Hihetetlen belegondolni, hogy az elme mennyivel a test fölött áll. Lehetünk bármennyire is fáradtak fizikálisan, az elménk akkor is képes a lehető legprecízebben és legtökéletesebben dolgozni, de sajnos sokszor saját magunk kárára. Emlékek, akár konkrét szavakra vagy arckifejezésekre felbontva, megtörtént vagy fiktív események egész sorozata. Bármi, ami éppen felidéződik. Ez a hatalmas erő-különbség az oka, hogy elménk bármikor nyomorba dönthet minket, illetve hogy megemlítésre kerüljön a pozitív véglet is: bármire képesek vagyunk, ha arra összpontosítjuk gondolatainkat.
Az elmém az, ami nem hagy aludni. Ami a legfárasztóbb nap után, ott fekszik velem az ágyban, és átkarol. De nem simogat, nem kedveskedik, hanem belém mélyeszti karmait, és nem enged el csak úgy, előtte színt kell vallanom neki, minden eddigiről. Az elmém az, ami kitörölt belőlem minden félelmet, de ezáltal szeretetet is. Ami miatt számomra nincs olyan kifejezés hogy együtt, legyen az bármilyen környezetben, bármilyen személlyel.
Az elme nem szab határokat. Nincsen kötődés, nincsenek kapcsolatok. Nincs azonosság, se társadalmi, se genetikai, és se rokonsági, vagy ismeretségi szinten. Mindenki a másik különbsége, amivé sosem válhat, de megpróbál. Így lehet az, hogy az összes velem szemben álló embernél jobb vagyok mindenben, mint ahogy ők is jobbak nálam mindenben. Egyszerre vagyunk egymás legnagyobb nemezisei, mégis legyőzhetetlenek a másik számára. Az hogy végül ki fog mégis jobbként tekinteni a másikra, csak attól függ hogy melyikünk tudja a maga uralma alá hajtani saját gondolati világát. Hogy ki fog végre megnyugodni saját stresszes mindenségében, és lesz elégedett. Magával, a világgal, az élettel. A benne lévő emberekkel, akiknél mind jobb, és akik mind jobbak nála.
Testvérem vagy, pedig semmi rokonság nincs köztünk. Nem vagyunk együtt, és nem is lehetünk. De szeretlek, pedig bennem nincs szeretet, máskor meg szerelmes vagyok beléd, pedig nem tudom mi az, hogy szerelem. Meg akarlak védeni, mikor magamat sem akarom valójában, és segíteni akarok neked, pedig én mindenkinél előbb vagyok, a saját értékrendemben.
Nekem csak rövid időkre van nyugtom, amikor éppen hazug, önbizalom-duzzasztó szavakat, beszédeket hallok, vagy testileg leamortizálódok, de kellemesen, vagy álmaim kielégülése után, egy rövid időre úgy hiszem, nincs szükségem továbbiakra. Aztán pár perc elteltével visszazuhanok az elmém által ásott gödrök mélyére. Ő olyankor nem nyújtja a kezét, csak hozzám vág ezernyi ásót és kötelet, hogy törjem a fejem rajta, vajon melyik lehet a helyes megoldás a menekvésre. Ezért szeretnék tanulni tőled, és ezért akarom megismerni álmaidat. Hogy jobb lehessek nálad, és megvédhesselek. Pedig magamat se akarom.
Helyette azt akarom, hogy lássanak teljes valómban. Hogy látszódjon mindkét véglet, a szenvedés és a boldogság is. Hogy merj a szemembe nézni, hogy én is nézhessek a tiédbe. Hogy jobb lehessek a saját elmém szabta önképemnél. Na akkor, de csak akkor, majd mondhatom hogy szeretlek.
2012. március 11.
2012. március 6.
Már tavasz van
Ma van a tavasz második napja. Az első nap pedig már több mint egy hónapja volt. A kezdés egy Február elsejei időpontra esett, és akkor valahogy úgy fogalmazhattam, hogy talán jöhet valami változás-féleség az életemben. Nos, azóta nem sok minden változott, mondhatni semmi sem. A változás szelét elfújták az érzelmek, én pedig vegetáltam a meg nem történt dolgok asztalának, megterített abroszán. Jó zöldséghez méltóan, mondhatni. De legalább ma más miatt volt tavasz, mint akkor, azon a sokat ígérő elsején.
Most tényleg a nap ragyogása volt a legcsodálatosabb, nem pedig kirakott, vagy jól elrejtett, de ennek ellenére mégis remekül látszódó női testrészek. Most tényleg kedvem lett volna kiülni a természetbe, akárkivel. Vagy sétálgattam volna a városban, esetleg a dunaparton, ha már olyan hívogatóan csillogott a vízfelszín.
E remek programok helyett viszont most itthon vagyok, és semmitmondó sorokat gépelek, talán először, nagyobb célok, vagy okok nélkül. Persze minden egyes bejegyzés, szöveg, szól valakihez, és ez alól e mostani sem kivétel. Mégis picit más ez most, de talán pont ez a fajta az, ami tetszhet. Jobban vagy kevésbé, de ez is ad valami plusz dolgot, a nagy egészhez. A puzzle szélső darabkái, amiket könnyű a helyükre tenni, de nélkülük mégse lenne teljes a mű. Én viszont azt akarom, hogy meg legyen az egész, és kirakhassam a falra. Egy régóta várt éjszakán pedig feküdhessek az ágyban, és néha rápillanthassak, hogy "ez igen!"
Az esetleges egyéb olvasói vágyakat pedig ez a fajta írásmód is bőven kielégíti, hiszen ha már valakit érdeklek annyira, hogy egy héten akár többször is ránéz a blogomra, az biztos szívesen veszi a zokogásaimat, az élet nagy gondjairól.
Amik talán nem is olyan nagyok? De mégis annak tűnnek, amikor az ember olyan dolgokba botlik, amiket nem tud megváltoztatni, még ha a feje tetejére áll, akkor sem. Ilyenkor mintha mágiával találnánk szembe magunkat, és nem értjük hogy mi miért nem súghatunk varázsszavakat a másik fülébe. Na de!
Nincs semmi, ami kössön. Kötni pedig nem tudok, még a cérnaszálat is csak alig tudtam áthúzni azon az akármin. Ha ez a kötéshez kapcsolódik egyáltalán? Nem tudom, nem tudok kötni. Köss meg te!
Jöhet a hirtelen lezárás.
Most tényleg a nap ragyogása volt a legcsodálatosabb, nem pedig kirakott, vagy jól elrejtett, de ennek ellenére mégis remekül látszódó női testrészek. Most tényleg kedvem lett volna kiülni a természetbe, akárkivel. Vagy sétálgattam volna a városban, esetleg a dunaparton, ha már olyan hívogatóan csillogott a vízfelszín.
E remek programok helyett viszont most itthon vagyok, és semmitmondó sorokat gépelek, talán először, nagyobb célok, vagy okok nélkül. Persze minden egyes bejegyzés, szöveg, szól valakihez, és ez alól e mostani sem kivétel. Mégis picit más ez most, de talán pont ez a fajta az, ami tetszhet. Jobban vagy kevésbé, de ez is ad valami plusz dolgot, a nagy egészhez. A puzzle szélső darabkái, amiket könnyű a helyükre tenni, de nélkülük mégse lenne teljes a mű. Én viszont azt akarom, hogy meg legyen az egész, és kirakhassam a falra. Egy régóta várt éjszakán pedig feküdhessek az ágyban, és néha rápillanthassak, hogy "ez igen!"
Az esetleges egyéb olvasói vágyakat pedig ez a fajta írásmód is bőven kielégíti, hiszen ha már valakit érdeklek annyira, hogy egy héten akár többször is ránéz a blogomra, az biztos szívesen veszi a zokogásaimat, az élet nagy gondjairól.
Amik talán nem is olyan nagyok? De mégis annak tűnnek, amikor az ember olyan dolgokba botlik, amiket nem tud megváltoztatni, még ha a feje tetejére áll, akkor sem. Ilyenkor mintha mágiával találnánk szembe magunkat, és nem értjük hogy mi miért nem súghatunk varázsszavakat a másik fülébe. Na de!
Nincs semmi, ami kössön. Kötni pedig nem tudok, még a cérnaszálat is csak alig tudtam áthúzni azon az akármin. Ha ez a kötéshez kapcsolódik egyáltalán? Nem tudom, nem tudok kötni. Köss meg te!
Jöhet a hirtelen lezárás.
2012. március 4.
Kimondott szavak helyett
Leírt gondolatok. Pár sor az elveszett emlékekért, meg azokért a meg nem történt dolgokért, amiknek mára már emlékeknek kellene lenniük, de miattam, meg a tökéletes érzelemmentességem miatt, nem válhattak azzá:
Kedves Címzett
Emlékszem azokra az időkre, amikor még egész pici gyerek voltam. Mindig az előszobában játszottam. Te pedig mindig ideges voltál amikor ráültél egy-egy műanyagkatonára, amit én felejtettem a kanapén, a párnák között. Emlékszem, bent főztél a konyhában amíg én játszottam, és emlékszem arra is, amikor kikiabáltál az előszobába, hogy kész az ebéd.
Nagyon gondterheltnek és szomorúnak tűntél azokban az időkben, persze ezt most, felnőtt fejjel látom át csak igazán. Folyton tettél-vettél a ház körül, csak reggelenként volt egy kis nyugtod. Nem nyugalom volt az, erre is rájöttem azóta. Abban a negyed órában mindig leültél egy székre, mégpedig a bejárati ajtótól legközelebbire, és az ajtót nézted. Figyelted mikor csusszan be az a pár levél amit a postás hozott aznap. Én pedig sosem értettem, hogy miért várod ezt a pillanatot annyira, hiszen gyors átnézegetés után, mindegyik levelet ledobtad az asztalra, az olvasó lámpa mellé, és látszólag, többé feléjük sem néztél.
Aztán egyszer, Jimmynél, a legjobb gyerekkori barátomnál aludtam, aki két utcával arrébb lakott, egy nagy, sárgára festett házban. Az is megmaradt, hogy délelőtt már értem jöttél, pedig úgy volt, hogy estig ott maradhatok. Te viszont hazacipeltél, ahol már várt minket egy taxi. A sofőr segített bepakolni a csomagokat a kocsiba, majd beültünk mi is. Aztán hirtelen minden olyan gyorsra váltott...
A zötykölődés a forgalmas, kanyargós utcákban, aztán az autópálya, majd a reptér látképe, ahogy fentről, az autópályáról megpillantottam. Emlékszem a sok siető emberre, meg emlékszem arra a kedves, fekete nőre, akit még azelőtt láttam, mielőtt fölszálltunk volna a gépünkre. Mostanra már bizonyára kiöregedett ebből a szakmából.
Ezután minden megváltozott. Akkor még nem fogtam föl, hogy elköltöztünk otthonról, és hogy új otthont fogok kapni. Nem mondtál semmit, saját magam kellett megtapasztalnom. A nagyvárost felváltotta egy sokkal kisebb, de egyben sokkal barátságosabb és kedvesebb hely. Emlékszem Kansas végtelen gabonamezőire, amikor először láttam őket a naplementében. Gyönyörű volt, olyannyira, hogy azután minden egyes nap kerékpároznunk kellett naplementekor. Emlékszel? Én emlékszem. Emlékszem az arcodra is, ahogy mosolyogtál. Sosem láttalak olyan szépen mosolyogni azelőtt.
Aztán felnőttem, legalábbis azt hittem. Valójában gyerek voltam még, gyerek voltam egészen addig, amíg el nem mondtad mi történt apával. Hogy meghalt a fronton, és azért utaztunk el annyira messze, mert úgy gondoltad, minden egyes megtett mérfölddel könnyebb lesz majd a felejtés.
Nekem csak halvány emlékeim voltak apuról, de még így is nagyon megviseltek az elmondottak. Te is tudod ki hozott ki abból a mély gödörből. Mindent megtettél amit egy anya csak megtehet, de még az sem volt elég, külső segítség nélkül.
Megant a középsuli végén ismertem meg. Tudod, hogy sosem érdeklődtem túlzottan a lányok iránt, de ő valahogy egyből magával ragadott. Szerelem volt első látásra, mint a mesekönyvekben. Valamit kipótolt ő, amit korábban elvesztettem. Ő is apa nélkül nőtt föl, de neki még csak emlékképek se maradtak róla. Talán ez a közös vonás volt az, ami összehozott minket. Máig nem értem teljesen, de talán soha nem is kell megértenem.
Aztán Megan odaköltözött hozzánk, és úgy tűnt minden csodálatos lesz. Úgy is teltek a hónapok, csodálatosan, végül behívott kaptam a seregbe. Emlékszem a könnyeidre. A könnyekre, amiktől azóta is bűntudatom van. Azok az eltelt húsz év könnyei voltak, nem pedig az adott pillanaté, és ezt már sosem tehetem jóvá.
Én most egyedül vagyok. Úgy érzem magam, ahogy Te érezhetted, amikor engem még csak a műanyagkatonák érdekeltek, és semmi más. Nem tudom már visszapörgetni az időt, pedig megtenném, ha tudnám. Az vigasztal, hogy Megannal ott vagytok egymásnak, és az éltet, hogy egyszer majd még együtt élvezhetjük a naplementét. Ott a gabonamezőkön. Mindig leültünk a földre, a bringák mellé. Nem szólaltunk meg, csak csodáltuk a természetet. De én most megszólalnék. Megköszönném hogy voltál, hogy vagy, és hogy leszel is még.
Középkorú, barna hajú nő ült a kanapén. A búcsúszavakat már el sem olvasta, remegő kézzel tette le a levelet az olvasó lámpához, a többi postai küldemény közé. Aztán halkan becsoszogott a szomszédos hálószobába, és megpróbált elaludni. Mindig kimerítette a reggeli, örökkévalónak-tűnő várakozás, így a délutánt rendszerint pihenéssel töltötte. Naplementekor viszont fölpattant a kerékpárjára, és útnak indult a végtelen gabonamezők felé.
Megan hiába várta őt aznap, már sosem jött vissza. Csendes nyugovóra tért, a ragyogó nappal együtt. Mi pedig halljuk a fegyverek hangját, és hallani is fogjuk, még évekig.
Kedves Címzett
Emlékszem azokra az időkre, amikor még egész pici gyerek voltam. Mindig az előszobában játszottam. Te pedig mindig ideges voltál amikor ráültél egy-egy műanyagkatonára, amit én felejtettem a kanapén, a párnák között. Emlékszem, bent főztél a konyhában amíg én játszottam, és emlékszem arra is, amikor kikiabáltál az előszobába, hogy kész az ebéd.
Nagyon gondterheltnek és szomorúnak tűntél azokban az időkben, persze ezt most, felnőtt fejjel látom át csak igazán. Folyton tettél-vettél a ház körül, csak reggelenként volt egy kis nyugtod. Nem nyugalom volt az, erre is rájöttem azóta. Abban a negyed órában mindig leültél egy székre, mégpedig a bejárati ajtótól legközelebbire, és az ajtót nézted. Figyelted mikor csusszan be az a pár levél amit a postás hozott aznap. Én pedig sosem értettem, hogy miért várod ezt a pillanatot annyira, hiszen gyors átnézegetés után, mindegyik levelet ledobtad az asztalra, az olvasó lámpa mellé, és látszólag, többé feléjük sem néztél.
Aztán egyszer, Jimmynél, a legjobb gyerekkori barátomnál aludtam, aki két utcával arrébb lakott, egy nagy, sárgára festett házban. Az is megmaradt, hogy délelőtt már értem jöttél, pedig úgy volt, hogy estig ott maradhatok. Te viszont hazacipeltél, ahol már várt minket egy taxi. A sofőr segített bepakolni a csomagokat a kocsiba, majd beültünk mi is. Aztán hirtelen minden olyan gyorsra váltott...
A zötykölődés a forgalmas, kanyargós utcákban, aztán az autópálya, majd a reptér látképe, ahogy fentről, az autópályáról megpillantottam. Emlékszem a sok siető emberre, meg emlékszem arra a kedves, fekete nőre, akit még azelőtt láttam, mielőtt fölszálltunk volna a gépünkre. Mostanra már bizonyára kiöregedett ebből a szakmából.
Ezután minden megváltozott. Akkor még nem fogtam föl, hogy elköltöztünk otthonról, és hogy új otthont fogok kapni. Nem mondtál semmit, saját magam kellett megtapasztalnom. A nagyvárost felváltotta egy sokkal kisebb, de egyben sokkal barátságosabb és kedvesebb hely. Emlékszem Kansas végtelen gabonamezőire, amikor először láttam őket a naplementében. Gyönyörű volt, olyannyira, hogy azután minden egyes nap kerékpároznunk kellett naplementekor. Emlékszel? Én emlékszem. Emlékszem az arcodra is, ahogy mosolyogtál. Sosem láttalak olyan szépen mosolyogni azelőtt.
Aztán felnőttem, legalábbis azt hittem. Valójában gyerek voltam még, gyerek voltam egészen addig, amíg el nem mondtad mi történt apával. Hogy meghalt a fronton, és azért utaztunk el annyira messze, mert úgy gondoltad, minden egyes megtett mérfölddel könnyebb lesz majd a felejtés.
Nekem csak halvány emlékeim voltak apuról, de még így is nagyon megviseltek az elmondottak. Te is tudod ki hozott ki abból a mély gödörből. Mindent megtettél amit egy anya csak megtehet, de még az sem volt elég, külső segítség nélkül.
Megant a középsuli végén ismertem meg. Tudod, hogy sosem érdeklődtem túlzottan a lányok iránt, de ő valahogy egyből magával ragadott. Szerelem volt első látásra, mint a mesekönyvekben. Valamit kipótolt ő, amit korábban elvesztettem. Ő is apa nélkül nőtt föl, de neki még csak emlékképek se maradtak róla. Talán ez a közös vonás volt az, ami összehozott minket. Máig nem értem teljesen, de talán soha nem is kell megértenem.
Aztán Megan odaköltözött hozzánk, és úgy tűnt minden csodálatos lesz. Úgy is teltek a hónapok, csodálatosan, végül behívott kaptam a seregbe. Emlékszem a könnyeidre. A könnyekre, amiktől azóta is bűntudatom van. Azok az eltelt húsz év könnyei voltak, nem pedig az adott pillanaté, és ezt már sosem tehetem jóvá.
Én most egyedül vagyok. Úgy érzem magam, ahogy Te érezhetted, amikor engem még csak a műanyagkatonák érdekeltek, és semmi más. Nem tudom már visszapörgetni az időt, pedig megtenném, ha tudnám. Az vigasztal, hogy Megannal ott vagytok egymásnak, és az éltet, hogy egyszer majd még együtt élvezhetjük a naplementét. Ott a gabonamezőkön. Mindig leültünk a földre, a bringák mellé. Nem szólaltunk meg, csak csodáltuk a természetet. De én most megszólalnék. Megköszönném hogy voltál, hogy vagy, és hogy leszel is még.
Középkorú, barna hajú nő ült a kanapén. A búcsúszavakat már el sem olvasta, remegő kézzel tette le a levelet az olvasó lámpához, a többi postai küldemény közé. Aztán halkan becsoszogott a szomszédos hálószobába, és megpróbált elaludni. Mindig kimerítette a reggeli, örökkévalónak-tűnő várakozás, így a délutánt rendszerint pihenéssel töltötte. Naplementekor viszont fölpattant a kerékpárjára, és útnak indult a végtelen gabonamezők felé.
Megan hiába várta őt aznap, már sosem jött vissza. Csendes nyugovóra tért, a ragyogó nappal együtt. Mi pedig halljuk a fegyverek hangját, és hallani is fogjuk, még évekig.
2012. március 1.
Másik villamoson
Fáradtan, rövid életű és vékonyka szálon egyensúlyozó elégedettséggel szálltam fel a budapesti éjszaka egy villamosára. Az egész város utazott rajta, az összes arc és tekintet, minden életkor és kedv, ami csak létezhet ebben az emelkedett, de zuhanásra váró pár órában.
Az alkoholmámor már kezdett apadni, ekkor már tudtam, hogy újra csak kötelességet végeztem az este eddigi részével, innentől kezdve pedig újra jöhet a nyomasztó filozofálgatás. De elnyomnám még egy kicsit. Inkább nézem a tömeget. A várost, az ezernyi erkéllyel, amikben mindig más és más alak álldogál. Látok hamisnak tűnő üzletembert, olcsó öltönnyel és aktatáskával, amint a lehető legfontosabb beszélgetéseket folytatja le, amit csak ezekben az éjjeli órákban lehet. Látok öregembereket, akik mintha még nem siettek volna eleget hosszú életük során, most is azt teszik, és kontrasztként ott vannak velük szemben a fiatalok, akik meg siethetnének, de még előttük pár óra, amit a megbocsájtó éjszaka leple alatt tehetnek mocskossá.
Csacsogó lányok, kiknek csacsogása már másról szól mint egy ártatlan délutánon, és föléjük hajoló fiúk, akik reménykedő ál-türelemmel hallgatják őket. Macska-egér küzdelem ez, folyton cserélgetett szerepekkel, attól függően, hogy éppen melyik fél van jobb passzban, vagy ivott meg több tequilát egy sarki kocsmában.
Hirtelen kanyar, az egész tömeg eldől egy irányba. Már megnéztem magamnak mindenkit, most a várost bámulom, az esőcseppektől áztatott ablakon keresztül. Emberek sétálnak, autók mennek, szinte mint nappal, csak most minden mesterséges, és mogorva a másikkal. Vissza is térek. Figyelnék én is távoli csacsogásra, hajolnék én is kétértelmű, fűtött szavak fölé, de most csak csendes lányokat látok a tükörképem mellett. Egyre lazábban fogom a kapaszkodómat, el is csúszok majdnem a nedves gondolatokban. Végignézek magamon, megigazítom a ruhámat. Utat engedek egy kisebb csoportnak, akik a legolcsóbb söröket a kezükben szorongatva, kiabálva tolakodnak az ajtók irányába. Lányok és fiúk vegyesen. Leszállnak, majd mint akik hosszú éveket húztak le egy börtönben, és végre kiszabadultak, úgy kezdtek el mulatozni, már a megállóban. Mennek valahova. Egy szórakozóhelyre, egy kocsmába, vagy egy apró, rendetlen szobába. Együtt, de mindegyikük arcán ott vannak a személyre szabott célok, az azokat hátráltató gondokkal egyetemben.
Most már nekem is le kell szállnom. Útravaló rágódásra megismertem még a mellettem telefonáló, középkorú nő egész addigi napját, iskolával, gyerekkel, ruhabolttal, és a tömegközlekedésről alkotott, dühtől izzó, de már hamuként beletörődött véleménnyel együtt. Nekem is megvan a véleményem, de többnyire megtartom magamnak. Inkább kikerülöm az olcsó pálinkától bűzlő utastársaimat, és leszállok. Pár ember még ugyan így tesz, megvárom míg elmennek mellettem. Szeretném látni, ahogy a villamos elsuhan a szemeim előtt. Hogy csak én nézhessem siető, sárga alakját. A fényeket, az arcokat. Hogy halljam még egyszer a rajta utazó kiabálást és a csacsogást.
Miután elmegy a villamos, arra gondolok, hogy egy ideig nem kéne rá fölszállnom. Hogy hagynom kéne a bulikat, a rajtam csúfolódó alkoholt, és a csendben beletörődött éjszakát, a hideg lányokkal. Közben lebaktatok a nyirkos lépcsőn, majd kilépek a főútra, és elkezdek azon sétálni. A fagyasztó hideg jó hatással van az agyamra, egy kicsit kitisztulnak a gondolataim. Egy picit elfelejtem a társadalom rám eső részét, és a macska-egér harcot.
Holnap majd busszal jövök haza.
Az alkoholmámor már kezdett apadni, ekkor már tudtam, hogy újra csak kötelességet végeztem az este eddigi részével, innentől kezdve pedig újra jöhet a nyomasztó filozofálgatás. De elnyomnám még egy kicsit. Inkább nézem a tömeget. A várost, az ezernyi erkéllyel, amikben mindig más és más alak álldogál. Látok hamisnak tűnő üzletembert, olcsó öltönnyel és aktatáskával, amint a lehető legfontosabb beszélgetéseket folytatja le, amit csak ezekben az éjjeli órákban lehet. Látok öregembereket, akik mintha még nem siettek volna eleget hosszú életük során, most is azt teszik, és kontrasztként ott vannak velük szemben a fiatalok, akik meg siethetnének, de még előttük pár óra, amit a megbocsájtó éjszaka leple alatt tehetnek mocskossá.
Csacsogó lányok, kiknek csacsogása már másról szól mint egy ártatlan délutánon, és föléjük hajoló fiúk, akik reménykedő ál-türelemmel hallgatják őket. Macska-egér küzdelem ez, folyton cserélgetett szerepekkel, attól függően, hogy éppen melyik fél van jobb passzban, vagy ivott meg több tequilát egy sarki kocsmában.
Hirtelen kanyar, az egész tömeg eldől egy irányba. Már megnéztem magamnak mindenkit, most a várost bámulom, az esőcseppektől áztatott ablakon keresztül. Emberek sétálnak, autók mennek, szinte mint nappal, csak most minden mesterséges, és mogorva a másikkal. Vissza is térek. Figyelnék én is távoli csacsogásra, hajolnék én is kétértelmű, fűtött szavak fölé, de most csak csendes lányokat látok a tükörképem mellett. Egyre lazábban fogom a kapaszkodómat, el is csúszok majdnem a nedves gondolatokban. Végignézek magamon, megigazítom a ruhámat. Utat engedek egy kisebb csoportnak, akik a legolcsóbb söröket a kezükben szorongatva, kiabálva tolakodnak az ajtók irányába. Lányok és fiúk vegyesen. Leszállnak, majd mint akik hosszú éveket húztak le egy börtönben, és végre kiszabadultak, úgy kezdtek el mulatozni, már a megállóban. Mennek valahova. Egy szórakozóhelyre, egy kocsmába, vagy egy apró, rendetlen szobába. Együtt, de mindegyikük arcán ott vannak a személyre szabott célok, az azokat hátráltató gondokkal egyetemben.
Most már nekem is le kell szállnom. Útravaló rágódásra megismertem még a mellettem telefonáló, középkorú nő egész addigi napját, iskolával, gyerekkel, ruhabolttal, és a tömegközlekedésről alkotott, dühtől izzó, de már hamuként beletörődött véleménnyel együtt. Nekem is megvan a véleményem, de többnyire megtartom magamnak. Inkább kikerülöm az olcsó pálinkától bűzlő utastársaimat, és leszállok. Pár ember még ugyan így tesz, megvárom míg elmennek mellettem. Szeretném látni, ahogy a villamos elsuhan a szemeim előtt. Hogy csak én nézhessem siető, sárga alakját. A fényeket, az arcokat. Hogy halljam még egyszer a rajta utazó kiabálást és a csacsogást.
Miután elmegy a villamos, arra gondolok, hogy egy ideig nem kéne rá fölszállnom. Hogy hagynom kéne a bulikat, a rajtam csúfolódó alkoholt, és a csendben beletörődött éjszakát, a hideg lányokkal. Közben lebaktatok a nyirkos lépcsőn, majd kilépek a főútra, és elkezdek azon sétálni. A fagyasztó hideg jó hatással van az agyamra, egy kicsit kitisztulnak a gondolataim. Egy picit elfelejtem a társadalom rám eső részét, és a macska-egér harcot.
Holnap majd busszal jövök haza.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)