Várok amíg vársz arra, hogy befejezzem a várakozást. Majd akkor teszek valamit, ha azt mondod hogy tegyek. Akkor majd teszek is, keresztbe, meg félholdat formálva, ahogy az égen is látszik.
Ja, hogy a függöny újfent el van húzva? Akkor kicsoszogok a konyhába, és fölteszek egy kávét, amit sosem ittam, de a te kedvedért még arra is rászokok. Nézem ahogy egy kis pók a konyhaszekrény tetején csücsül.
Ma is megfogod úszni a fölporszívózást. A kávéval mit sem törődve, visszafeküdtem az öledbe.
2012. augusztus 29.
2012. augusztus 23.
Fagyi
Más világ volt ez. Melyben marcipánból készült hidak íveltek át végig a csokoládé-folyón. Emlékszem, én lassan lépkedtem át rajtuk, egyik partól a másikra, a vaníliából a pisztáciába, át a kávén, bele a tejszínhabbal borított Somlói galuska völgybe. Vagy valami ilyesmi. Ízlelgettem mindent, kettéharaptam a ropit, fölszürcsöltem a padlóról a kókuszlikőrt, meg belemélyesztettem a fogaimat a mérgezett almába is.
El is rontottam a gyomrom, hánytam, okádtam, elestem, aztán fölkeltem, aztán meg részegen kikeveredtem a túrós-citromos erdőség szélére, ahol csak a különböző gyümölcs ízesítésű zselékkel kitömött vérfarkasok vonítása hallatszott. (a vér persze málna ízű művér volt, mint a cigi-rágó régen, tudjátok)
A lényeg: én félek a vonításoktól, mint azt már egy ezeréves történetemben le is írtam. Ez az a pont tehát, ahol a fiktív elbeszélő én lecsúszik a kis földútról, rá a főútra, ahol már tart a nagy felvonulás, és tombolnak az istenségek.
Üdvrivalgásban, tapsban múlik el a világ dicsősége, és emelkedik egy új királyság a helyén. (ami ugyan az, ha mélyebben belegondolunk) Mindenki örül, boldog arcok, tekintetek, örömkönnyek, csupa-csupa mosoly, főleg hát a...
Szóval minden gyönyörűséges, csak én állok ott dühtől és méregtől forrva, várva hogy végre kitéphessem magam emberi mivoltomból, és pusztító szörnyűségként vethessem rá magam az előttem örömködő tömegre, főleg hát a...
Szóval: az általános véleménnyel ellentétben, én nem vagyok egy jó ember. Irigy vagyok, és rendkívül dühös. Úgy érzem becsaptak, átvágtak, hazudtak nekem, de ami a legrosszabb, hogy azt hittem érdemes azt csinálnom amit, most pedig kiderült hogy igazából mindig is felesleges volt.
Persze szeretném elhinni hogy nem.
Meg hogy valamit hagytam a padláson.
Meg hogy majd lesz még valami.
Vagy várj, azt nem várom...
Vagyis igen.
De felesleges, azt viszont biztosan tudom.
Szóval nem várok, hanem haladok előre.
Tehát igen.
Kár...
Majd nem írok akkor. Vagyis majdnem írok. Tehát nem fogok.
Remélem te igen, de válaszolni se fogok.
Vissza a bolygó nagyságú pudingos tálba, oda mennék inkább. Csak most már kevergesse valaki más, meg hol a szívószálam?
El is rontottam a gyomrom, hánytam, okádtam, elestem, aztán fölkeltem, aztán meg részegen kikeveredtem a túrós-citromos erdőség szélére, ahol csak a különböző gyümölcs ízesítésű zselékkel kitömött vérfarkasok vonítása hallatszott. (a vér persze málna ízű művér volt, mint a cigi-rágó régen, tudjátok)
A lényeg: én félek a vonításoktól, mint azt már egy ezeréves történetemben le is írtam. Ez az a pont tehát, ahol a fiktív elbeszélő én lecsúszik a kis földútról, rá a főútra, ahol már tart a nagy felvonulás, és tombolnak az istenségek.
Üdvrivalgásban, tapsban múlik el a világ dicsősége, és emelkedik egy új királyság a helyén. (ami ugyan az, ha mélyebben belegondolunk) Mindenki örül, boldog arcok, tekintetek, örömkönnyek, csupa-csupa mosoly, főleg hát a...
Szóval minden gyönyörűséges, csak én állok ott dühtől és méregtől forrva, várva hogy végre kitéphessem magam emberi mivoltomból, és pusztító szörnyűségként vethessem rá magam az előttem örömködő tömegre, főleg hát a...
Szóval: az általános véleménnyel ellentétben, én nem vagyok egy jó ember. Irigy vagyok, és rendkívül dühös. Úgy érzem becsaptak, átvágtak, hazudtak nekem, de ami a legrosszabb, hogy azt hittem érdemes azt csinálnom amit, most pedig kiderült hogy igazából mindig is felesleges volt.
Persze szeretném elhinni hogy nem.
Meg hogy valamit hagytam a padláson.
Meg hogy majd lesz még valami.
Vagy várj, azt nem várom...
Vagyis igen.
De felesleges, azt viszont biztosan tudom.
Szóval nem várok, hanem haladok előre.
Tehát igen.
Kár...
Majd nem írok akkor. Vagyis majdnem írok. Tehát nem fogok.
Remélem te igen, de válaszolni se fogok.
Vissza a bolygó nagyságú pudingos tálba, oda mennék inkább. Csak most már kevergesse valaki más, meg hol a szívószálam?
2012. augusztus 14.
A rémség és a szörnyeteg
Fáradt voltam, de mégsem tudtam aludni. Helyette a sötétben botorkálva próbáltam megtalálni a mosdó lámpájának kapcsolóját, miközben minden akaraterőmet bevetettem, hogy visszatartsam a természet - akkortájt cseppet sem lágy - szavát.
Végül csak sikerült elérni a rendeltetésszerű helyre, miközben pedig ürítettem, a jobb oldalamon lévő ablakon bámultam ki a messzeségbe. Beletelt jó néhány másodpercbe mire szemem, a bambulás helyett a tényleges információkra fókuszált rá, és meglátta az ablak külső oldaláról rám bámuló rémség képét.
Az valószínűleg ugyan úgy csodálkozva nézte az én pofámat, mint én az ő pofáját, és az is több mint lehetséges, hogy ő is legalább annyira rondának gondolta az én arcszerkezetemet, mint én az övét. Más kultúrák találkozása, mondhatni.
Ezzel a lehetséges magyarázattal nyugtáztam is a dolgot, néma biccentéssel elköszöntem a pokolfajzattól, lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Nagy nap a holnapi, muszáj lesz legalább egy picit aludnom.
Örömmel jelenthetem, hogy sikerült pár órácskát. Nagyon izgatottan keltem, a kevés alvás ellenére szinte kipattantam az ágyból. Egyből föl is öltöztem, majd leszaladtam a konyhába, elfogyasztottam a reggelimet, aztán leültem az előszobába és vártam, mint karácsonykor a mikulásra szokás.
Anyu még sminkelt vagy fél órát, de aztán csak-csak kész lett, és végre elindulhattunk a bevásárlóközpontba. Ugyanis aznap érkeztek meg az új Vasember akciófigurák, amikre már hosszú hónapok óta vágytam, az ország összes többi gyermekével egyetemben.
A helyszínen már rengetegen voltak, egészen a parkoló kezdetétől állt a sor, tele anyukákkal, apukákkal, és persze az ő csemetéikkel. Ma még azok az idegesítő nyugdíjas nénik és bácsik is eltűntek, mintha tudták volna, hogy ezen a napon esélyük sincs megtartani az első helyüket a tápláléklánc csúcsán.
Aztán eljött a pillanat. Kinyitottak a kapuk, a tömeg pedig beözönlött az épületbe. Én rögtön megparancsoltam anyunak hogy találja meg a megfelelő alkalmazottat, és tudakolja meg hol lehet megvenni a hőn áhított akciófigurámat. Én inkább nem erőltetem a kommunikációt, ugyanis félek emberekkel beszélgetni, meg nem is nagyon szeretem őket ha már itt tartunk. Csak Csabit akit az óvodából ismerek, ő az egyetlen igazi barátom.
Végül meglett a bábum, az utolsó darab ami volt, bár egy másik kisfiút ki kellett gáncsolnom érte, mert ő is meg akarta szerezni. (illetve egy másikat még a labda-osztálynál belefojtottam a pöttyösökbe, de az azért volt, mert kinevette a cipőmet) Anyu kifizette a figuráért a 8000 forintot, majd fagyiztunk egyet, és végül hazamentünk.
Másnap kissé kábán ébredtem. Egy kicsit fájt is a fejem, de egyből elmúlt amikor megláttam a polcomon álló Vasember figurát. Büszkén szemlélte az előtte elterülő gyerekszoba látványát. Én meg büszkén szemléltem őt. Valószínűleg soha többet nem fogok hozzányúlni, és az idők végzetéig ott fog porosodni. De hát pont ez a gyönyörű az életben nem?
Kimentem a mosdóba fogat mosni. Kacsintottam egyet a szörnyre, aki szintén a reggeli tisztálkodását végezte, majd öblítettem és lecsoszogtam a konyhába. Egy picit elreggeliztem az időt, úgyhogy késve indultam el a munkába.
20 éves vagyok. Talán fejben egy kicsit gyerek még. A szörnyeteget pedig hasba szúrtam, és hagytam elvérezni a piszoár mellett. Szia!
Végül csak sikerült elérni a rendeltetésszerű helyre, miközben pedig ürítettem, a jobb oldalamon lévő ablakon bámultam ki a messzeségbe. Beletelt jó néhány másodpercbe mire szemem, a bambulás helyett a tényleges információkra fókuszált rá, és meglátta az ablak külső oldaláról rám bámuló rémség képét.
Az valószínűleg ugyan úgy csodálkozva nézte az én pofámat, mint én az ő pofáját, és az is több mint lehetséges, hogy ő is legalább annyira rondának gondolta az én arcszerkezetemet, mint én az övét. Más kultúrák találkozása, mondhatni.
Ezzel a lehetséges magyarázattal nyugtáztam is a dolgot, néma biccentéssel elköszöntem a pokolfajzattól, lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Nagy nap a holnapi, muszáj lesz legalább egy picit aludnom.
Örömmel jelenthetem, hogy sikerült pár órácskát. Nagyon izgatottan keltem, a kevés alvás ellenére szinte kipattantam az ágyból. Egyből föl is öltöztem, majd leszaladtam a konyhába, elfogyasztottam a reggelimet, aztán leültem az előszobába és vártam, mint karácsonykor a mikulásra szokás.
Anyu még sminkelt vagy fél órát, de aztán csak-csak kész lett, és végre elindulhattunk a bevásárlóközpontba. Ugyanis aznap érkeztek meg az új Vasember akciófigurák, amikre már hosszú hónapok óta vágytam, az ország összes többi gyermekével egyetemben.
A helyszínen már rengetegen voltak, egészen a parkoló kezdetétől állt a sor, tele anyukákkal, apukákkal, és persze az ő csemetéikkel. Ma még azok az idegesítő nyugdíjas nénik és bácsik is eltűntek, mintha tudták volna, hogy ezen a napon esélyük sincs megtartani az első helyüket a tápláléklánc csúcsán.
Aztán eljött a pillanat. Kinyitottak a kapuk, a tömeg pedig beözönlött az épületbe. Én rögtön megparancsoltam anyunak hogy találja meg a megfelelő alkalmazottat, és tudakolja meg hol lehet megvenni a hőn áhított akciófigurámat. Én inkább nem erőltetem a kommunikációt, ugyanis félek emberekkel beszélgetni, meg nem is nagyon szeretem őket ha már itt tartunk. Csak Csabit akit az óvodából ismerek, ő az egyetlen igazi barátom.
Végül meglett a bábum, az utolsó darab ami volt, bár egy másik kisfiút ki kellett gáncsolnom érte, mert ő is meg akarta szerezni. (illetve egy másikat még a labda-osztálynál belefojtottam a pöttyösökbe, de az azért volt, mert kinevette a cipőmet) Anyu kifizette a figuráért a 8000 forintot, majd fagyiztunk egyet, és végül hazamentünk.
Másnap kissé kábán ébredtem. Egy kicsit fájt is a fejem, de egyből elmúlt amikor megláttam a polcomon álló Vasember figurát. Büszkén szemlélte az előtte elterülő gyerekszoba látványát. Én meg büszkén szemléltem őt. Valószínűleg soha többet nem fogok hozzányúlni, és az idők végzetéig ott fog porosodni. De hát pont ez a gyönyörű az életben nem?
Kimentem a mosdóba fogat mosni. Kacsintottam egyet a szörnyre, aki szintén a reggeli tisztálkodását végezte, majd öblítettem és lecsoszogtam a konyhába. Egy picit elreggeliztem az időt, úgyhogy késve indultam el a munkába.
20 éves vagyok. Talán fejben egy kicsit gyerek még. A szörnyeteget pedig hasba szúrtam, és hagytam elvérezni a piszoár mellett. Szia!
2012. augusztus 10.
Egy fiúcska
Pár ismertető jel ahhoz, hogy tudd, mikor mész a férfivé válással ellenkező irányba:
- A délelőtti elfoglaltságod kimerül abban, hogy egy híres képnézegető weboldal együgyű játékának keretében, teljesen haszontalan tárgyak után vadászol. (és nyomogatod az r billentyűt, mint valami fejvesztett őrült)
- Ha hagyod hogy arcszőrzeted a lehető legelevenebb formában terjedjen szét arcberendezéseden.
- Ha hajad fölveszi a mai világban igencsak divatos félhosszú formát. (mínusz a divatos rész, helyette egy csipetnyi igénytelenség)
- Ha a sötét, elfüggönyözött szobádból csak a közízlésnek megfelelőnél sokkal nagyobb hangerejű dubstep ad arról jelet, hogy az ajtó mögött az élet is felütötte fejét, sőt, nemcsak hogy felütötte, de már hosszú idők óta el is vegetál egymagában.
De hát az élet nem habos torta, meg kellett állni a tárgyak vadászatával, és be kellett menni a belvárosba, mert lebeszéltem egy találkozót egy barátommal, akit már nagyon régóta nem láttam. Le is cseréltem az egy szál boxeremet valami ünnepélyesebbre, magamhoz vettem a telefonom, a kulcsom, meg az irataim, és elindultam. Hogy mi ihletett arra, hogy egy kicsit jobban megvizsgáljam utazásom körülményeit?
Egy éles kanyar a kettes villamos fedélzetén, a Szalay utca megálló közvetlen közelében. Sokszor mentem már ott, de eddig sosem tűnt fel hogy a mellettünk elhaladó autók csak pár centire vannak a villamos oldalától. Már nem is tudom mi jutott eszembe erről a pár centiről, talán egy hasonlat, élet és halál kapcsolata, de már nem emlékszem rá, meg akkor sem fogalmaztam meg magamnak pontosan, inkább csak elhadartam, majd elharaptam a gondolatot.
Szóval Jászai Mari tér. Szeretem ezt a helyet, bár néha a pici aluljáró lépcsőit elfoglalják a csövesek, és őket ilyenkor kénytelen vagyok kikerülni. De amúgy nem rossz környék, mindig látok egy plázacica kinézetű hölgyeményt egy kiskutyussal, de nem vagyok biztos benne, hogy mindig ugyan azt. Van itt meki is, az mindig pluszpont.
Fölszálltam a villamosra. Ott mintha minden velem utazót behívtak volna a katonaságba, és éppen a frontra tartanánk egy harckocsi tetején, úgy néztek rám szomorúan, kegyvesztetten. Még a velem együtt felszálló pár is depisen pillantgatott egymásra, mintha már tudnák hogy csak pár nap, és eljön a szakítás ideje. Vagy tényleg behívták őket. Bár a mellettem álló néni nem tett tanúbizonyságot a bajtársi szeretetről, ahogy véletlenül összeért a karunk, ő már húzta is el sajátját, mintha leprás lennék. Ez esetben rossz kocsira szálltam, de nem láttam sehol a vöröskereszt lobogóját, így azt hiszem ez megbocsájtható.
Nyugati pályaudvar. Ahol a vasútállomás előtt kéregető csövesek, és a szemben, a különböző keleti kajáldákban üldögélő üzletemberek képe tökéletesen megfér egymás mellett. Köztük pedig a két sín, a villamosokkal, amiken az átlagnép utazik. Mondjuk most fölszállt egy gyanús kinézetű úriember, gyorsan keletkezett is egy üres kör, az amúgy eléggé zsúfolt járműben. Pedig nem is volt olyan büdi, mert én persze ott maradtam a helyemen, engem nem tántorít el senki fia.
Oktogon. Ez egy tök jó hely. Vannak bokrok az út közepén, vagy valami ilyesmi, sosem vizsgáltam meg túlzottan a környéket. Az Andrássy úton viszont minden alkalommal érdemes végigsétálni. (kinek kell a metró?)
Király utca. Itt még szerintem sosem szálltam le.
Wesselényi utca. Lehet itt sem. De az egyiken mindenképp. Arra emlékszem ugyanis, hogy a kettő közül valamelyikből lehet a legkönnyebben eljutni az Almássy hallba, ahova fűz néhány szép emlék. Elektronikus zenei bulik. Valamikor megint kéne menni.
Blaha Lujza tér. Ahogy a barátomnak is ecseteltem, ez a hely gyönyörű lenne, ha több figyelmet kapna. Jelenleg viszont furábbnál furább emberek gyűjtőhelye. Itt szálltam le, és álltam meg a menetrendet jelző tábla melletti kukánál. Persze nem a legjobb hely, mert mindig megjelenik pár gyűjtögető, de ezt szoktuk meg, mint találkahely. Most is megjelent pár vakond, az egyik csalódottan meg is említette a másiknak, hogy mostanában már nem szemetelnek annyit az emberek. Szerintem szemetelnek, max nem a kukába. Persze megértem én a csalódott gyűjtögetőt, egyszer egy társa már tartott nekem kiselőadást a villamoson arról, hogy mennyi pénzt lehet keresni azzal, hogy reggelente végigjárja a Margitszigetet üres üvegek után kutatva. Én leszek az első, aki kezet csókol majd neki, ha befarol új ferrariával a hetes busz megállójába.
Amúgy volt még pár érdekes dolog, egy fiatal lány aki leköpte a kombinót, megállóban füvező férfi, és az egykezű bácsi mögött sétáló vak néni is egész groteszk látványt nyújtott. Szegény kutyus se nagyon vágta a témát, de hogy megnyugtassak minden olvasót: segítettek a néninek.
Aztán megjött a barátom, vele pedig bementünk a mekibe, két csokoládés valami, meg néhány sajtburger elfogyasztásának céljából. Itt már normális témákról szólt a diskurzus, éppen ezért feleslegesnek is érzem a megjelentetését.
Tanulság? Azt még mindig nem az én blogom falain belül kell keresni. Persze azért megfordult a fejemben, hogy ilyen emberek közt minimális befektetett energiával is lehetne férfinak lenni.
Aztán leültem a számítógép elé, mert vagy öt óra kiesett az életemből, amit netes játékokkal is eltölthettem volna.
- A délelőtti elfoglaltságod kimerül abban, hogy egy híres képnézegető weboldal együgyű játékának keretében, teljesen haszontalan tárgyak után vadászol. (és nyomogatod az r billentyűt, mint valami fejvesztett őrült)
- Ha hagyod hogy arcszőrzeted a lehető legelevenebb formában terjedjen szét arcberendezéseden.
- Ha hajad fölveszi a mai világban igencsak divatos félhosszú formát. (mínusz a divatos rész, helyette egy csipetnyi igénytelenség)
- Ha a sötét, elfüggönyözött szobádból csak a közízlésnek megfelelőnél sokkal nagyobb hangerejű dubstep ad arról jelet, hogy az ajtó mögött az élet is felütötte fejét, sőt, nemcsak hogy felütötte, de már hosszú idők óta el is vegetál egymagában.
De hát az élet nem habos torta, meg kellett állni a tárgyak vadászatával, és be kellett menni a belvárosba, mert lebeszéltem egy találkozót egy barátommal, akit már nagyon régóta nem láttam. Le is cseréltem az egy szál boxeremet valami ünnepélyesebbre, magamhoz vettem a telefonom, a kulcsom, meg az irataim, és elindultam. Hogy mi ihletett arra, hogy egy kicsit jobban megvizsgáljam utazásom körülményeit?
Egy éles kanyar a kettes villamos fedélzetén, a Szalay utca megálló közvetlen közelében. Sokszor mentem már ott, de eddig sosem tűnt fel hogy a mellettünk elhaladó autók csak pár centire vannak a villamos oldalától. Már nem is tudom mi jutott eszembe erről a pár centiről, talán egy hasonlat, élet és halál kapcsolata, de már nem emlékszem rá, meg akkor sem fogalmaztam meg magamnak pontosan, inkább csak elhadartam, majd elharaptam a gondolatot.
Szóval Jászai Mari tér. Szeretem ezt a helyet, bár néha a pici aluljáró lépcsőit elfoglalják a csövesek, és őket ilyenkor kénytelen vagyok kikerülni. De amúgy nem rossz környék, mindig látok egy plázacica kinézetű hölgyeményt egy kiskutyussal, de nem vagyok biztos benne, hogy mindig ugyan azt. Van itt meki is, az mindig pluszpont.
Fölszálltam a villamosra. Ott mintha minden velem utazót behívtak volna a katonaságba, és éppen a frontra tartanánk egy harckocsi tetején, úgy néztek rám szomorúan, kegyvesztetten. Még a velem együtt felszálló pár is depisen pillantgatott egymásra, mintha már tudnák hogy csak pár nap, és eljön a szakítás ideje. Vagy tényleg behívták őket. Bár a mellettem álló néni nem tett tanúbizonyságot a bajtársi szeretetről, ahogy véletlenül összeért a karunk, ő már húzta is el sajátját, mintha leprás lennék. Ez esetben rossz kocsira szálltam, de nem láttam sehol a vöröskereszt lobogóját, így azt hiszem ez megbocsájtható.
Nyugati pályaudvar. Ahol a vasútállomás előtt kéregető csövesek, és a szemben, a különböző keleti kajáldákban üldögélő üzletemberek képe tökéletesen megfér egymás mellett. Köztük pedig a két sín, a villamosokkal, amiken az átlagnép utazik. Mondjuk most fölszállt egy gyanús kinézetű úriember, gyorsan keletkezett is egy üres kör, az amúgy eléggé zsúfolt járműben. Pedig nem is volt olyan büdi, mert én persze ott maradtam a helyemen, engem nem tántorít el senki fia.
Oktogon. Ez egy tök jó hely. Vannak bokrok az út közepén, vagy valami ilyesmi, sosem vizsgáltam meg túlzottan a környéket. Az Andrássy úton viszont minden alkalommal érdemes végigsétálni. (kinek kell a metró?)
Király utca. Itt még szerintem sosem szálltam le.
Wesselényi utca. Lehet itt sem. De az egyiken mindenképp. Arra emlékszem ugyanis, hogy a kettő közül valamelyikből lehet a legkönnyebben eljutni az Almássy hallba, ahova fűz néhány szép emlék. Elektronikus zenei bulik. Valamikor megint kéne menni.
Blaha Lujza tér. Ahogy a barátomnak is ecseteltem, ez a hely gyönyörű lenne, ha több figyelmet kapna. Jelenleg viszont furábbnál furább emberek gyűjtőhelye. Itt szálltam le, és álltam meg a menetrendet jelző tábla melletti kukánál. Persze nem a legjobb hely, mert mindig megjelenik pár gyűjtögető, de ezt szoktuk meg, mint találkahely. Most is megjelent pár vakond, az egyik csalódottan meg is említette a másiknak, hogy mostanában már nem szemetelnek annyit az emberek. Szerintem szemetelnek, max nem a kukába. Persze megértem én a csalódott gyűjtögetőt, egyszer egy társa már tartott nekem kiselőadást a villamoson arról, hogy mennyi pénzt lehet keresni azzal, hogy reggelente végigjárja a Margitszigetet üres üvegek után kutatva. Én leszek az első, aki kezet csókol majd neki, ha befarol új ferrariával a hetes busz megállójába.
Amúgy volt még pár érdekes dolog, egy fiatal lány aki leköpte a kombinót, megállóban füvező férfi, és az egykezű bácsi mögött sétáló vak néni is egész groteszk látványt nyújtott. Szegény kutyus se nagyon vágta a témát, de hogy megnyugtassak minden olvasót: segítettek a néninek.
Aztán megjött a barátom, vele pedig bementünk a mekibe, két csokoládés valami, meg néhány sajtburger elfogyasztásának céljából. Itt már normális témákról szólt a diskurzus, éppen ezért feleslegesnek is érzem a megjelentetését.
Tanulság? Azt még mindig nem az én blogom falain belül kell keresni. Persze azért megfordult a fejemben, hogy ilyen emberek közt minimális befektetett energiával is lehetne férfinak lenni.
Aztán leültem a számítógép elé, mert vagy öt óra kiesett az életemből, amit netes játékokkal is eltölthettem volna.
2012. augusztus 6.
Örökös körforgás
Egyszer azt mondta egy ismerősöm, hogy én olyan "kis szerencsétlen" vagyok, és hogy ez mennyire aranyos. Nos nem tudom mennyire az, vagy mennyire nem, de hogy nagyon idegesítő, az biztos.
Néha elgondolkodom azon, hogy az élet ténylegesen egy játék, és én az előző életeimben elért sikereimen felbuzdulva, a mostaniba már hard, vagy még magasabb fokozaton léptem be. Ha ez valójában így van, akkor a nirvánában bizony jár pár fejbekólintás az előző fegyverhordozóknak. Aztán meg kezet fogok Buddhával, mert azért mégis csak jobb hogy az ő tanításai hozzák el a megboldogulást. A hamburgert pedig kitépem a kezéből, aki pedig tudja hogy mire gondolok, az ezt a bejegyzést sosem fogja látni.
Néha elgondolkodom azon, hogy az élet ténylegesen egy játék, és én az előző életeimben elért sikereimen felbuzdulva, a mostaniba már hard, vagy még magasabb fokozaton léptem be. Ha ez valójában így van, akkor a nirvánában bizony jár pár fejbekólintás az előző fegyverhordozóknak. Aztán meg kezet fogok Buddhával, mert azért mégis csak jobb hogy az ő tanításai hozzák el a megboldogulást. A hamburgert pedig kitépem a kezéből, aki pedig tudja hogy mire gondolok, az ezt a bejegyzést sosem fogja látni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)