Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor csalódunk valakiben? Vajon tényleg benne csalódunk, vagy inkább saját magunkban, hogy félreismertük?
Valahol mind a két fél hibás, mert egyikük se őszinte a másikkal. Persze ők mindig azt mondják, és néha úgy is tesznek, de valójában ismeretségük folyamatos érdektettek, - és szavak sorozata. A lényeg a lehetőleg minél kevesebb konfrontálódás a másikkal, cserébe kapnak egy kellemesen ingerszegény kapcsolatot, amit bármikor el lehet tenni a padlás mélyére, és onnan aztán elő is lehet szedni pillanatok alatt, ha a helyzet úgy kívánja. Ha az ember nem lenne érző lény(pedig az, akármennyire is hihetetlen ez néha), akkor nem is lenne semmi baj az eddig fölvázolt helyzettel.
De az ember idővel megkedveli a másikat. Elkezd számítani rá, elkezdi igényelni a társaságát. Szavakat ad a másik szájába, és érzéseket lát bele a lelkébe. Lehet jogosan hiszi ezeket igaznak, mert az a bizonyos másik fél akár mondhatta, vagy csinálhatta is ezeket, de csak a már feljebb említett érdekből tett és mondott dolgok halmazaként. Valójában nincs mögöttük, vagy amit talán még rosszabb beismerni: nem is lehetne, vagy lehetett volna mögöttük őszinteség, mert ez a két ember valójában nem is ismeri egymást.
Egyszerű járókelők ők, csak ugyan azon a járdán sétáltak, egymással szemben, és pár pillanatra összetalálkozott tekintetük. Lehet egyiküknek akár még szimpatikus is a másik. Lehet egy rövid gondolat erejéig még azzal is eljátszott egyikük, hogy ők ketten talán összeillenének. De minden mindegy, hiszen mire ebbe belegondol, a másik már rég elhaladt mellette. Visszafordulna, de inkább nem. Lehet, egy lehetséges kerek fenék jelenléte csak még nehezebbé tenné az elszalasztott lehetőség megemésztését.
Úgy érzem, hogy több ilyen ember van körülöttem, akik többekkel szemben ilyenek, és ez elgondolkodtat. Vajon mi kell ahhoz, hogy meglegyen az a megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan kapocs, ami egymáshoz rögzíti a két félt? Vajon van egy pontosan meghatározható életkor (amit ugyan befolyásolnak a közben szerzett tapasztalatok) ahonnan kezdve már az ilyesfajta ismerkedés nem működik? Vagy a kérdésre a választ, az idő közben megismert más emberek függvényében kell keresni? Talán ez utóbbi, ami igaznak tűnhet. De ez is csak a megválaszolás szempontjából, mert maga az ok nem áll, nem állhat túl stabil lábakon.
Aztán persze, az embernek megint csak magába kell néznie ilyenkor, és megválaszolnia saját magának, hogy ő vajon nem teszi ugyan ezeket?
Vannak olyanok, akik azt mondják minden ember tökéletesen egyforma. Mindenki ugyan úgy tekint embertársaira, és mindenki ugyan azokkal az érzésekkel rendelkezik, és mindenkit ugyan azok a célok hajtanak. Szeretném hinni, hogy ez nem igaz, mert akkor ennek az egész keringőnek nem lenne semmi értelme. Hirtelen túl egyszerűvé válna minden, és túl halálos lenne az a tehetetlenség, ami a negatív tapasztalatok árnyékában gyülemlett fel az évek során.
Inkább hiszem azt, hogy az emberek a hibásak. Persze mindig a másik, sosem én. Aztán ha eljön a csalódás ideje, gyűlölködhetek. Kicsit a másikban is, de inkább magamban, aztán próbálom meglátni a következő járókelőt. Lehetőleg kerek fenékkel nem rendelkezőt, hogy könnyebb legyen a következő elhalasztott lehetőség emésztése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése