Légy jó

 Egy kellemes kávézó, kellemesen jelentéktelen emberek számára. Vannak akik mindig is azok voltak, és vannak akik csak az évek során váltak azzá. Hozzájuk passzoló, még éppen megfizethető fényűzés, ami máshol már lehet kevésnek bizonyul, de itt még tökéletesen megteszi hatását. Hangulathoz illő, elegáns pincérek, elegáns étkészletek, és azok elegáns csörömpölése, elegáns csillárok, majd halk, és persze elegáns zongoraszó. Halk, mert leginkább mindenki beszélgetőpartnerét szeretné hallani, mintsem a zongorát, de azért jó hogy szól a háttérben, ez is olyan... elegánsabbá teszi, az amúgy felettébb semmilyen életképet.



 Vannak itt egymást ámító párok, vagy csak leendő párok, ha leendőek egyáltalán, meg rég nem látott barátok, akik tönkrement ismeretségüket egy ilyen kávézó pompájával szeretnék helyrehozni, mintha annak varázsa tartana az elfogyasztott étel után is. Pedig nem fog. Forgatnak is, emberek, műszaki berendezések, sok-sok laptop. Kamerák, világítás. Egy élet kivilágítva, a nézőközönség szeme láttára, a kissé szürke színpalettán. Sztárok.
 Idegenként éreztem magam amikor beléptem a nagy terembe. Még csak egy ajtó se figyelmeztetett, ami elválasztott volna ettől a másik világtól, a mozgólépcső után egyből bekebeleztek az ócska kis kávézó, barnás falai. Az ablakokon beszűrődő, lemenőfélben lévő nap fénye. Máskor tetszene ez a fajta napsütés, most viszont csak tovább fokozta a kellemetlenséget.

 Nekem ócska volt ez a kis-nagy kávézó, és ottlétem alatt folyamatosan kívülállóként éreztem magam. Az hogy kihez jöttem, az olvasásélményi-szempontból mindegy is, hiszen ő hiába próbálta bombázni nemlétező értelmiségi oldalamat ilyen-olyan érdekesnek szánt tényfeltárásokkal, nos, ezek nem jöttek át, a már említett értelmiségi oldalam hiánya miatt. Mindegy is, mert ha a téma értelmet nyert volna bennem, akkor kénytelen lettem volna élvezni a kávézó művészoldalát is, ami jelenlegi hitvallásom szerint nem létezik, mivel a kávézó egy egyszerű időtöltésre kitalált hely, nem pedig hatalmas emberek hatalmas véleményének megvitatására alkalmazott légtér.
 Még ha néhány hatalmas, - és persze rendkívül kicsi ember is - erre is használja. Én is szívesen tenném ezt, de sajnos már az ilyen vélt, vagy valós irodalmi beszélgetéseimhez legközelebb álló platformon - ezen a blogon - is, a bejegyzések közti időben gyakran leiszom magam, vagy gyakorlok értelmetlen dolgokat, esetleg csinálok komplett idiótaságokat, ezek a dolgok pedig automatikusan kizárnák az áhított, felsőbb, műveltebb körökből. Bár miért is akarnék oda tartozni. Nem szeretem, én másokat szeretek, másmilyen embereket, még így is, hogy kellően magamnak való vagyok. 

 A leginkább fotelnek nevezhető ülőalkalmatosság, amin elhelyezkedtem, nagyon messze van az asztaltól, és én még mindig alig hallom beszélgetőpartnerem mondanivalóját. Az néz rám okosan, tapasztaltan, magyaráz közben, én pedig csak bólogatok, ahogy azt egy örök második tanítvány tenné. Aki szorgalmas volt és ügyes is, de nem volt meg benne az a megmagyarázhatatlan átütő erő. "Csak egy okos gyerek." - mondták mindig.
 Amikor néha elnéz, gyorsan én is azt teszem, és mint általában szoktam, az embereket fürkészem. A már említett sablonok. Egy műtorta, műmarcipánjai. Finomak ha megkapod őket egy rövid időre, de előbb-utóbb elrontod velük a gyomrod. Ráérnek, még csak most esteledik, még van idejük az asztalon hagyni pár ezer forintot, a konyhán, titokban siós dobozokból után töltött narancslevekért. Juice. Bocsánat. Emeljük a színvonalt, ha már egy kis betekintést nyertünk egy értelmiségi bábszínházba.

 Örülök amikor végre elbúcsúzunk, és én végre itt hagyhatom ezt a kulturális görbetükröt, amit ez a kávézó képvisel. El a mozgólépcsőhöz, majd le rajta. Végre változik a táj, vissza a valóságba. Könyvek. Sok-sok könyv, ahogy az egy könyvtártól elvárható, írók életművei sorakoznak a polcokon, életük története.
 Azt mondják, minden ember életéből lehetne egy remek könyvet írni. De vajon kiknek a könyvét olvasnánk el az utolsó betűig, és kiknek a könyvét tennénk le pár fejezet, vagy akár oldal után? Mert csapódunk, ide-oda, ez egész életünket végigköveti, az enyémet is. Változik az ismeretség, változnak a baráti körök, a szerelmek, a szeretők, meg ki tudja még micsodák, embereket veszítünk el, és kapunk értük másokat, kérdés, hogy a csere után pluszban vagy mínuszban leszünk-e. 

 Nincs ebben most semmi személyes. Persze van, hiszen minden ok-okozat, de kezdek beletörődni, hogy vannak könyvek, amiken csak rágódik az ember, de igazából bármennyire is jó, és a nagyközönség is azt mondja rá hogy alapmű, és mindenképpen el kell olvasni, végül leteszi. És sajnálja, meg minden hasonló bugyutaság, de nem volt hiába hogy lerakta, és ezt ő is tudja. Nincs ebben semmi személyes.

 Talán mégsem olyan rossz az a kávéház. Lehet csak bele kéne élnem magam, és akkor fölérném meg elérném az asztalt, és hallanám is amit nekem mondanak. Én is rendelhetném a narancsleveket, meg a kávékat, amik bár nem segítenek a toppon maradásban, de legalább kölcsönöznek egy ilyen fontos ember hatást, ami hozzá segít a kívánt összkép eléréséhez. Na, majd pénteken megpróbálom.

 Aztán most már megpróbálok nem szenvedni. Megpróbálom élvezni az apró örömöket, mert látom másokon, ezt az elképesztő, ok nélküli szenvedést, és ilyenkor akaratlanul is elszégyenlem magam. Sosem tanultam hogy lehet jó dolgokról írni, de ezentúl megpróbálom őket szépen körbeírni. Meg amúgy is, sikerült ez már, volt pozitív hangvételű bejegyzés, bár elsőre csak egy darab ugrik be. Pedig akkor is ilyen volt minden, azóta se történt semmi változás. Persze senki se értsen félre, mondanék még ezt-azt. De ezt az internetes ál-kommunikációt  már nem akarom ezzel kitölteni. Nem fogom feleslegesen idegesíteni magam, mikor minden szép, és rendben van. Meg szinte mindenkivel rendben van minden, ne hazudjatok saját magatoknak. Ha meg nincs, nem érdekel.

 Már túlléptünk saját korlátainkon. Azok az idők, amikor azt mondtuk baj van, majd a visszakérdezésre egy semmivel, és szomorú félmosollyal válaszoltunk csupán, de titokban vártuk a további, kedves törődést, már elmúltak. El kellett hogy múljanak. "Mindenki a saját sorsának a kovácsa". És tényleg.

 Hát járom a kávéházakat, mert miért ne. Belefér az életemben, úgyis kevés dolog történik, de mostanában legalább volt sok történés, és ez talán így is fog maradni egy darabig. Közben olvasgatok. De csak hivatásos könyvtárakban, mert máshol már össze vannak ragadva a lapok, meg ki vannak tépve, meg tudom is én. Meg a könyvtárban jó illat van, szeretem. Kölcsönözni is kéne, az éjszakai hajcihő helyett, legalább valami értelmes is megragadna bennem. Tessék, az első lépés, magamra se ismerek.

 Te meg nem tudom. Olvass te is? Bárki is legyél. Mert megpróbáltam, de "te hiába látod, hogy szép az élet, ha nem látja senki más, cseszheted" És tényleg.