem. Őt látszólag semmivel sem lehetett volna kizökkenteni időtöltéséből, csak karcolgatta az üveget, és közben bámult ki rajta. A mellette álló kislány csodálkozva nézte, talán ő is karcolgatott volna egy kicsit, de neki ott volt az anyukája, így nem próbálhatta ki ezt a fajta időtöltést. Majd az oviban.
 Őket, pontosabban a kislányt néztem, ahogy ő nézte a kisfiút, ahogy az nézte az elsuhanó tájat. A gyermekkor csodái. Fémpénz, suhanó táj, más gyerekek. Visszagondoltam azokra az időkre.
 Na nem pusztán nosztalgiából, olyat magamtól nem csinálnék. Arra gondoltam, hogy én mit tettem másképp mint a többi gyerek, mint azok a gyerekek akik most a héven egymást nézik. A hibát kerestem. Azt a történést, - legyen az egy szó, egy gesztus, egy hely, bármi - ami azt okozta, hogy most úgy állok itt húsz évesen, ahogy állok.

 Egyszer egy valaki - akit én a barátomnak tartok, és valószínűleg ő is engem - azt mondta, hogy én leszarom a barátaimat. Egyre inkább úgy érzem, igaza volt. Aztán volt egy ember, aki amikor nagyon padlón éreztem magam, azt mondta, hogy nem vagyok egyedül. Láttam a szemében hogy komolyan gondolja, és láttam rajta hogy ő tényleg itt van, és itt is lesz nekem, ha baj van. Ez egy éve volt, azóta sem volt még egy olyan őszinte beszélgetésünk, sőt, egy jó ideje már egyáltalán nem beszélünk, és nem is néz ki úgy, hogy ez bármikor megváltozna. Sorolhatnám még, de inkább nem.
 Pedig én tennék ez ellen. Lennék én a társaság lelke, a baráti csapat középpontja, az aki összeköti a különböző ismeretségi köröket. Aki mindenkit bír, mert egy csupaszív, kedves, jóindulatú srác. Volt egy idő amikor azt hittem ez vagyok én, és úgy hiszem sokan vannak akik még mindig ezt gondolják rólam, de akkor azoknak álljon itt a szomorú igazság:
 Nem vagyok az. Legszívesebben kitörölnék minden emléket ami rólatok szól, és újra kezdeném ezt az egészet. Aztán persze alszok rá egyet, mint ahogy erre is fogok, és rájövök, hogy nekem csak és kizárólag TI vagytok. Én egyedül nem vagyok senki, én egyedül belehalok saját magányomba, és a mögötte megbújó saját magam alkotta magyarázatokba. Belehalok a hibák keresgélésébe, és abba hogy nem találok rá egyre se soha. Belehalok abba, hogy nincs hibám, hanem csak szimplán ilyen vagyok.
 Szeretnék szeretni, és szeretném hogy szeressenek. De amikor szeretném kéne, nem megy. Akkor hogy várhatom el, hogy visszafele meg működjön? Közben le kell szállnom. A gyerek aki karcolgatta az üveget, most tisztelettudóan félreáll. Nem köszönöm meg, ő csak egy gyerek. Élvezze hogy még az lehet pár évig.

Talán egyszer, de nem most

 Leírni, nem írni... Pontosabban már le van írva, csak ki kéne tenni. De azt mégsem merem, nem tudom miért, talán azért mert nem is akarom. Nem akarom, mert lehet rossz lenne nekem is, meg másnak is, bár most úgy érzem, hogy nekem mindenképpen jó lenne, másnak meg semmiképpen sem rossz. Ráadásul ez a saját blogom, tehát azt rakok ki, amit csak szeretnék, már persze bizonyos határokon belül. De ez még bőven belül lenne, legalábbis ha nem én, meg a gyermekded lelkiismeretem játszaná a döntőbíró szerepét. Persze ha visszatérünk egy picit az előző gondolatmenethez, és ragaszkodunk is a blog hivatalos jelentéséhez, akkor megint csak arra jutunk, jutok, hogy nem kéne hogy kikerüljön. Mondjuk ez nem egy szokványos blog. Nem mintha most mások stílusa fölé szeretném emelni az enyémet, inkább csak különböző változatokról beszélek, amik közül - remélem - mindkettőnek megvan a saját helye és közönsége.
 Szóval hol tartottam? Annál a résznél hogy sehogy sem jó? Igen. Úgy érzem, hogy feleslegesen léptettem saját magam megint válaszút elé. Igazából nincs is válasz út, és ha már itt tartunk, akkor persze nincs is dilemma, se elvi, se gyakorlati szinten. Nem létezik a fogalom, és a mögötte álló személy is kitaláció csupán. Ahogy már írtam, felesleges dolgok ezek. Nincs közöm hozzájuk, soha nem is volt, csak bemeséltem magamnak, mert szerettem volna hogy legyen. Szerettem volna egy kicsit fontosnak tűnni, egy kicsit belekóstolni ezekbe a dolgokba, de nem vettem észre, hogy már a kapuajtót is bezárták előttem, nem hogy még a bejáratit. Én meg feszegettem, rángattam, csavargattam, mindent csináltam, de az csak visítva nyikorgott; picit talán olyan volt, mintha rajtam nevetett volna.
 "haha" Hangzott a kilincs szájából. Le van írva, szóval úgy is történt, nemde? Nem szabadna mindent elhinni. Egy visszautalás a saját gondomra. Nem terveztem el, de a tudatalattim mindig dolgozik. Én meg hagyom, had csinálja, hiába próbáltam neki szólni sokszor, hogy nyugodtan pihenhet néha, ő meg se hallgatott.

 Szünet. Persze nem teljesen, mert az agy akkor is ír a képzeletben, amikor nincs a kézben semmi, amivel le lehetne vésni valami fizikai felületre. Ilyenkor jön a rohanás, hogy a fantasztikusnak hitt gondolat leírásra kerüljön, mielőtt esetleg elfelejtődne.

 Visszatértem. Ezt már a megfelelő sorrendben tettem, hogy erre is legyen példa. Közben gondolkodtam. Miért is ne. Vajon jól csinálom ezt az egészet? Lehet-e egyáltalán jól csinálni, vagy mindenki csinálja úgy ahogy tudja, és akkor az már alapból jó? Nem tudom eldönteni, hogy mennyit és milyet írok. Írnék én akár jóval kevesebbet is ide, de akkor az legyen minőségi. Most úgy érzem, folyamatosan a semmit ragozom. Azt meg lehet, csak minek. Meg kinek. Leginkább valami jó hosszú eszképista művet írnék, azzal az idő is telne, és talán magamat is kimenthetném egy rövid periódusra.
 Persze ki tudja mennyi ideig fog majd menni ez a blog, lehet pár év múlva majd büszkén mondogatom valakinek egy sör mellett, hogy: "Tessék, látod? Ilyen volt, és ILYEN lett. Megérte!" A kezdeti semmiből lett valami egészen maradandó, valami olyan, aminek tényleg van értéke más emberek számára is.
 Hiszen két-három év semmi. Egy év pláne. Két év múlva huszonkét éves leszek. A legtöbb huszonkét éves még valamilyen egyetem padjait koptatja. Én is koptatnám őket, bár inkább csak kényszerből, hogy két koptatás között legyen időm másra is. Mondjuk az épület előtti padok koptatására, valakivel közösen. Belevésnénk pár kedves szót, mint a kisgyerekek, aztán továbbállnánk, kéz a kézben. Mint a kisgyerekek, ugye.

 Szünet. Berakok egy kis muzsikát. Az elektronikus zenék néhány válfajában az a jó, hogy az ember anélkül tud ellazulni, hogy félnie kéne a következményektől. Hogy olyanra gondolna, amire nem szeretne. Persze még így is okosan kell választani, de én most úgy érzem, úgy tettem. Semmi érzelem, még emlék sem, mégis remek érzés. Egy kis nyugalom. Parányi sziget a végtelennek tűnő óceán közepén. Szívesen úsznék egyet. A víznek gyönyörű, csalogató kék színe van. Ez a fajta kék mindig megnyugtatott. Most is, de most jól érzem magam a szigeten. Finoman csiklandoz a forró homok. Napozok a parton.
 Szünet. Nagy. Közben történt mindenféle dolog, többek között zeneváltás. A felhőtlen kék ég helyett lett egy borús fekete. Alatta ott terpeszkedik a Büszke Balaton. Viharban nagyon hangulatos úszni, bár nem tanácsos, de én most ezzel nem törődök. Jó érzés nézni a távoli vitorláshajókat, amik valószínüleg a part felé tartanak, de nem tudom megmagyarázni miért. Talán mert ők már hazafelé mennek, én pedig élvezem hogy addig maradhatok ameddig csak szeretnék. Itt az egész nap. Az este is.
 Most megint eszembe jutott a nyár. De rég is volt már, amikor még ott, a Balatonnál töltöttem a nyarakat. Nem csak hogy rég volt, de jó is volt. Akkor még nem jártak a fejemben értelmetlen dolgok. Akkor még körbe tudtam nézni úgy, hogy örültem annak, hogy szép zöldek a fák lombjai, meg hogy finom a fagyi, vagy a lángos. Meg hogy hangulatos az az ismeretlen vonatmegálló, főleg esténként, és persze az oda vezető út is nagyon szép. Az a sűrű, kavicsos, meg az a sima aszfaltos is. Mindkettőnek meg volt a maga varázsa, amiből nekem már csak pár zavaros emlékfoszlány maradt. Képek, amik között nincs igazi kapcsolat, csak úgy vannak.
 Fura dolog ez, mert rámtört a nosztalgia, meg a vágy a tópartok iránt, pedig már nagyon hozzá nőtt a szívemhez ez a szmogos, néha nagyon koszos, de valójában gyönyörű nagyváros, ami itt terül a szomszédságban. Alig várom hogy újra átmenjek. Meg hogy végre ne csak látogatóba térjek be, hanem néha-néha ott is alhassak. De most azért kicsit máshol is lennék, sőt, talán kicsit lennék most mindenhol. Kicsit a városban is, meg kicsit a Balaton partján is. Meg elmennék más városokba, és más tavakhoz. Az óceánhoz, azzal a parányi szigettel, ahol olyan kellemes tapintású volt a homok.

 Elkalandoztam. Vissza a nyárhoz. Negatívuma és pozitívuma egyaránt lenne annak ha egy kicsit felgyorsulna az idő, de mindent összevetve talán mégis azt mondanám, hogy jó lenne.
 Persze tudom is én. A nyarat is olyan dolgok miatt várom, amik még egyáltalán nem biztosak. Amiket nem ismerek, és jelenleg nincs is hozzájuk közöm. Újra a kapu előtt állok, és azon kapom magam, hogy megint rángatom azt az Istenverte kilincset.
 Szívesen látnék a jövőbe, hogy kinyílek-e egyáltalán majd egyszer, mert jelenleg teljes sötétségben tapogatózok. Igazából csak ismételni tudom, amit már leírtam a bejegyzés elején. A bejegyzés, ami ismét hosszú és értelmetlen lett. Pedig aki olvasta, az elején talán még azthitte, hogy valami okos dolog fog kisülni ebből az egészből. Valami teljesen másra számított, mint amit valójában kapott. De hát...
 "Mert ha Te balról várod, biztos hogy jobbról érkezem én" Nekem nem meglepetés, mert hallom a zenét. Te is hallod? Ugyan már, hogy hallhatnád?

Már tavasz lenne?

Elseje. Valami réginek a vége, és valami újnak a kezdete. Esetleg egyik sem, hisz én se teszek sok mindent, csak bámulok bele a nagyvilágba. Ugyan minek bármit csinálni, mikor így is annyi jó dolog szembe jöhet az emberrel. Csak ki kell nyitni a szemünket, lehetőleg jó nagyra, hogy teljes mellbedobással szemlélhessük az elénk táruló látványt.
 Én is szemlélek, nézek, figyelek és persze hallgatok, hogy mikor mit csinál, vagy mit mond, bár tudom, hogy talán mégsem kéne. De mintha a mai fiatal társadalom egyszemélyes megtestesítője lenne, úgy van meg benne minden, ami miatt az mocskos és romlott, de ami miatt égetően kívánatos is egyben. Mindenkihez közel, s mindentől távol, teljes mellszélességgel kiállva saját maga elvei mögött.
 Meg persze van ott más is, maga a tapasztalat, a megrendíthetetlennek tűnő alak, ami mégis törékeny ha nem hisznek benne. Kétszínű lenne, vagy csak túl egyedi az összeállítás, ki tudja már? Csak élvezem, ahogy mellettem vár, mikor olyan édesen bosszús, vagy a legkedvesebb éppen.

 De mégis az a leginkább jó, mikor a legnagyobb a kíváncsiság. Mikor új még az a külső, mikor bármit rejthet még a csábító maskara. Mosolygok is, kellemes érzés. Csak tipeg-topog, kissé talán félénken jár-kel, mint aki valami rosszat tett volna, és lehet tett is, de arca mégis egy gyönyörű, kis angyal tekintetét rejti. Belemerülök abba a szelíd ringatásba ahogy topog tovább, közben illegetve magát, és arra gondolok, miért tud oly csodás lenni, egy kép és egy gondolat ilyen egyszerű keveréke. Nem tudom, nem is érdekel így jobban belegondolva, ringatózom inkább tovább, együtt vele, egymás karjaiban, csak szelíden, ahogy azt az angyali szempár sugallná.
 Aztán próbálok pihenni, de nem megy, pedig a sűrű tipegés gazdájával ellentétben, aki ragyog, mintha csak a máért élne, engem még nyúz a múló tél fáradtsága. De minek csuknám be a szememet, hiszen leírtam már, nyitott tekintettel kell járni, és a szelíd tipegővel együtt jár bőven formás pillanat, ami miatt ez meg is éri. Még így, gondolatban is.
 Előttem a forma, hallom a kopogást.