Azt hiszem itt alapvető felfogásbeli gondok vannak. Néhányan élni szeretnének, mások meg túlélni. Az előbbiek megtalálják azt, amiért érdemes harcolniuk nap mint nap, az utóbbiak pedig ezeket a napokat úgy fogják fel, mint egy régi, kopott karkötőn az elszürkült gyöngyöket: már nem érdekes ha pár darab leesik, úgy se kerül soha többé a kézre.
 Na de miért is érdemes élni. Hogy boldogok legyünk. És mi van akkor, ha nem tudjuk mi a boldogság? Akkor keresni kell. Harcolni azért nap mint nap, hogy megtaláld. Mégis ugyan olyanok vagyunk.

"There's something inside you. It's hard to explain..."

Érdekes, hogy így ért véget. Az öngyilkosság gondolata már sok-sok éve, folyamatosan ott lebegett az agyamban, de most mégis egy hirtelen felindulásból követtem el. Nem volt igazán kiváltó ok, nem volt egy tetőpont, ami konkrétan rávitt volna, hogy leugorjak egy tető valamely pontjáról. Inkább csak belefáradtam. Csendesen, összebújva egyetlen pokrócommal, mint valami hajléktalan az aluljáróban, akinek már koccintósért sincs kedve kéregetni. Már beletörődött sorsába. Szabad, mondhatni. Már nincsenek kötelességek, nincsenek elvárások, célok, álmok. Elérte élete csúcspontját, a nagy semmit, ahonnan már nincs tovább, se lefele, se fölfele.
 Így álltam ott, a kőkorlát tetején, bennem csak a nagy semmivel, míg alattam a mindenség sorakozott a végtelen földeken. Árva lakóházak, zöld mezők, pár erdőcske. A lemenő naptól narancssárgásan vigyorgó égbolt pedig rám szegezte tekintetét. Olyan megértő volt, hogy muszáj volt ugranom.

És mégis, hogy írom most ezeket a sorokat? Semmilyen zuhanás sem tart örökké. Egyszer mindig leérkezünk.