Fáradt voltam, de mégsem tudtam aludni. Helyette a sötétben botorkálva próbáltam megtalálni a mosdó lámpájának kapcsolóját, miközben minden akaraterőmet bevetettem, hogy visszatartsam a természet - akkortájt cseppet sem lágy - szavát.
Végül csak sikerült elérni a rendeltetésszerű helyre, miközben pedig ürítettem, a jobb oldalamon lévő ablakon bámultam ki a messzeségbe. Beletelt jó néhány másodpercbe mire szemem, a bambulás helyett a tényleges információkra fókuszált rá, és meglátta az ablak külső oldaláról rám bámuló rémség képét.
Az valószínűleg ugyan úgy csodálkozva nézte az én pofámat, mint én az ő pofáját, és az is több mint lehetséges, hogy ő is legalább annyira rondának gondolta az én arcszerkezetemet, mint én az övét. Más kultúrák találkozása, mondhatni.
Ezzel a lehetséges magyarázattal nyugtáztam is a dolgot, néma biccentéssel elköszöntem a pokolfajzattól, lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Nagy nap a holnapi, muszáj lesz legalább egy picit aludnom.
Örömmel jelenthetem, hogy sikerült pár órácskát. Nagyon izgatottan keltem, a kevés alvás ellenére szinte kipattantam az ágyból. Egyből föl is öltöztem, majd leszaladtam a konyhába, elfogyasztottam a reggelimet, aztán leültem az előszobába és vártam, mint karácsonykor a mikulásra szokás.
Anyu még sminkelt vagy fél órát, de aztán csak-csak kész lett, és végre elindulhattunk a bevásárlóközpontba. Ugyanis aznap érkeztek meg az új Vasember akciófigurák, amikre már hosszú hónapok óta vágytam, az ország összes többi gyermekével egyetemben.
A helyszínen már rengetegen voltak, egészen a parkoló kezdetétől állt a sor, tele anyukákkal, apukákkal, és persze az ő csemetéikkel. Ma még azok az idegesítő nyugdíjas nénik és bácsik is eltűntek, mintha tudták volna, hogy ezen a napon esélyük sincs megtartani az első helyüket a tápláléklánc csúcsán.
Aztán eljött a pillanat. Kinyitottak a kapuk, a tömeg pedig beözönlött az épületbe. Én rögtön megparancsoltam anyunak hogy találja meg a megfelelő alkalmazottat, és tudakolja meg hol lehet megvenni a hőn áhított akciófigurámat. Én inkább nem erőltetem a kommunikációt, ugyanis félek emberekkel beszélgetni, meg nem is nagyon szeretem őket ha már itt tartunk. Csak Csabit akit az óvodából ismerek, ő az egyetlen igazi barátom.
Végül meglett a bábum, az utolsó darab ami volt, bár egy másik kisfiút ki kellett gáncsolnom érte, mert ő is meg akarta szerezni. (illetve egy másikat még a labda-osztálynál belefojtottam a pöttyösökbe, de az azért volt, mert kinevette a cipőmet) Anyu kifizette a figuráért a 8000 forintot, majd fagyiztunk egyet, és végül hazamentünk.
Másnap kissé kábán ébredtem. Egy kicsit fájt is a fejem, de egyből elmúlt amikor megláttam a polcomon álló Vasember figurát. Büszkén szemlélte az előtte elterülő gyerekszoba látványát. Én meg büszkén szemléltem őt. Valószínűleg soha többet nem fogok hozzányúlni, és az idők végzetéig ott fog porosodni. De hát pont ez a gyönyörű az életben nem?
Kimentem a mosdóba fogat mosni. Kacsintottam egyet a szörnyre, aki szintén a reggeli tisztálkodását végezte, majd öblítettem és lecsoszogtam a konyhába. Egy picit elreggeliztem az időt, úgyhogy késve indultam el a munkába.
20 éves vagyok. Talán fejben egy kicsit gyerek még. A szörnyeteget pedig hasba szúrtam, és hagytam elvérezni a piszoár mellett. Szia!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése