Leírt gondolatok. Pár sor az elveszett emlékekért, meg azokért a meg nem történt dolgokért, amiknek mára már emlékeknek kellene lenniük, de miattam, meg a tökéletes érzelemmentességem miatt, nem válhattak azzá:
Kedves Címzett
Emlékszem azokra az időkre, amikor még egész pici gyerek voltam. Mindig az előszobában játszottam. Te pedig mindig ideges voltál amikor ráültél egy-egy műanyagkatonára, amit én felejtettem a kanapén, a párnák között. Emlékszem, bent főztél a konyhában amíg én játszottam, és emlékszem arra is, amikor kikiabáltál az előszobába, hogy kész az ebéd.
Nagyon gondterheltnek és szomorúnak tűntél azokban az időkben, persze ezt most, felnőtt fejjel látom át csak igazán. Folyton tettél-vettél a ház körül, csak reggelenként volt egy kis nyugtod. Nem nyugalom volt az, erre is rájöttem azóta. Abban a negyed órában mindig leültél egy székre, mégpedig a bejárati ajtótól legközelebbire, és az ajtót nézted. Figyelted mikor csusszan be az a pár levél amit a postás hozott aznap. Én pedig sosem értettem, hogy miért várod ezt a pillanatot annyira, hiszen gyors átnézegetés után, mindegyik levelet ledobtad az asztalra, az olvasó lámpa mellé, és látszólag, többé feléjük sem néztél.
Aztán egyszer, Jimmynél, a legjobb gyerekkori barátomnál aludtam, aki két utcával arrébb lakott, egy nagy, sárgára festett házban. Az is megmaradt, hogy délelőtt már értem jöttél, pedig úgy volt, hogy estig ott maradhatok. Te viszont hazacipeltél, ahol már várt minket egy taxi. A sofőr segített bepakolni a csomagokat a kocsiba, majd beültünk mi is. Aztán hirtelen minden olyan gyorsra váltott...
A zötykölődés a forgalmas, kanyargós utcákban, aztán az autópálya, majd a reptér látképe, ahogy fentről, az autópályáról megpillantottam. Emlékszem a sok siető emberre, meg emlékszem arra a kedves, fekete nőre, akit még azelőtt láttam, mielőtt fölszálltunk volna a gépünkre. Mostanra már bizonyára kiöregedett ebből a szakmából.
Ezután minden megváltozott. Akkor még nem fogtam föl, hogy elköltöztünk otthonról, és hogy új otthont fogok kapni. Nem mondtál semmit, saját magam kellett megtapasztalnom. A nagyvárost felváltotta egy sokkal kisebb, de egyben sokkal barátságosabb és kedvesebb hely. Emlékszem Kansas végtelen gabonamezőire, amikor először láttam őket a naplementében. Gyönyörű volt, olyannyira, hogy azután minden egyes nap kerékpároznunk kellett naplementekor. Emlékszel? Én emlékszem. Emlékszem az arcodra is, ahogy mosolyogtál. Sosem láttalak olyan szépen mosolyogni azelőtt.
Aztán felnőttem, legalábbis azt hittem. Valójában gyerek voltam még, gyerek voltam egészen addig, amíg el nem mondtad mi történt apával. Hogy meghalt a fronton, és azért utaztunk el annyira messze, mert úgy gondoltad, minden egyes megtett mérfölddel könnyebb lesz majd a felejtés.
Nekem csak halvány emlékeim voltak apuról, de még így is nagyon megviseltek az elmondottak. Te is tudod ki hozott ki abból a mély gödörből. Mindent megtettél amit egy anya csak megtehet, de még az sem volt elég, külső segítség nélkül.
Megant a középsuli végén ismertem meg. Tudod, hogy sosem érdeklődtem túlzottan a lányok iránt, de ő valahogy egyből magával ragadott. Szerelem volt első látásra, mint a mesekönyvekben. Valamit kipótolt ő, amit korábban elvesztettem. Ő is apa nélkül nőtt föl, de neki még csak emlékképek se maradtak róla. Talán ez a közös vonás volt az, ami összehozott minket. Máig nem értem teljesen, de talán soha nem is kell megértenem.
Aztán Megan odaköltözött hozzánk, és úgy tűnt minden csodálatos lesz. Úgy is teltek a hónapok, csodálatosan, végül behívott kaptam a seregbe. Emlékszem a könnyeidre. A könnyekre, amiktől azóta is bűntudatom van. Azok az eltelt húsz év könnyei voltak, nem pedig az adott pillanaté, és ezt már sosem tehetem jóvá.
Én most egyedül vagyok. Úgy érzem magam, ahogy Te érezhetted, amikor engem még csak a műanyagkatonák érdekeltek, és semmi más. Nem tudom már visszapörgetni az időt, pedig megtenném, ha tudnám. Az vigasztal, hogy Megannal ott vagytok egymásnak, és az éltet, hogy egyszer majd még együtt élvezhetjük a naplementét. Ott a gabonamezőkön. Mindig leültünk a földre, a bringák mellé. Nem szólaltunk meg, csak csodáltuk a természetet. De én most megszólalnék. Megköszönném hogy voltál, hogy vagy, és hogy leszel is még.
Középkorú, barna hajú nő ült a kanapén. A búcsúszavakat már el sem olvasta, remegő kézzel tette le a levelet az olvasó lámpához, a többi postai küldemény közé. Aztán halkan becsoszogott a szomszédos hálószobába, és megpróbált elaludni. Mindig kimerítette a reggeli, örökkévalónak-tűnő várakozás, így a délutánt rendszerint pihenéssel töltötte. Naplementekor viszont fölpattant a kerékpárjára, és útnak indult a végtelen gabonamezők felé.
Megan hiába várta őt aznap, már sosem jött vissza. Csendes nyugovóra tért, a ragyogó nappal együtt. Mi pedig halljuk a fegyverek hangját, és hallani is fogjuk, még évekig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése