- Egy álomvilágban élsz. - mondta a beszélgetőpartnerem, az én hülyeségeimbe már régen beletörődött unalommal a hangjában.
- Így van. Egy álomvilágban élek, ahol kitaláltak a kérdések és a válaszok is.
Megint kitaláltam valamit. Nevezhetnéd tervnek, projektnek, vagy akárminek. Valaminek, amivel megváltanám a saját kis álomvilágomat. Vagy ha nem akarnám eltörölni, akkor legalább meghívnék másokat, hogy vendégeskedjenek nálam pár évig. Egy álomházban, egy álommatracon. Feküdhetnénk egymás mellett, de nem kergetnénk már semmit, mert megtaláltuk az amit kerestünk. Ott a házban, a matracban, egymásban.
Aztán megint jött egy új ötlet. Egy olyan, ami távolinak tűnt tőlem, de én mégis magaménak akartam tudni. Kergettem, írtam is akkor már, meg még most is írok, aztán úgyis lesz valami. Ha más nem a semmi, de ez itt most nem a negatív gondolat helye.
Mert úgyis lesz valami. Ha más nem, akkor nem beszélünk, nem is törődünk egymással, tudomást sem veszünk egymásról. De előbb-utóbb úgyis lesz valami. Mert álomvilágban élek egy álomházban, és reggel az ablakon kinézve mindig te ragyogod be fáradt szemeimet. Sosem késel, mindig ott vagy, pedig lehetnél máshol is, a világ bármely pontján. Mert nagy az én világom, tele tervekkel, élményekkel, barátokkal, a sosem alvó várossal és a legszebb lányokkal.
De ez mind semmi, mert a legfontosabb te vagy, téged kell szépnek látnom, és te vagy az aki miatt még akkor sem adom fel, amikor már nagyon szeretném megtenni. Te vagy az álmaimnak hordozója, te tudod én mit szeretnék, pedig te mindent másképp mutatsz, mint amilyennek valójában látszik.
És jöhet barát, egy szerető családtag, vagy a leggyönyörűbb nő, akit én annak képzelek: bármilyen rosszul is hangzik, te vagy az aki a legfontosabb. Pedig mocskolták már, szóban és versben is, de...
"... mert itt leszel, legyen bánat, öröm, üröm éppen
gyűlöllek és szeretlek, átkozott tükörképem"
