Karcolat

Kisgyereknek a legjobb lenni. Nem én találtam ezt ki, de egyetértek vele. Akkor még nem féltünk semmitől, nem érdekelt minket hogy mások mit gondolnak rólunk, nem számított se külső, se pénz, se egyéb felületes dolog. Akkor még rátudtunk csodálkozni bármire, mert mindent érdekesnek hittünk. Eltudtunk játszani bármivel, akár egyetlen fémpénzzel is jól elvoltunk, karcolgathattuk vele a hév üvegét, az átlagfül számára borzasztó hangokat generálva.
 Valószínűleg engem is nagyon zavart volna a hang, ha nem koncentrálok a telefonomból dübörgő zenére. Duzzogás helyett viszont alig észrevehetően bólogattam csak fejemmel, és közben a gyereket néztem. Őt látszólag semmivel sem lehetett volna kizökkenteni időtöltéséből, csak karcolgatta az üveget, és közben bámult ki rajta. A mellette álló kislány csodálkozva nézte, talán ő is karcolgatott volna egy kicsit, de neki ott volt az anyukája, így nem próbálhatta ki ezt a fajta időtöltést. Majd az oviban.
 Őket, pontosabban a kislányt néztem, ahogy ő nézte a kisfiút, ahogy az nézte az elsuhanó tájat. A gyermekkor csodái. Fémpénz, suhanó táj, más gyerekek. Visszagondoltam azokra az időkre.
 Na nem pusztán nosztalgiából, olyat magamtól nem csinálnék. Arra gondoltam, hogy én mit tettem másképp mint a többi gyerek, mint azok a gyerekek akik most a héven egymást nézik. A hibát kerestem. Azt a történést, - legyen az egy szó, egy gesztus, egy hely, bármi - ami azt okozta, hogy most úgy állok itt húsz évesen, ahogy állok.

 Egyszer egy valaki - akit én a barátomnak tartok, és valószínűleg ő is engem - azt mondta, hogy én leszarom a barátaimat. Egyre inkább úgy érzem, igaza volt. Aztán volt egy ember, aki amikor nagyon padlón éreztem magam, azt mondta, hogy nem vagyok egyedül. Láttam a szemében hogy komolyan gondolja, és láttam rajta hogy ő tényleg itt van, és itt is lesz nekem, ha baj van. Ez egy éve volt, azóta sem volt még egy olyan őszinte beszélgetésünk, sőt, egy jó ideje már egyáltalán nem beszélünk, és nem is néz ki úgy, hogy ez bármikor megváltozna. Sorolhatnám még, de inkább nem.
 Pedig én tennék ez ellen. Lennék én a társaság lelke, a baráti csapat középpontja, az aki összeköti a különböző ismeretségi köröket. Aki mindenkit bír, mert egy csupaszív, kedves, jóindulatú srác. Volt egy idő amikor azt hittem ez vagyok én, és úgy hiszem sokan vannak akik még mindig ezt gondolják rólam, de akkor azoknak álljon itt a szomorú igazság:
 Nem vagyok az. Legszívesebben kitörölnék minden emléket ami rólatok szól, és újra kezdeném ezt az egészet. Aztán persze alszok rá egyet, mint ahogy erre is fogok, és rájövök, hogy nekem csak és kizárólag TI vagytok. Én egyedül nem vagyok senki, én egyedül belehalok saját magányomba, és a mögötte megbújó saját magam alkotta magyarázatokba. Belehalok a hibák keresgélésébe, és abba hogy nem találok rá egyre se soha. Belehalok abba, hogy nincs hibám, hanem csak szimplán ilyen vagyok.
 Szeretnék szeretni, és szeretném hogy szeressenek. De amikor szeretném kéne, nem megy. Akkor hogy várhatom el, hogy visszafele meg működjön? Közben le kell szállnom. A gyerek aki karcolgatta az üveget, most tisztelettudóan félreáll. Nem köszönöm meg, ő csak egy gyerek. Élvezze hogy még az lehet pár évig.