Hihetetlen belegondolni, hogy az elme mennyivel a test fölött áll. Lehetünk bármennyire is fáradtak fizikálisan, az elménk akkor is képes a lehető legprecízebben és legtökéletesebben dolgozni, de sajnos sokszor saját magunk kárára. Emlékek, akár konkrét szavakra vagy arckifejezésekre felbontva, megtörtént vagy fiktív események egész sorozata. Bármi, ami éppen felidéződik. Ez a hatalmas erő-különbség az oka, hogy elménk bármikor nyomorba dönthet minket, illetve hogy megemlítésre kerüljön a pozitív véglet is: bármire képesek vagyunk, ha arra összpontosítjuk gondolatainkat.
Az elmém az, ami nem hagy aludni. Ami a legfárasztóbb nap után, ott fekszik velem az ágyban, és átkarol. De nem simogat, nem kedveskedik, hanem belém mélyeszti karmait, és nem enged el csak úgy, előtte színt kell vallanom neki, minden eddigiről. Az elmém az, ami kitörölt belőlem minden félelmet, de ezáltal szeretetet is. Ami miatt számomra nincs olyan kifejezés hogy együtt, legyen az bármilyen környezetben, bármilyen személlyel.
Az elme nem szab határokat. Nincsen kötődés, nincsenek kapcsolatok. Nincs azonosság, se társadalmi, se genetikai, és se rokonsági, vagy ismeretségi szinten. Mindenki a másik különbsége, amivé sosem válhat, de megpróbál. Így lehet az, hogy az összes velem szemben álló embernél jobb vagyok mindenben, mint ahogy ők is jobbak nálam mindenben. Egyszerre vagyunk egymás legnagyobb nemezisei, mégis legyőzhetetlenek a másik számára. Az hogy végül ki fog mégis jobbként tekinteni a másikra, csak attól függ hogy melyikünk tudja a maga uralma alá hajtani saját gondolati világát. Hogy ki fog végre megnyugodni saját stresszes mindenségében, és lesz elégedett. Magával, a világgal, az élettel. A benne lévő emberekkel, akiknél mind jobb, és akik mind jobbak nála.
Testvérem vagy, pedig semmi rokonság nincs köztünk. Nem vagyunk együtt, és nem is lehetünk. De szeretlek, pedig bennem nincs szeretet, máskor meg szerelmes vagyok beléd, pedig nem tudom mi az, hogy szerelem. Meg akarlak védeni, mikor magamat sem akarom valójában, és segíteni akarok neked, pedig én mindenkinél előbb vagyok, a saját értékrendemben.
Nekem csak rövid időkre van nyugtom, amikor éppen hazug, önbizalom-duzzasztó szavakat, beszédeket hallok, vagy testileg leamortizálódok, de kellemesen, vagy álmaim kielégülése után, egy rövid időre úgy hiszem, nincs szükségem továbbiakra. Aztán pár perc elteltével visszazuhanok az elmém által ásott gödrök mélyére. Ő olyankor nem nyújtja a kezét, csak hozzám vág ezernyi ásót és kötelet, hogy törjem a fejem rajta, vajon melyik lehet a helyes megoldás a menekvésre. Ezért szeretnék tanulni tőled, és ezért akarom megismerni álmaidat. Hogy jobb lehessek nálad, és megvédhesselek. Pedig magamat se akarom.
Helyette azt akarom, hogy lássanak teljes valómban. Hogy látszódjon mindkét véglet, a szenvedés és a boldogság is. Hogy merj a szemembe nézni, hogy én is nézhessek a tiédbe. Hogy jobb lehessek a saját elmém szabta önképemnél. Na akkor, de csak akkor, majd mondhatom hogy szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése