Sárga - II. rész

Akkor újra:

Beköszöntött az ősz. Érezni a pesti bérházak nyirkos falszagát, és az eső mosta parkok fenyőillatát a budai oldalon. Látom ahogy esőcseppektől piszkos az ágyam melletti ablak, és azt is, ahogy a sötétszürkére ázott fehér plafonról lepottyan egy csepp a cipőfoltos parkettára.
 Még egy nap, amit az ágyam ölelő karjaiban tölthetek. Persze, ha már egész nap ráérek, dolgozhatnék is. Nem mintha szükségem lenne a pénzre, az esetenkénti borokra, vagy sörre, mindig sikerül összekaparni a megfelelő mennyiséget a tárca mélyéről, a rendszeres táplálékként funkcionáló kiflit és virslit, meg a kabátom belső zsebébe dugom, ha néha betérek a sarki közértbe. Ugyan kit érdekel pár forintos dolgok eltulajdonítása, amikor mások milliókat bűvölnek el jogtalanul. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, mikor a tűzhely fölött ropogtatom a lelkiismeret-furdalástól megkeményedett kiflit, miközben már a virslihússal megtelt víz illatától is jóllaktam. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, szebb lakoma hiányában.

 Az étellel nem játszunk. Mondták mindig. Én most mégis játékosan tologatom a virslidarabkákat a tányéron. Én vagyok a virsli, a lány meg a kifli. Találó, mi? Kínomban felkacagok önnön bugyutaságomon. Hiszen ahelyett hogy kimondanám, vagy leírnám, már csak a kajadarabkák megszemélyesítésével tudok előre menni. Még ha jutnék is valamire. Akkor fussunk neki még egyszer.

  Ezeréves történet, annál is hosszabban elnyújtva. Mint egy óriási körben kilapított tészta, de most inkább virslikről meg kiflikről van szó. Én vagyok a virsli, önmagamban kicsit nyers és egyszerű. Járom a magas, budapesti utcákat, és néha belefulladok a kátyúkban felgyülemlett parányi, forró tavakba. Néha felszállok a villamosra, vagy a metróra, hogy legalább pár megállóval közelebb kerüljek a terítőre hányt kockákhoz. Néha figyelem a kávézók teraszát a nyikorgó buszról, és elképzelem, hogy én vagyok a rongyosra ázott, tegnapi újság az emberek kezében. Na de kinek a kezében?
 Siettem mindig kiflit lopni. Persze a találka előtt végigpörgettem a fejemben minden lehetséges forgatókönyvet, amik aztán sosem váltak valóra, mert túlságosan sok volt bennük az optimizmus, és az általa megteremtett fikció.

 Sokat törődtem másokkal amikor egyedül voltam, és olyan tulajdonságokat gyúrtam a személyiségembe,  amiket sosem tudtam teljesen magamévá tenni. Pedig voltam én már elfeledett hadvezér a Hősök terén, aki a sok mocsok között vezetgeti szakadt ménét, meg voltam szőke herceg, fehér szamáron, meg sötét lovag nyomorék lovon. Mindegyik jelmezen átütött saját magam gyermeki mivolta. A gyereknek pedig otthon a helye, családi körben, nem pedig az utcákon, kint, a csatatéren.
 Ahol remegő lábakkal próbálok magabiztosan lépkedni, miközben a gyönyör folyamatosan a körúti üzletek kirakatának nyom, mint valami lesajnált matricát, amit csak azért tesznek ki a falra, mert ragad a hátulja, és akkor már ne menjen veszendőbe. Bólogatás, heves egyetértés, a könnyes búcsú helyett aztán egy kényszeredett puszi, ami elveszik a heves csókok oltárán. Én matrica maradok, aki pedig engem fölragasztott, már három zebrányira van tőlem. Nézek utána, és azt kérdezem magamtól: miért nem tesszük a friss árút hátulra, ahogy azt tanították?
 Hiszen akár elég volt egy szemtelen rovar, ami észrevétlenül szállt rá a fürtjeire, és én máris csak gúnyolódni tudtam kölcsönvett nőiességén. De aztán újra és újra el lettem bűvölve.

 Ezért a véget nem érő belvárosi kocsmák soránál találkoztunk, a kapualjban, két pohár fröccs fölött szemezve. Vagy valami szórakozóhely fűtől, és dohánytól fülledt egy termében. A lényegen nem változtat, ő mindig otthon volt, barátok között, én meg csak engedtem hogy pörögjenek az események, nélkülem, és rajtam kívül. A szempár pedig lenézőre váltott, és én akkor tudtam, hogy vége. Hiányzik az erő, az őrület, ami elsőre talán ijesztő, de csak akkor ha belegondolunk.

 Elkéstem, pedig ha kicsit korábban születek, mára már boldog lennék. Akkor a jelmezek valódi öltözékek lehetettek volna, amiket a tapasztalat, no meg a ködös, nagyvárosi eső mosott rám. Vagyis szeretnék ebben hinni. Valójában sosem érkeztem meg, ez pedig a tény, amivel nehéz vitatkozni. Viszont fiatal vagyok, ez is valami. Bőven van még időm ragasztani, és ragasztva lenni. Mint egy elfeledett árjegyzék, vagy egy akciós ajánlat, egy pesti ékszerüzlet üvegén. Vagy egy budai kereszteződés közlekedési lámpája alatt. A város is csak akkor él igazán, amikor megengedhetjük magunknak.
 Valamiért már nem volt az igazi a kézfogásod nélkül. A korábban hívogató kis üzletek taszítani kezdtek, az emberek, akik minket gondosan kikerültek, engem folyamatosan fellökni próbálnak. Ilyenek vagyunk, a boldogat nem merjük bántani, viszont amint leolvad az a magabiztosságot árasztó mosoly...

 Olyankor mindig azon képzelegtem, vajon ő mit csinál abban a pillanatban. Neki milyen érzés lehet ugyan ezeken az utcákon sétálni, és bámulni a mogorva szembejövőket. Biztos könnyebb. - gondoltam. Valójában persze az ilyenkor kiengedett dac, és harag, inkább magamnak, mintsem neki, vagy a világnak szólt.
 Megérdemelnék egy jó nagy pofont. Sosem vertek meg a szüleim, talán ez a probléma. Igen, ez lehet. Sikerült újabb bűnbakokat találnom, ahelyett hogy szembenézzek az igazsággal, és azzal, hogy hiába akartam, hiába kellett mindennél jobban, valójában sosem tettem érte semmit. Ilyen lenne egy huszonegyedik századi dzsentri élete az érzelmei hálójába ragadva?

 Akkor inkább csak sütögetem a virslijeim. Ahogy forr a víz, az asztalon álló bort nézem. Még nincs kinyitva, de remélhetőleg egy csepp sem marad benne mire éjfélt üt az óra. Megint te bújsz hozzám majd, amikor magamat összehányva fetrengek az ágyban. Háremet akartam, de a tárca mélyéről csak ennyire sikerült eleget összekaparni. Több, mint a semmi.
 Aztán amikor már fejembe szállt a bor összes dicsősége, a szomszédok pedig elhalkultak, elgondolkozom. Lehet ő életem szerelme, csak félek kimenni a konyhába szembe nézni vele. Az a rengeteg, semmiből előtűnt dal, egyfajta isteni jel, nem pedig a véletlen műve. Én és a lány, pedig boldogon sétálgatunk a Piazza Dante-n, pedig ezt a a Váci utca kövein is megtehetnénk.
 Pedig én a Világ Végén, és pont az ellenkező oldalán is mindig megvédeném, mindegy mitől, a rossztól, a jótól, a szembejövőtől, vagy saját magamtól, vagy magától. Szólnék előre, hogy ez nem lesz jó, és már látom a fekete felhőket gyülekezni a romos erkélyről, ahol esténként elszívja a nap utolsó cigarettáját. Amikor bekövetkezik a záró hamuzás, hirtelen minden megszakad. Eltűnnek a problémák, a folyamatos küzdelem, a negatív gondolatok, egy arc marad csupán. Odaadóan fekszik be mellé, az ágyba.

 Borosüveggel a hónom alatt ülök az íróasztalomnál. Szomorú dalszövegeket morgok magamban, közben azon gondolkodok, mennyire komikus ez az egész helyzet. Nevetnék, nagyon hangosan, de nem akarlak fölébreszteni, nem, azt semmiképp sem. inkább fölállok, egy csókot nyomok kihűlt homlokodra, majd kilépek a hideg, pesti éjszakába.
 Nem mondok már nagy szavakat, mert mi alapján mondhatnám őket, de valamit mégiscsak éreztem, ezért hagytam ezt itt. "I'll see you in another life... when we are both cats." I guess. Csak így mű angolsággal.

VÉGE

Sárga - I. rész

A repedés

Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz még túl korán, de a semmittevéshez már talán picit késő. Az ágyamban fekszem, abban a puha szentélyben, amely hosszú évek óta nyújt folyamatos menedéket a kötelességek elől. Párszor persze megcsaltam, miért is ne tettem volna. De remélem megbocsájtott. Cserébe megint megcsalom majd, az első adandó alkalommal.


Ilyen az élet, legalábbis a rám eső része. Csak kergetem a farkam, mint ahogy a kutyák szokták.
 Még nem tettem komolyabb mozdulatokat, csak élvezem ahogy átölel a takaró és a pléd. Ahogy pihen a fejem a párnán, és az ebből fakadt biztonságérzet végigfut a testemen.
 Pont a szemeimmel egy vonalban, egy hosszú repedés húzódik a plafonon. Nehéz olyan dolgokat nem észrevennünk, amik pár centiről ordítanak ránk. Pedig nem akarjuk őket látni, mint ahogy én sem akartam a repedést. Túl kegyetlen látvány volt ez, az amúgy kellemes reggelen. Kikászálódtam hát az ágyból.
 Ma sincs még késő a semmittevéshez, úgyhogy nem hallgatok saját magamra, és inkább azt csinálom, amit nem kéne.

Foltok

 Leülök reggelizni. Tej, zabpehely, nem viszem túlzásba. Egy kis rántotta, félig megromlott tojásokból. Meg kell edzeni a szervezetet. Miközben a serpenyőből kanalazom a tányérra az ételt, észreveszem a rengeteg kajafoltot a terítőn. Volt minden; kiöntött bor, paprikás krumpli, aprócska húscafatok, egy-egy ropogósra száradt tésztadarab, meg persze rántotta, amiből most is is jutott egy kevés.
 Eddig valahogy sosem zavart a terítőn felvonultatott idejétmúlt svédasztal látványa, most azonban elfogott a hányinger. El is ment minden kedvem a rántottától, inkább otthagytam az asztalon, s helyette kibontottam egy doboz sört. Az úgy is jobban illik a mindennapokhoz.
 Kiürült a doboz, ezért kinyitottam még egyet. Majd még egyet. A negyedik felénél járva már kiült az arcomra az alkohol által generált kényszeredett mosoly, és kezdtem magam jobban érezni. Már nem is zavar az a sok folt az asztalon. Már nem is emlékszem a repedésre a plafonon. Vagyis de, mert most eszembe juttattam. Öreg hiba, barátom.

Feloldozás

 Leülök. Csak bambulok, nézem a monitor képernyőjét, ahogy kéken megvilágítja az arcomat a borús délutánon.
 Az asztalon ceruzák, lapok, rajzok amik sosem lesznek befejezve. Ott egy levél is, amit egy barátomtól kaptam születésnapomra. "Kedves I..." kezdődik az írás. Éppen hogy ennyi látszódott csupán a levél tartalmából, ugyanis sosem vettem ki a borítékból. Lassacskán egy egész éve élek egyedül, család és barátok társasága nélkül, nincs már szükségem ilyen megerősítésekre. Névnapod van, tehát élsz. Ma van a születésed napja, így hát létezel. Boldog Karácsonyt, remélem boldogságot rak a jézuska a fa alá. Semmitmondó dátumok, miknek hiányában talán nem is vagy a társadalom teljes körű tagja.

 Kinek kell a leveled? Egyáltalán kinek kell bármilyen levél. Amúgy is rendet kéne már tenni az íróasztalon, így a nagy üggyel-bajjal megírt üzeneted, valószínűleg úgyis a szemetesben végzi majd. Ha pedig takarítás, akkor a terítőt is ideje lenne kimosni. No meg ragasztani azt a csúnya repedést, azt is le kéne...
 Majd holnap. Elalvás előtt azonban csak előveszem a levelet. Végre valahára kihúzom a borítékból, és elolvasom. "Jó lenne újra látni." Jól hangzik, de a szöveg többi részéhez már nincs gyomrom.

Megbocsájtás

Élet és halál között egyensúlyozok. A keskeny fadeszka keservesen recseg alattam, már nem sokáig bírja a súlyomat. Érzem a kellemes, langyos szellőt, ahogy az arcomat simogatja. Levegőt veszek. Lenézek. Látom azt a rengeteg embert akik mind sietnek valahová. Én meg csupán az egyik háztetőről a másikra szeretnék átjutni.
 Hátranézve látom, ahogy a nyitott ablakon át befúj a szél a szobámba, és felkapja a lapokat. Az örök félkészségre kárhoztatott rajzok most grafitfoltos madarakként repkednek szét a magasban. Kár lenne már visszafordulni, inkább folytatnám az utamat a másik tetőre. Megreccsen alattam a deszka, még egyszer, utoljára.
 Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz már nem korán, a semmittevéshez meg túl késő. Üresen tátong a fehér plafon, én pedig csak szemezek vele, mintha keresnék valamit. Valami volt, valami hiányzik.
 Felöltözök, majd kitárom az ablakot. Kilépek a semmibe. Hallgatok rád.

...