Évmilliók óta nem írtam ide, az utóbbi napokban-hetekben viszont többször is meglátogattam a felületet, és arra is gondoltam, hogy talán fel lehetne éleszteni. A végső lökést egy kedves ismerősöm adta, szia Dávid!
Olvasgattam amúgy a bejegyzéseket, s bár csak az utolsó 10-15 darabig jutottam el, ezek alapján úgy döntöttem, talán még sem annyira életidegen ez a dolog már, mint hittem, és talán tényleg érdemes lenne folytatni. Ugyanakkor kötelességemnek érzem, hogy megosszak néhány fontos dolgot a leendő olvasókkal. Egyfajta útmutató ez ahhoz, hogyan kezeljük az itt leírtakat:
- Nem, nem öltem meg magam. (Akkor hogy írnám ezeket a sorokat?!)
- Nem, nem is tervezem.
- Nem, nem vagyok szerelmes jelenleg, és nincs is tervbe véve, hogy az legyek.
- Tudtommal (annyira) nem vagyok skizofrén.
- Képzeletbeli barátaim viszont biztos nincsenek.
- Nem, nem öltem meg magam.
Amúgy az elmúlt időszakról nem tudok olyan túl sokat írni. Maximum csak ilyen hétköznapi dolgokat, hogy például voltam a Balatonon három napot, és kb. az idei év legjobb élménye volt, pedig semmi különös nem történt. De ez még nyáron volt, azóta már őszbe váltott az év, nekem pedig elrabolta a gondolataimat és emlékeimet. Azt tudom, hogy most egész jó. De nem vállalok felelősséget a lelki épségemért.
Annyi biztos, hogy nem akarok valami teljesen mást. Az nem lenne jó döntés, ez a blog már ilyen lesz, amilyen. Úgy fog majd befejeződni, ahogy elindult, bárhogy is történt már az, nem emlékszem. Lesznek benne csöpögős részek, lesznek benne nők, lesz benne vágyakozás, meg lakóházak falai, meg villamos, meg ágy, meg gondolat, meg túlzás is. De hát én ilyen vagyok, kicsit mindig túlzok. Drukkoljatok, én drukkolok magamnak nagyon.
2013. november 20.
2013. június 21.
Offszezon
A címben is látható magyarosított kifejezést elég nehéz lenne átadni drága anyanyelvünkön, főként amerikai sportok háza táján szokták használni, amikor véget ér a hivatalos szezon és elkezdődik a nyári szünet/felkészülés a csapatoknál. Persze vannak olyan együttesek akik korábban elbúcsúznak, erre is van egy remek, angol, magyarul elég nehezen lefordítható szókapcsolat, ami a "gone fishing". Vagyis elmenni horgászni, ha mindenképpen izzadságszagúak akarnánk lenni.
A lényeg 'mi lényeg, és amiért ez a bejegyzés is született, hogy az NBA, vagyis az észak-amerikai profi kosárlabdaliga végeztével, minden számomra fontos bajnokság elment nyári álmát aludni. Persze a baseball szerelmesei, meg a lacrosse-fanok most bizonyára máglyán égetnének, de számomra az a két sport nem annyira érdekfeszítő, hogy rendszeresen kövessem az amerikai történéseiket.
A kosárbajnokságot egyébként a Miami Heat csapata nyerte a San Antonio Spurs ellen, fantasztikus, hét meccses sorozat végén. A döntő legjobb játékosa az a LeBron James lett, aki ezzel két olyan, egymást követő szezont tudhat a magáénak, melyben megnyerte a szezon és a döntő legértékesebb pattogtatójának járó díjat, ezekkel együtt pedig még a bajnoki címet is bezsebelte. Innen a magyarországi ezer fokból gratulálunk a Miami ezer fokában ünneplő Jamesnek és csapatának!
Ezzel kínkeserves időszak következik az én, és még sok más sportrajongó életében, hiszen egészen októberig kell várni a következő szezonkezdetig. Addig lehet követni a nyári liga eseményeit, amiről elmondható hogy nem valami izgalmas, cserébe viszont értelme sincs igazán, attól eltekintve persze, hogy a nyáron inkább füvezéssel és bulizással foglalkozó kosarasokat inkább a játékra kényszerítse.
Az NFL, vagyis az amerikai foci legfontosabb bajnoksága háza táján viszont hamarosan felpörögnek az események, ott legalább valamivel izgibb követni az edzőtáborok, edzőmeccsek eseményeit. Mondjuk szívrohamtól azért nem kell tartanunk.
A lényeg 'mi lényeg, és amiért ez a bejegyzés is született, hogy az NBA, vagyis az észak-amerikai profi kosárlabdaliga végeztével, minden számomra fontos bajnokság elment nyári álmát aludni. Persze a baseball szerelmesei, meg a lacrosse-fanok most bizonyára máglyán égetnének, de számomra az a két sport nem annyira érdekfeszítő, hogy rendszeresen kövessem az amerikai történéseiket.
A kosárbajnokságot egyébként a Miami Heat csapata nyerte a San Antonio Spurs ellen, fantasztikus, hét meccses sorozat végén. A döntő legjobb játékosa az a LeBron James lett, aki ezzel két olyan, egymást követő szezont tudhat a magáénak, melyben megnyerte a szezon és a döntő legértékesebb pattogtatójának járó díjat, ezekkel együtt pedig még a bajnoki címet is bezsebelte. Innen a magyarországi ezer fokból gratulálunk a Miami ezer fokában ünneplő Jamesnek és csapatának!
Ezzel kínkeserves időszak következik az én, és még sok más sportrajongó életében, hiszen egészen októberig kell várni a következő szezonkezdetig. Addig lehet követni a nyári liga eseményeit, amiről elmondható hogy nem valami izgalmas, cserébe viszont értelme sincs igazán, attól eltekintve persze, hogy a nyáron inkább füvezéssel és bulizással foglalkozó kosarasokat inkább a játékra kényszerítse.
Az NFL, vagyis az amerikai foci legfontosabb bajnoksága háza táján viszont hamarosan felpörögnek az események, ott legalább valamivel izgibb követni az edzőtáborok, edzőmeccsek eseményeit. Mondjuk szívrohamtól azért nem kell tartanunk.
2013. június 20.
Whatever
Arról szeretnék most nektek írni kedves olvasóim, hogy miért jó, illetve miért van értelme írni. Lehet volt már szó erről a blogban, de nem emlékszem rá, és nincs kedvem (meg technikám) visszakeresni.
Maga az ötlet annak kapcsán pattant ki az agyamból, hogy úgy érzem, mostanában nagyon elhanyagoltam ezt az időtöltési formát, pedig korábban rengeteg szórakozást, kellemes percet okozott nekem. Ha mégsem volt túl pozitív élmény, akkor is jó lehetőség volt arra, hogy elmélyüljek saját magamban és gondolataimban, érzelmi világomban. Ha pedig még erről sem igen lehetett beszélni, akkor is jó volt gyakorlásnak, ha már úgyis valamilyen úton-módon írással szeretnék, szerettem volna(?) foglalkozni.
Az írás adott esetben igazi zászlós hajója lehet az eszképizmusnak, mely annak ellenére, hogy a blogger bejegyzés szerkesztője aláhúzza, egy létező szó. A fogalom lényege, hogy az adott páciens "elmenekül" (escape az angolban) a valóság elől, vagy legalábbis megpróbál.
A törekvés persze sokféleképpen megvalósulhat, de azt bizonyára senki sem firtatja, hogy a különböző művészeti ágak jelentik a legbiztosabb "kiutat", hiszen alapjuk a képzelőerőben található. Az eszképista mozgalmaz, irányok közé tartozik az írás is, léteznek konkrétan eszképistának nevezett alkotók és alkotások is.
Persze mint minden, alapvetően kellemes és hasznos dolgot, ezt is túlzásba lehet vinni. Nem lehet örökké menekülni, és eljön majd az a pillanat, amikor az embernek kénytelen-kelletlen szembe kell néznie a társadalommal, a közvetlen és tágabb környezetével, és úgy általában a valóság problémáival. Nem lehet örökké beburkolózni egy álomvilág alkotta paplanba, nem lehet a végtelenig megalkotott karakterek válságaira fókuszálni.
A komoly képzelőerő kincs, de mint az utóbbi dolognál, a képzelőerőnél is az a lényeg, hogy mire használjuk fel. Segíthet problémáink megoldásában, és azt hiszem, erre az alkalmazási módjára kell igazán törekednünk.
Maga az ötlet annak kapcsán pattant ki az agyamból, hogy úgy érzem, mostanában nagyon elhanyagoltam ezt az időtöltési formát, pedig korábban rengeteg szórakozást, kellemes percet okozott nekem. Ha mégsem volt túl pozitív élmény, akkor is jó lehetőség volt arra, hogy elmélyüljek saját magamban és gondolataimban, érzelmi világomban. Ha pedig még erről sem igen lehetett beszélni, akkor is jó volt gyakorlásnak, ha már úgyis valamilyen úton-módon írással szeretnék, szerettem volna(?) foglalkozni.
Az írás adott esetben igazi zászlós hajója lehet az eszképizmusnak, mely annak ellenére, hogy a blogger bejegyzés szerkesztője aláhúzza, egy létező szó. A fogalom lényege, hogy az adott páciens "elmenekül" (escape az angolban) a valóság elől, vagy legalábbis megpróbál.
A törekvés persze sokféleképpen megvalósulhat, de azt bizonyára senki sem firtatja, hogy a különböző művészeti ágak jelentik a legbiztosabb "kiutat", hiszen alapjuk a képzelőerőben található. Az eszképista mozgalmaz, irányok közé tartozik az írás is, léteznek konkrétan eszképistának nevezett alkotók és alkotások is.
Persze mint minden, alapvetően kellemes és hasznos dolgot, ezt is túlzásba lehet vinni. Nem lehet örökké menekülni, és eljön majd az a pillanat, amikor az embernek kénytelen-kelletlen szembe kell néznie a társadalommal, a közvetlen és tágabb környezetével, és úgy általában a valóság problémáival. Nem lehet örökké beburkolózni egy álomvilág alkotta paplanba, nem lehet a végtelenig megalkotott karakterek válságaira fókuszálni.
A komoly képzelőerő kincs, de mint az utóbbi dolognál, a képzelőerőnél is az a lényeg, hogy mire használjuk fel. Segíthet problémáink megoldásában, és azt hiszem, erre az alkalmazási módjára kell igazán törekednünk.
2013. június 2.
Néha magamba is nézek
itt leginkább az a lírikus,
ha a halk, belső hangon kívül,
nem honol más, csak a síri kuss,
itt magány-szürkét kapsz csak színül,
míg a vén alma fán egy rím ül,
tőle zeng megbánás virtus,
csak távolságot kapott szívül,
gyalogszerrel, így idillikus,
magamba szállva, távolodom,
és ha egy mélyebb pontra érek,
hát azt gondolom rémálmodom,
és a bús emlékek csak képek,
de nem áll módomban álmodni,
nem segít már más, csak pár holmi
holmi, végtelenig számolni,
ágy, fal, rajta kopottas tények,
hát engedj el engem kis hazám,
házam nem vagy, nem tehetek róla,
hogy nem kötődöm, csak ily lazán,
s nem állok meg közös szóra,
nem is fogok már soha talán,
hagyom a nemértés asztalán,
a meget, kérlek, eressz engem,
had lássam egyszer a kék eget
még utoljára ez életben.
ha a halk, belső hangon kívül,
nem honol más, csak a síri kuss,
itt magány-szürkét kapsz csak színül,
míg a vén alma fán egy rím ül,
tőle zeng megbánás virtus,
csak távolságot kapott szívül,
gyalogszerrel, így idillikus,
magamba szállva, távolodom,
és ha egy mélyebb pontra érek,
hát azt gondolom rémálmodom,
és a bús emlékek csak képek,
de nem áll módomban álmodni,
nem segít már más, csak pár holmi
holmi, végtelenig számolni,
ágy, fal, rajta kopottas tények,
hát engedj el engem kis hazám,
házam nem vagy, nem tehetek róla,
hogy nem kötődöm, csak ily lazán,
s nem állok meg közös szóra,
nem is fogok már soha talán,
hagyom a nemértés asztalán,
a meget, kérlek, eressz engem,
had lássam egyszer a kék eget
még utoljára ez életben.
2013. május 17.
Vándormadarak
Amikor három másik embertársammal bemenekültünk egy fedett helyre az eső elől, olyan érzésem volt, mintha elektromos vezetéken ülő madarak lennénk. Nem szóltunk egymáshoz, tudomást sem igen vettünk a másikról, de azért nyugodtan elüldögéltünk egymás mellett, mert muszáj volt.
Azt hiszem, az emberek tényleg olyanok mint a vezetékeken ülő madarak. Amikor a nagy utazás során néha elfáradunk, letelepszünk egymás mellé valami óriási, életeket átölelő vezetéken, s bár nem szívesen tesszük, de megosztjuk a levegőt a mellettünk ülővel.
Ez a pihenő sem telt másképpen, ám amikor a vonat befutott az állomásra, hirtelen mindenki kész lett a repülésre, s kimerészkedett az elázott peronra. Csak valami kósza szárnyas maradt mellettem a padon. Mivel én is valami hasonlónak nevezhetem magam, nem fordítottam túl nagy figyelmet rá, csak arra gondoltam, hogy én akarok lenni az utolsó, aki elrugaszkodik a vezetékről. Ketten már eltakarodtak, már csak egyet kéne valahogy telepatikus úton rá venni. De ő csak maradt. Keresztbe tette a lábát is, mint aki sosem szeretné bevetni magát a végtelen égboltba. Én meg csak csapkodtam, rikácsoltam, borzoltam a tollakat a hátamon. Persze csupán magamban, túl fáradt voltam, hogy akár csak egy hangot is kipréseljek a számon.
Végül nem bírtam tovább, kiléptem én is a zuhogó esőbe, majd felszálltam a vonatra. Egy darabig néztem még a madarat, aki továbbra is csak ült a vezetéken, szinte mozdulatlanul. Aztán elbóbiskoltam, más égboltok jártak a fejemben, s mikor a tekintetem újra a peronra tévedt, már nem láttam sehol a madarat. Talán megunta az egy helyben ülést, s örökre elrepült.
Azt hiszem, az emberek tényleg olyanok mint a vezetékeken ülő madarak. Amikor a nagy utazás során néha elfáradunk, letelepszünk egymás mellé valami óriási, életeket átölelő vezetéken, s bár nem szívesen tesszük, de megosztjuk a levegőt a mellettünk ülővel.
Ez a pihenő sem telt másképpen, ám amikor a vonat befutott az állomásra, hirtelen mindenki kész lett a repülésre, s kimerészkedett az elázott peronra. Csak valami kósza szárnyas maradt mellettem a padon. Mivel én is valami hasonlónak nevezhetem magam, nem fordítottam túl nagy figyelmet rá, csak arra gondoltam, hogy én akarok lenni az utolsó, aki elrugaszkodik a vezetékről. Ketten már eltakarodtak, már csak egyet kéne valahogy telepatikus úton rá venni. De ő csak maradt. Keresztbe tette a lábát is, mint aki sosem szeretné bevetni magát a végtelen égboltba. Én meg csak csapkodtam, rikácsoltam, borzoltam a tollakat a hátamon. Persze csupán magamban, túl fáradt voltam, hogy akár csak egy hangot is kipréseljek a számon.
Végül nem bírtam tovább, kiléptem én is a zuhogó esőbe, majd felszálltam a vonatra. Egy darabig néztem még a madarat, aki továbbra is csak ült a vezetéken, szinte mozdulatlanul. Aztán elbóbiskoltam, más égboltok jártak a fejemben, s mikor a tekintetem újra a peronra tévedt, már nem láttam sehol a madarat. Talán megunta az egy helyben ülést, s örökre elrepült.
2013. április 28.
Azt hiszem itt alapvető felfogásbeli gondok vannak. Néhányan élni szeretnének, mások meg túlélni. Az előbbiek megtalálják azt, amiért érdemes harcolniuk nap mint nap, az utóbbiak pedig ezeket a napokat úgy fogják fel, mint egy régi, kopott karkötőn az elszürkült gyöngyöket: már nem érdekes ha pár darab leesik, úgy se kerül soha többé a kézre.
Na de miért is érdemes élni. Hogy boldogok legyünk. És mi van akkor, ha nem tudjuk mi a boldogság? Akkor keresni kell. Harcolni azért nap mint nap, hogy megtaláld. Mégis ugyan olyanok vagyunk.
Na de miért is érdemes élni. Hogy boldogok legyünk. És mi van akkor, ha nem tudjuk mi a boldogság? Akkor keresni kell. Harcolni azért nap mint nap, hogy megtaláld. Mégis ugyan olyanok vagyunk.
2013. április 7.
"There's something inside you. It's hard to explain..."
Érdekes, hogy így ért véget. Az öngyilkosság gondolata már sok-sok éve, folyamatosan ott lebegett az agyamban, de most mégis egy hirtelen felindulásból követtem el. Nem volt igazán kiváltó ok, nem volt egy tetőpont, ami konkrétan rávitt volna, hogy leugorjak egy tető valamely pontjáról. Inkább csak belefáradtam. Csendesen, összebújva egyetlen pokrócommal, mint valami hajléktalan az aluljáróban, akinek már koccintósért sincs kedve kéregetni. Már beletörődött sorsába. Szabad, mondhatni. Már nincsenek kötelességek, nincsenek elvárások, célok, álmok. Elérte élete csúcspontját, a nagy semmit, ahonnan már nincs tovább, se lefele, se fölfele.
Így álltam ott, a kőkorlát tetején, bennem csak a nagy semmivel, míg alattam a mindenség sorakozott a végtelen földeken. Árva lakóházak, zöld mezők, pár erdőcske. A lemenő naptól narancssárgásan vigyorgó égbolt pedig rám szegezte tekintetét. Olyan megértő volt, hogy muszáj volt ugranom.
És mégis, hogy írom most ezeket a sorokat? Semmilyen zuhanás sem tart örökké. Egyszer mindig leérkezünk.
Így álltam ott, a kőkorlát tetején, bennem csak a nagy semmivel, míg alattam a mindenség sorakozott a végtelen földeken. Árva lakóházak, zöld mezők, pár erdőcske. A lemenő naptól narancssárgásan vigyorgó égbolt pedig rám szegezte tekintetét. Olyan megértő volt, hogy muszáj volt ugranom.
És mégis, hogy írom most ezeket a sorokat? Semmilyen zuhanás sem tart örökké. Egyszer mindig leérkezünk.
2013. március 15.
Csábítás és pofonok
Az ajkaid az Al-Qaeda legtitkosabb fegyverei. Nem jó, mert mi van akkor, ha békepárti, és rossz néven venne bármilyen terrorszervezet megemlítését? Nem élném túl szóalakformáló alkalmatosságaidat Ha pedig nem vevő a szójátékokra sem, akkor kétszeresen is besülne. Az ajkaid oly' fényesek, hogy még a töksötétben is utat találnék beléjük. Ez se jó, biztos túlságosan túlfűtött. Hagyjuk inkább az ajkakat.
A szemeid úgy is gyönyörűbbek. A szemeid olyan gyönyörűek, hogy az enyéim nem lesznek mások, csak örök hűek. Ez nagyon erőltetett, nem jó. De azért a pillantásod olyan mint az emlékezet törlő a Sötét Zsarukban: belenézek a villanásába, és elfelejtek mindent, csak a Te arcod ég bele a tekintetembe. Ez se jó, mert ha nem látta a Man in Black-et, nem fogja megérteni.
Mi van még az arcon?! Haj. A hajad olyan szép, hogy azt viselném parókának. Hát ez nagyon bugyuta. A hajad olyan hosszú és fényes, hogy az éjszaka közepén is fel tudnék kapaszkodni rajta, a legmagasabb torony legfelsőbb szobájába. Ez sem az igazi, meg minden mese elsütötte már.
Akkor nem dicsérem az arcod. Mert hát olyan jó tested van. Olyan szép nagyok a kebleid, hogy már az összes párnámat elárvereztem, lévén nem lesz rájuk szükség, nélkülük is lesz hol pihentetnem a fejem. Ezért maximum csak egy pofon lesz a jussom, ez sem jó.
Nézd, leesett a hó. Rajzolhatnék angyalkát a fehérségbe, de egyszerűbb lenne csak lefektetni téged. Amúgy is szeretnélek lefektetni. Mármint a hóba. Mármint angyalkának. Nem megy ez.
Inkább kikölcsönzöm majd, a "Hogyan csábítsuk el álmaink Hölgyét" című könyvet. Vagy feliratkozok a "Tíz lépés bármely nő megszerzéséhez" videósorozatra az interneten. A pénztárcám tartalma bánja majd, de az a pénz úgyis a Te zsebedbe vándorolna pár üres tequila pohár fölött, melyeket annak reményében vettem, hogy a Te bödöneidet is megkóstolhassam. Újabb pofon.
Össze lettem verve. Egy nő által. És még azt mondják, hogy Ők a gyengébbik nem...
A szemeid úgy is gyönyörűbbek. A szemeid olyan gyönyörűek, hogy az enyéim nem lesznek mások, csak örök hűek. Ez nagyon erőltetett, nem jó. De azért a pillantásod olyan mint az emlékezet törlő a Sötét Zsarukban: belenézek a villanásába, és elfelejtek mindent, csak a Te arcod ég bele a tekintetembe. Ez se jó, mert ha nem látta a Man in Black-et, nem fogja megérteni.
Mi van még az arcon?! Haj. A hajad olyan szép, hogy azt viselném parókának. Hát ez nagyon bugyuta. A hajad olyan hosszú és fényes, hogy az éjszaka közepén is fel tudnék kapaszkodni rajta, a legmagasabb torony legfelsőbb szobájába. Ez sem az igazi, meg minden mese elsütötte már.
Akkor nem dicsérem az arcod. Mert hát olyan jó tested van. Olyan szép nagyok a kebleid, hogy már az összes párnámat elárvereztem, lévén nem lesz rájuk szükség, nélkülük is lesz hol pihentetnem a fejem. Ezért maximum csak egy pofon lesz a jussom, ez sem jó.
Nézd, leesett a hó. Rajzolhatnék angyalkát a fehérségbe, de egyszerűbb lenne csak lefektetni téged. Amúgy is szeretnélek lefektetni. Mármint a hóba. Mármint angyalkának. Nem megy ez.
Inkább kikölcsönzöm majd, a "Hogyan csábítsuk el álmaink Hölgyét" című könyvet. Vagy feliratkozok a "Tíz lépés bármely nő megszerzéséhez" videósorozatra az interneten. A pénztárcám tartalma bánja majd, de az a pénz úgyis a Te zsebedbe vándorolna pár üres tequila pohár fölött, melyeket annak reményében vettem, hogy a Te bödöneidet is megkóstolhassam. Újabb pofon.
Össze lettem verve. Egy nő által. És még azt mondják, hogy Ők a gyengébbik nem...
2013. január 9.
Vége lesz, és te itt maradsz...
Nekem azt jelenti, mint egy szép nyárnak a vége, amikor már kedvtelenül számolgatod a szünetből hátralévő napokat, de megállapítod, hogy a kapott intervallum még bőven elég lenne arra, hogy kiélvezz mindent, de mivel a szórakozás helyett minden hátralévő percet ezzel a számolgatással töltesz, hogy tényleg biztos legyél benne, hogy még van időd, lassan elfogynak a napok, és úgy lesz vége a nyárnak, hogy semmit sem élveztél ki belőle igazán. Az elmúlást jelenti, hogy egyszer mindennek vége lesz, a szerelemnek, a barátságnak, az egész életnek. Ennek már tudatában vagy, és vagyok, és talán már szívünk mélyén meg is értjük ezt az elmúlást, de még küzdünk ellene, még kapaszkodunk abba ami van, mert akarjuk még azt a nyarat, a zöld faleveleket, a napsütést, a Balaton partját, a fagylaltot, a csokisat, meg a vaníliásat. Ezért hasonlít a nyárra. Ezért olyan szomorú. De azért jó is. Vagyis, inkább szép. Szomorú. Szépen szomorú. Szomorúan szép.
2012. december 10.
Gondoltam egy számra
El voltam havazva. Ha kinézel az ablakon, te is láthatod hogy valószínűleg tényleg el voltam, ha csak nem egy trópusi sziget mélyén laksz, és éppen egy banánfa tetejéről nézel le az alant elhúzódó, vízesésektől tarkított völgy mélyére.
El voltam havazva. Hóesés volt a lelkem mélyén, láttam ahogy szállingóznak a gondolatok a tükörben. Próbálom őket kizárni, ahogy csak erőmből telik. El akarom végre kezdeni azt az új életet, azzal az új felfogással, és szeretném végre hallani ahogy ropog a hó a csizmáim talpa alatt.
De persze megint csak saját magammal törődök... hogy tengeted napjaidat az óceán-parti pálma-viskódban? Remélem minden oké, és a házi zebrasoma veliferum is jól van. Tudom mennyire szerettem vele játszani a medencében. Ahogy ezeket a sorokat írom, egy picit vissza is tértem lélekben hozzátok, a homokos partra.
De nem mehetek vissza, és ezt te is tudod. Itt kell most maradnom még egy picit. Szeretnék elmenni egyetemre, szeretném megírni végre életem könyvét, és szeretnék még egyszer úgy berúgni, hogy elhiggyem, szabad vagyok. Szeretnék Bacardit venni a boltban, szeretnék egyszer egy tökéletes körszakállat növeszteni, és azt is szeretném, ha egyszer a Deákon ébredhetnék reggel, de nem azért mert hajléktalan vagyok, hanem mert olyan szinten bedrogoztam, hogy nem tudtam melyik buszra szálljak. De ez persze nem elég, mert egyszer szeretném megmutatnia a verseim a nagyérdeműnek. Azt nagyon szeretném. De élnék egyszer egy vadidegennel is, meg utána a legjobb barátommal. Szeretnék egy saját lakást, de nem nagyot, és szigorúan csak a belvárosban. Ha már itt tartunk, szeretném egyszer megkérdezni valakitől, hogy miért pont narancssárgára festik az utcai lámpák az eget, miért nem rózsaszínre. És miért nem születünk újjá, ha meghalunk, vagy miért igen, ha mégis. Hogy miért nem létezik Isten, ha az embernek genetikailag szüksége van egy felsőbb hatalomra, hogy ne veszítse el teljesen a fejét. Szeretnék egy új fejet, egy élesebb ésszel.
Ezt kérem Karácsonyra. Meg egy jegyet egy trópusi szigetre, remélem megoldható Kedves Mikulás úr.
El voltam havazva. Hóesés volt a lelkem mélyén, láttam ahogy szállingóznak a gondolatok a tükörben. Próbálom őket kizárni, ahogy csak erőmből telik. El akarom végre kezdeni azt az új életet, azzal az új felfogással, és szeretném végre hallani ahogy ropog a hó a csizmáim talpa alatt.
De persze megint csak saját magammal törődök... hogy tengeted napjaidat az óceán-parti pálma-viskódban? Remélem minden oké, és a házi zebrasoma veliferum is jól van. Tudom mennyire szerettem vele játszani a medencében. Ahogy ezeket a sorokat írom, egy picit vissza is tértem lélekben hozzátok, a homokos partra.
De nem mehetek vissza, és ezt te is tudod. Itt kell most maradnom még egy picit. Szeretnék elmenni egyetemre, szeretném megírni végre életem könyvét, és szeretnék még egyszer úgy berúgni, hogy elhiggyem, szabad vagyok. Szeretnék Bacardit venni a boltban, szeretnék egyszer egy tökéletes körszakállat növeszteni, és azt is szeretném, ha egyszer a Deákon ébredhetnék reggel, de nem azért mert hajléktalan vagyok, hanem mert olyan szinten bedrogoztam, hogy nem tudtam melyik buszra szálljak. De ez persze nem elég, mert egyszer szeretném megmutatnia a verseim a nagyérdeműnek. Azt nagyon szeretném. De élnék egyszer egy vadidegennel is, meg utána a legjobb barátommal. Szeretnék egy saját lakást, de nem nagyot, és szigorúan csak a belvárosban. Ha már itt tartunk, szeretném egyszer megkérdezni valakitől, hogy miért pont narancssárgára festik az utcai lámpák az eget, miért nem rózsaszínre. És miért nem születünk újjá, ha meghalunk, vagy miért igen, ha mégis. Hogy miért nem létezik Isten, ha az embernek genetikailag szüksége van egy felsőbb hatalomra, hogy ne veszítse el teljesen a fejét. Szeretnék egy új fejet, egy élesebb ésszel.
Ezt kérem Karácsonyra. Meg egy jegyet egy trópusi szigetre, remélem megoldható Kedves Mikulás úr.
2012. szeptember 20.
Sárga - II. rész
Akkor újra:
Beköszöntött az ősz. Érezni a pesti bérházak nyirkos falszagát, és az eső mosta parkok fenyőillatát a budai oldalon. Látom ahogy esőcseppektől piszkos az ágyam melletti ablak, és azt is, ahogy a sötétszürkére ázott fehér plafonról lepottyan egy csepp a cipőfoltos parkettára.
Még egy nap, amit az ágyam ölelő karjaiban tölthetek. Persze, ha már egész nap ráérek, dolgozhatnék is. Nem mintha szükségem lenne a pénzre, az esetenkénti borokra, vagy sörre, mindig sikerül összekaparni a megfelelő mennyiséget a tárca mélyéről, a rendszeres táplálékként funkcionáló kiflit és virslit, meg a kabátom belső zsebébe dugom, ha néha betérek a sarki közértbe. Ugyan kit érdekel pár forintos dolgok eltulajdonítása, amikor mások milliókat bűvölnek el jogtalanul. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, mikor a tűzhely fölött ropogtatom a lelkiismeret-furdalástól megkeményedett kiflit, miközben már a virslihússal megtelt víz illatától is jóllaktam. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, szebb lakoma hiányában.
Az étellel nem játszunk. Mondták mindig. Én most mégis játékosan tologatom a virslidarabkákat a tányéron. Én vagyok a virsli, a lány meg a kifli. Találó, mi? Kínomban felkacagok önnön bugyutaságomon. Hiszen ahelyett hogy kimondanám, vagy leírnám, már csak a kajadarabkák megszemélyesítésével tudok előre menni. Még ha jutnék is valamire. Akkor fussunk neki még egyszer.
Ezeréves történet, annál is hosszabban elnyújtva. Mint egy óriási körben kilapított tészta, de most inkább virslikről meg kiflikről van szó. Én vagyok a virsli, önmagamban kicsit nyers és egyszerű. Járom a magas, budapesti utcákat, és néha belefulladok a kátyúkban felgyülemlett parányi, forró tavakba. Néha felszállok a villamosra, vagy a metróra, hogy legalább pár megállóval közelebb kerüljek a terítőre hányt kockákhoz. Néha figyelem a kávézók teraszát a nyikorgó buszról, és elképzelem, hogy én vagyok a rongyosra ázott, tegnapi újság az emberek kezében. Na de kinek a kezében?
Siettem mindig kiflit lopni. Persze a találka előtt végigpörgettem a fejemben minden lehetséges forgatókönyvet, amik aztán sosem váltak valóra, mert túlságosan sok volt bennük az optimizmus, és az általa megteremtett fikció.
Sokat törődtem másokkal amikor egyedül voltam, és olyan tulajdonságokat gyúrtam a személyiségembe, amiket sosem tudtam teljesen magamévá tenni. Pedig voltam én már elfeledett hadvezér a Hősök terén, aki a sok mocsok között vezetgeti szakadt ménét, meg voltam szőke herceg, fehér szamáron, meg sötét lovag nyomorék lovon. Mindegyik jelmezen átütött saját magam gyermeki mivolta. A gyereknek pedig otthon a helye, családi körben, nem pedig az utcákon, kint, a csatatéren.
Ahol remegő lábakkal próbálok magabiztosan lépkedni, miközben a gyönyör folyamatosan a körúti üzletek kirakatának nyom, mint valami lesajnált matricát, amit csak azért tesznek ki a falra, mert ragad a hátulja, és akkor már ne menjen veszendőbe. Bólogatás, heves egyetértés, a könnyes búcsú helyett aztán egy kényszeredett puszi, ami elveszik a heves csókok oltárán. Én matrica maradok, aki pedig engem fölragasztott, már három zebrányira van tőlem. Nézek utána, és azt kérdezem magamtól: miért nem tesszük a friss árút hátulra, ahogy azt tanították?
Hiszen akár elég volt egy szemtelen rovar, ami észrevétlenül szállt rá a fürtjeire, és én máris csak gúnyolódni tudtam kölcsönvett nőiességén. De aztán újra és újra el lettem bűvölve.
Ezért a véget nem érő belvárosi kocsmák soránál találkoztunk, a kapualjban, két pohár fröccs fölött szemezve. Vagy valami szórakozóhely fűtől, és dohánytól fülledt egy termében. A lényegen nem változtat, ő mindig otthon volt, barátok között, én meg csak engedtem hogy pörögjenek az események, nélkülem, és rajtam kívül. A szempár pedig lenézőre váltott, és én akkor tudtam, hogy vége. Hiányzik az erő, az őrület, ami elsőre talán ijesztő, de csak akkor ha belegondolunk.
Elkéstem, pedig ha kicsit korábban születek, mára már boldog lennék. Akkor a jelmezek valódi öltözékek lehetettek volna, amiket a tapasztalat, no meg a ködös, nagyvárosi eső mosott rám. Vagyis szeretnék ebben hinni. Valójában sosem érkeztem meg, ez pedig a tény, amivel nehéz vitatkozni. Viszont fiatal vagyok, ez is valami. Bőven van még időm ragasztani, és ragasztva lenni. Mint egy elfeledett árjegyzék, vagy egy akciós ajánlat, egy pesti ékszerüzlet üvegén. Vagy egy budai kereszteződés közlekedési lámpája alatt. A város is csak akkor él igazán, amikor megengedhetjük magunknak.
Valamiért már nem volt az igazi a kézfogásod nélkül. A korábban hívogató kis üzletek taszítani kezdtek, az emberek, akik minket gondosan kikerültek, engem folyamatosan fellökni próbálnak. Ilyenek vagyunk, a boldogat nem merjük bántani, viszont amint leolvad az a magabiztosságot árasztó mosoly...
Olyankor mindig azon képzelegtem, vajon ő mit csinál abban a pillanatban. Neki milyen érzés lehet ugyan ezeken az utcákon sétálni, és bámulni a mogorva szembejövőket. Biztos könnyebb. - gondoltam. Valójában persze az ilyenkor kiengedett dac, és harag, inkább magamnak, mintsem neki, vagy a világnak szólt.
Megérdemelnék egy jó nagy pofont. Sosem vertek meg a szüleim, talán ez a probléma. Igen, ez lehet. Sikerült újabb bűnbakokat találnom, ahelyett hogy szembenézzek az igazsággal, és azzal, hogy hiába akartam, hiába kellett mindennél jobban, valójában sosem tettem érte semmit. Ilyen lenne egy huszonegyedik századi dzsentri élete az érzelmei hálójába ragadva?
Akkor inkább csak sütögetem a virslijeim. Ahogy forr a víz, az asztalon álló bort nézem. Még nincs kinyitva, de remélhetőleg egy csepp sem marad benne mire éjfélt üt az óra. Megint te bújsz hozzám majd, amikor magamat összehányva fetrengek az ágyban. Háremet akartam, de a tárca mélyéről csak ennyire sikerült eleget összekaparni. Több, mint a semmi.
Aztán amikor már fejembe szállt a bor összes dicsősége, a szomszédok pedig elhalkultak, elgondolkozom. Lehet ő életem szerelme, csak félek kimenni a konyhába szembe nézni vele. Az a rengeteg, semmiből előtűnt dal, egyfajta isteni jel, nem pedig a véletlen műve. Én és a lány, pedig boldogon sétálgatunk a Piazza Dante-n, pedig ezt a a Váci utca kövein is megtehetnénk.
Pedig én a Világ Végén, és pont az ellenkező oldalán is mindig megvédeném, mindegy mitől, a rossztól, a jótól, a szembejövőtől, vagy saját magamtól, vagy magától. Szólnék előre, hogy ez nem lesz jó, és már látom a fekete felhőket gyülekezni a romos erkélyről, ahol esténként elszívja a nap utolsó cigarettáját. Amikor bekövetkezik a záró hamuzás, hirtelen minden megszakad. Eltűnnek a problémák, a folyamatos küzdelem, a negatív gondolatok, egy arc marad csupán. Odaadóan fekszik be mellé, az ágyba.
Borosüveggel a hónom alatt ülök az íróasztalomnál. Szomorú dalszövegeket morgok magamban, közben azon gondolkodok, mennyire komikus ez az egész helyzet. Nevetnék, nagyon hangosan, de nem akarlak fölébreszteni, nem, azt semmiképp sem. inkább fölállok, egy csókot nyomok kihűlt homlokodra, majd kilépek a hideg, pesti éjszakába.
Nem mondok már nagy szavakat, mert mi alapján mondhatnám őket, de valamit mégiscsak éreztem, ezért hagytam ezt itt. "I'll see you in another life... when we are both cats." I guess. Csak így mű angolsággal.
VÉGE
Beköszöntött az ősz. Érezni a pesti bérházak nyirkos falszagát, és az eső mosta parkok fenyőillatát a budai oldalon. Látom ahogy esőcseppektől piszkos az ágyam melletti ablak, és azt is, ahogy a sötétszürkére ázott fehér plafonról lepottyan egy csepp a cipőfoltos parkettára.
Még egy nap, amit az ágyam ölelő karjaiban tölthetek. Persze, ha már egész nap ráérek, dolgozhatnék is. Nem mintha szükségem lenne a pénzre, az esetenkénti borokra, vagy sörre, mindig sikerül összekaparni a megfelelő mennyiséget a tárca mélyéről, a rendszeres táplálékként funkcionáló kiflit és virslit, meg a kabátom belső zsebébe dugom, ha néha betérek a sarki közértbe. Ugyan kit érdekel pár forintos dolgok eltulajdonítása, amikor mások milliókat bűvölnek el jogtalanul. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, mikor a tűzhely fölött ropogtatom a lelkiismeret-furdalástól megkeményedett kiflit, miközben már a virslihússal megtelt víz illatától is jóllaktam. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, szebb lakoma hiányában.
Az étellel nem játszunk. Mondták mindig. Én most mégis játékosan tologatom a virslidarabkákat a tányéron. Én vagyok a virsli, a lány meg a kifli. Találó, mi? Kínomban felkacagok önnön bugyutaságomon. Hiszen ahelyett hogy kimondanám, vagy leírnám, már csak a kajadarabkák megszemélyesítésével tudok előre menni. Még ha jutnék is valamire. Akkor fussunk neki még egyszer.
Ezeréves történet, annál is hosszabban elnyújtva. Mint egy óriási körben kilapított tészta, de most inkább virslikről meg kiflikről van szó. Én vagyok a virsli, önmagamban kicsit nyers és egyszerű. Járom a magas, budapesti utcákat, és néha belefulladok a kátyúkban felgyülemlett parányi, forró tavakba. Néha felszállok a villamosra, vagy a metróra, hogy legalább pár megállóval közelebb kerüljek a terítőre hányt kockákhoz. Néha figyelem a kávézók teraszát a nyikorgó buszról, és elképzelem, hogy én vagyok a rongyosra ázott, tegnapi újság az emberek kezében. Na de kinek a kezében?
Siettem mindig kiflit lopni. Persze a találka előtt végigpörgettem a fejemben minden lehetséges forgatókönyvet, amik aztán sosem váltak valóra, mert túlságosan sok volt bennük az optimizmus, és az általa megteremtett fikció.
Sokat törődtem másokkal amikor egyedül voltam, és olyan tulajdonságokat gyúrtam a személyiségembe, amiket sosem tudtam teljesen magamévá tenni. Pedig voltam én már elfeledett hadvezér a Hősök terén, aki a sok mocsok között vezetgeti szakadt ménét, meg voltam szőke herceg, fehér szamáron, meg sötét lovag nyomorék lovon. Mindegyik jelmezen átütött saját magam gyermeki mivolta. A gyereknek pedig otthon a helye, családi körben, nem pedig az utcákon, kint, a csatatéren.
Ahol remegő lábakkal próbálok magabiztosan lépkedni, miközben a gyönyör folyamatosan a körúti üzletek kirakatának nyom, mint valami lesajnált matricát, amit csak azért tesznek ki a falra, mert ragad a hátulja, és akkor már ne menjen veszendőbe. Bólogatás, heves egyetértés, a könnyes búcsú helyett aztán egy kényszeredett puszi, ami elveszik a heves csókok oltárán. Én matrica maradok, aki pedig engem fölragasztott, már három zebrányira van tőlem. Nézek utána, és azt kérdezem magamtól: miért nem tesszük a friss árút hátulra, ahogy azt tanították?
Hiszen akár elég volt egy szemtelen rovar, ami észrevétlenül szállt rá a fürtjeire, és én máris csak gúnyolódni tudtam kölcsönvett nőiességén. De aztán újra és újra el lettem bűvölve.
Ezért a véget nem érő belvárosi kocsmák soránál találkoztunk, a kapualjban, két pohár fröccs fölött szemezve. Vagy valami szórakozóhely fűtől, és dohánytól fülledt egy termében. A lényegen nem változtat, ő mindig otthon volt, barátok között, én meg csak engedtem hogy pörögjenek az események, nélkülem, és rajtam kívül. A szempár pedig lenézőre váltott, és én akkor tudtam, hogy vége. Hiányzik az erő, az őrület, ami elsőre talán ijesztő, de csak akkor ha belegondolunk.
Elkéstem, pedig ha kicsit korábban születek, mára már boldog lennék. Akkor a jelmezek valódi öltözékek lehetettek volna, amiket a tapasztalat, no meg a ködös, nagyvárosi eső mosott rám. Vagyis szeretnék ebben hinni. Valójában sosem érkeztem meg, ez pedig a tény, amivel nehéz vitatkozni. Viszont fiatal vagyok, ez is valami. Bőven van még időm ragasztani, és ragasztva lenni. Mint egy elfeledett árjegyzék, vagy egy akciós ajánlat, egy pesti ékszerüzlet üvegén. Vagy egy budai kereszteződés közlekedési lámpája alatt. A város is csak akkor él igazán, amikor megengedhetjük magunknak.
Valamiért már nem volt az igazi a kézfogásod nélkül. A korábban hívogató kis üzletek taszítani kezdtek, az emberek, akik minket gondosan kikerültek, engem folyamatosan fellökni próbálnak. Ilyenek vagyunk, a boldogat nem merjük bántani, viszont amint leolvad az a magabiztosságot árasztó mosoly...
Olyankor mindig azon képzelegtem, vajon ő mit csinál abban a pillanatban. Neki milyen érzés lehet ugyan ezeken az utcákon sétálni, és bámulni a mogorva szembejövőket. Biztos könnyebb. - gondoltam. Valójában persze az ilyenkor kiengedett dac, és harag, inkább magamnak, mintsem neki, vagy a világnak szólt.
Megérdemelnék egy jó nagy pofont. Sosem vertek meg a szüleim, talán ez a probléma. Igen, ez lehet. Sikerült újabb bűnbakokat találnom, ahelyett hogy szembenézzek az igazsággal, és azzal, hogy hiába akartam, hiába kellett mindennél jobban, valójában sosem tettem érte semmit. Ilyen lenne egy huszonegyedik századi dzsentri élete az érzelmei hálójába ragadva?
Akkor inkább csak sütögetem a virslijeim. Ahogy forr a víz, az asztalon álló bort nézem. Még nincs kinyitva, de remélhetőleg egy csepp sem marad benne mire éjfélt üt az óra. Megint te bújsz hozzám majd, amikor magamat összehányva fetrengek az ágyban. Háremet akartam, de a tárca mélyéről csak ennyire sikerült eleget összekaparni. Több, mint a semmi.
Aztán amikor már fejembe szállt a bor összes dicsősége, a szomszédok pedig elhalkultak, elgondolkozom. Lehet ő életem szerelme, csak félek kimenni a konyhába szembe nézni vele. Az a rengeteg, semmiből előtűnt dal, egyfajta isteni jel, nem pedig a véletlen műve. Én és a lány, pedig boldogon sétálgatunk a Piazza Dante-n, pedig ezt a a Váci utca kövein is megtehetnénk.
Pedig én a Világ Végén, és pont az ellenkező oldalán is mindig megvédeném, mindegy mitől, a rossztól, a jótól, a szembejövőtől, vagy saját magamtól, vagy magától. Szólnék előre, hogy ez nem lesz jó, és már látom a fekete felhőket gyülekezni a romos erkélyről, ahol esténként elszívja a nap utolsó cigarettáját. Amikor bekövetkezik a záró hamuzás, hirtelen minden megszakad. Eltűnnek a problémák, a folyamatos küzdelem, a negatív gondolatok, egy arc marad csupán. Odaadóan fekszik be mellé, az ágyba.
Borosüveggel a hónom alatt ülök az íróasztalomnál. Szomorú dalszövegeket morgok magamban, közben azon gondolkodok, mennyire komikus ez az egész helyzet. Nevetnék, nagyon hangosan, de nem akarlak fölébreszteni, nem, azt semmiképp sem. inkább fölállok, egy csókot nyomok kihűlt homlokodra, majd kilépek a hideg, pesti éjszakába.
Nem mondok már nagy szavakat, mert mi alapján mondhatnám őket, de valamit mégiscsak éreztem, ezért hagytam ezt itt. "I'll see you in another life... when we are both cats." I guess. Csak így mű angolsággal.
VÉGE
2012. szeptember 15.
Sárga - I. rész
A repedés
Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz még túl korán, de a semmittevéshez már talán picit késő. Az ágyamban fekszem, abban a puha szentélyben, amely hosszú évek óta nyújt folyamatos menedéket a kötelességek elől. Párszor persze megcsaltam, miért is ne tettem volna. De remélem megbocsájtott. Cserébe megint megcsalom majd, az első adandó alkalommal.
Ilyen az élet, legalábbis a rám eső része. Csak kergetem a farkam, mint ahogy a kutyák szokták.
Még nem tettem komolyabb mozdulatokat, csak élvezem ahogy átölel a takaró és a pléd. Ahogy pihen a fejem a párnán, és az ebből fakadt biztonságérzet végigfut a testemen.
Pont a szemeimmel egy vonalban, egy hosszú repedés húzódik a plafonon. Nehéz olyan dolgokat nem észrevennünk, amik pár centiről ordítanak ránk. Pedig nem akarjuk őket látni, mint ahogy én sem akartam a repedést. Túl kegyetlen látvány volt ez, az amúgy kellemes reggelen. Kikászálódtam hát az ágyból.
Ma sincs még késő a semmittevéshez, úgyhogy nem hallgatok saját magamra, és inkább azt csinálom, amit nem kéne.
Foltok
Leülök reggelizni. Tej, zabpehely, nem viszem túlzásba. Egy kis rántotta, félig megromlott tojásokból. Meg kell edzeni a szervezetet. Miközben a serpenyőből kanalazom a tányérra az ételt, észreveszem a rengeteg kajafoltot a terítőn. Volt minden; kiöntött bor, paprikás krumpli, aprócska húscafatok, egy-egy ropogósra száradt tésztadarab, meg persze rántotta, amiből most is is jutott egy kevés.
Eddig valahogy sosem zavart a terítőn felvonultatott idejétmúlt svédasztal látványa, most azonban elfogott a hányinger. El is ment minden kedvem a rántottától, inkább otthagytam az asztalon, s helyette kibontottam egy doboz sört. Az úgy is jobban illik a mindennapokhoz.
Kiürült a doboz, ezért kinyitottam még egyet. Majd még egyet. A negyedik felénél járva már kiült az arcomra az alkohol által generált kényszeredett mosoly, és kezdtem magam jobban érezni. Már nem is zavar az a sok folt az asztalon. Már nem is emlékszem a repedésre a plafonon. Vagyis de, mert most eszembe juttattam. Öreg hiba, barátom.
Feloldozás
Leülök. Csak bambulok, nézem a monitor képernyőjét, ahogy kéken megvilágítja az arcomat a borús délutánon.
Az asztalon ceruzák, lapok, rajzok amik sosem lesznek befejezve. Ott egy levél is, amit egy barátomtól kaptam születésnapomra. "Kedves I..." kezdődik az írás. Éppen hogy ennyi látszódott csupán a levél tartalmából, ugyanis sosem vettem ki a borítékból. Lassacskán egy egész éve élek egyedül, család és barátok társasága nélkül, nincs már szükségem ilyen megerősítésekre. Névnapod van, tehát élsz. Ma van a születésed napja, így hát létezel. Boldog Karácsonyt, remélem boldogságot rak a jézuska a fa alá. Semmitmondó dátumok, miknek hiányában talán nem is vagy a társadalom teljes körű tagja.
Kinek kell a leveled? Egyáltalán kinek kell bármilyen levél. Amúgy is rendet kéne már tenni az íróasztalon, így a nagy üggyel-bajjal megírt üzeneted, valószínűleg úgyis a szemetesben végzi majd. Ha pedig takarítás, akkor a terítőt is ideje lenne kimosni. No meg ragasztani azt a csúnya repedést, azt is le kéne...
Majd holnap. Elalvás előtt azonban csak előveszem a levelet. Végre valahára kihúzom a borítékból, és elolvasom. "Jó lenne újra látni." Jól hangzik, de a szöveg többi részéhez már nincs gyomrom.
Megbocsájtás
Élet és halál között egyensúlyozok. A keskeny fadeszka keservesen recseg alattam, már nem sokáig bírja a súlyomat. Érzem a kellemes, langyos szellőt, ahogy az arcomat simogatja. Levegőt veszek. Lenézek. Látom azt a rengeteg embert akik mind sietnek valahová. Én meg csupán az egyik háztetőről a másikra szeretnék átjutni.
Hátranézve látom, ahogy a nyitott ablakon át befúj a szél a szobámba, és felkapja a lapokat. Az örök félkészségre kárhoztatott rajzok most grafitfoltos madarakként repkednek szét a magasban. Kár lenne már visszafordulni, inkább folytatnám az utamat a másik tetőre. Megreccsen alattam a deszka, még egyszer, utoljára.
Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz már nem korán, a semmittevéshez meg túl késő. Üresen tátong a fehér plafon, én pedig csak szemezek vele, mintha keresnék valamit. Valami volt, valami hiányzik.
Felöltözök, majd kitárom az ablakot. Kilépek a semmibe. Hallgatok rád.
Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz még túl korán, de a semmittevéshez már talán picit késő. Az ágyamban fekszem, abban a puha szentélyben, amely hosszú évek óta nyújt folyamatos menedéket a kötelességek elől. Párszor persze megcsaltam, miért is ne tettem volna. De remélem megbocsájtott. Cserébe megint megcsalom majd, az első adandó alkalommal.
Ilyen az élet, legalábbis a rám eső része. Csak kergetem a farkam, mint ahogy a kutyák szokták.
Még nem tettem komolyabb mozdulatokat, csak élvezem ahogy átölel a takaró és a pléd. Ahogy pihen a fejem a párnán, és az ebből fakadt biztonságérzet végigfut a testemen.
Pont a szemeimmel egy vonalban, egy hosszú repedés húzódik a plafonon. Nehéz olyan dolgokat nem észrevennünk, amik pár centiről ordítanak ránk. Pedig nem akarjuk őket látni, mint ahogy én sem akartam a repedést. Túl kegyetlen látvány volt ez, az amúgy kellemes reggelen. Kikászálódtam hát az ágyból.
Ma sincs még késő a semmittevéshez, úgyhogy nem hallgatok saját magamra, és inkább azt csinálom, amit nem kéne.
Foltok
Leülök reggelizni. Tej, zabpehely, nem viszem túlzásba. Egy kis rántotta, félig megromlott tojásokból. Meg kell edzeni a szervezetet. Miközben a serpenyőből kanalazom a tányérra az ételt, észreveszem a rengeteg kajafoltot a terítőn. Volt minden; kiöntött bor, paprikás krumpli, aprócska húscafatok, egy-egy ropogósra száradt tésztadarab, meg persze rántotta, amiből most is is jutott egy kevés.
Eddig valahogy sosem zavart a terítőn felvonultatott idejétmúlt svédasztal látványa, most azonban elfogott a hányinger. El is ment minden kedvem a rántottától, inkább otthagytam az asztalon, s helyette kibontottam egy doboz sört. Az úgy is jobban illik a mindennapokhoz.
Kiürült a doboz, ezért kinyitottam még egyet. Majd még egyet. A negyedik felénél járva már kiült az arcomra az alkohol által generált kényszeredett mosoly, és kezdtem magam jobban érezni. Már nem is zavar az a sok folt az asztalon. Már nem is emlékszem a repedésre a plafonon. Vagyis de, mert most eszembe juttattam. Öreg hiba, barátom.
Feloldozás
Leülök. Csak bambulok, nézem a monitor képernyőjét, ahogy kéken megvilágítja az arcomat a borús délutánon.
Az asztalon ceruzák, lapok, rajzok amik sosem lesznek befejezve. Ott egy levél is, amit egy barátomtól kaptam születésnapomra. "Kedves I..." kezdődik az írás. Éppen hogy ennyi látszódott csupán a levél tartalmából, ugyanis sosem vettem ki a borítékból. Lassacskán egy egész éve élek egyedül, család és barátok társasága nélkül, nincs már szükségem ilyen megerősítésekre. Névnapod van, tehát élsz. Ma van a születésed napja, így hát létezel. Boldog Karácsonyt, remélem boldogságot rak a jézuska a fa alá. Semmitmondó dátumok, miknek hiányában talán nem is vagy a társadalom teljes körű tagja.
Kinek kell a leveled? Egyáltalán kinek kell bármilyen levél. Amúgy is rendet kéne már tenni az íróasztalon, így a nagy üggyel-bajjal megírt üzeneted, valószínűleg úgyis a szemetesben végzi majd. Ha pedig takarítás, akkor a terítőt is ideje lenne kimosni. No meg ragasztani azt a csúnya repedést, azt is le kéne...
Majd holnap. Elalvás előtt azonban csak előveszem a levelet. Végre valahára kihúzom a borítékból, és elolvasom. "Jó lenne újra látni." Jól hangzik, de a szöveg többi részéhez már nincs gyomrom.
Megbocsájtás
Élet és halál között egyensúlyozok. A keskeny fadeszka keservesen recseg alattam, már nem sokáig bírja a súlyomat. Érzem a kellemes, langyos szellőt, ahogy az arcomat simogatja. Levegőt veszek. Lenézek. Látom azt a rengeteg embert akik mind sietnek valahová. Én meg csupán az egyik háztetőről a másikra szeretnék átjutni.
Hátranézve látom, ahogy a nyitott ablakon át befúj a szél a szobámba, és felkapja a lapokat. Az örök félkészségre kárhoztatott rajzok most grafitfoltos madarakként repkednek szét a magasban. Kár lenne már visszafordulni, inkább folytatnám az utamat a másik tetőre. Megreccsen alattam a deszka, még egyszer, utoljára.
Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz már nem korán, a semmittevéshez meg túl késő. Üresen tátong a fehér plafon, én pedig csak szemezek vele, mintha keresnék valamit. Valami volt, valami hiányzik.
Felöltözök, majd kitárom az ablakot. Kilépek a semmibe. Hallgatok rád.
...
2012. augusztus 29.
Kényelem
Várok amíg vársz arra, hogy befejezzem a várakozást. Majd akkor teszek valamit, ha azt mondod hogy tegyek. Akkor majd teszek is, keresztbe, meg félholdat formálva, ahogy az égen is látszik.
Ja, hogy a függöny újfent el van húzva? Akkor kicsoszogok a konyhába, és fölteszek egy kávét, amit sosem ittam, de a te kedvedért még arra is rászokok. Nézem ahogy egy kis pók a konyhaszekrény tetején csücsül.
Ma is megfogod úszni a fölporszívózást. A kávéval mit sem törődve, visszafeküdtem az öledbe.
Ja, hogy a függöny újfent el van húzva? Akkor kicsoszogok a konyhába, és fölteszek egy kávét, amit sosem ittam, de a te kedvedért még arra is rászokok. Nézem ahogy egy kis pók a konyhaszekrény tetején csücsül.
Ma is megfogod úszni a fölporszívózást. A kávéval mit sem törődve, visszafeküdtem az öledbe.
2012. augusztus 23.
Fagyi
Más világ volt ez. Melyben marcipánból készült hidak íveltek át végig a csokoládé-folyón. Emlékszem, én lassan lépkedtem át rajtuk, egyik partól a másikra, a vaníliából a pisztáciába, át a kávén, bele a tejszínhabbal borított Somlói galuska völgybe. Vagy valami ilyesmi. Ízlelgettem mindent, kettéharaptam a ropit, fölszürcsöltem a padlóról a kókuszlikőrt, meg belemélyesztettem a fogaimat a mérgezett almába is.
El is rontottam a gyomrom, hánytam, okádtam, elestem, aztán fölkeltem, aztán meg részegen kikeveredtem a túrós-citromos erdőség szélére, ahol csak a különböző gyümölcs ízesítésű zselékkel kitömött vérfarkasok vonítása hallatszott. (a vér persze málna ízű művér volt, mint a cigi-rágó régen, tudjátok)
A lényeg: én félek a vonításoktól, mint azt már egy ezeréves történetemben le is írtam. Ez az a pont tehát, ahol a fiktív elbeszélő én lecsúszik a kis földútról, rá a főútra, ahol már tart a nagy felvonulás, és tombolnak az istenségek.
Üdvrivalgásban, tapsban múlik el a világ dicsősége, és emelkedik egy új királyság a helyén. (ami ugyan az, ha mélyebben belegondolunk) Mindenki örül, boldog arcok, tekintetek, örömkönnyek, csupa-csupa mosoly, főleg hát a...
Szóval minden gyönyörűséges, csak én állok ott dühtől és méregtől forrva, várva hogy végre kitéphessem magam emberi mivoltomból, és pusztító szörnyűségként vethessem rá magam az előttem örömködő tömegre, főleg hát a...
Szóval: az általános véleménnyel ellentétben, én nem vagyok egy jó ember. Irigy vagyok, és rendkívül dühös. Úgy érzem becsaptak, átvágtak, hazudtak nekem, de ami a legrosszabb, hogy azt hittem érdemes azt csinálnom amit, most pedig kiderült hogy igazából mindig is felesleges volt.
Persze szeretném elhinni hogy nem.
Meg hogy valamit hagytam a padláson.
Meg hogy majd lesz még valami.
Vagy várj, azt nem várom...
Vagyis igen.
De felesleges, azt viszont biztosan tudom.
Szóval nem várok, hanem haladok előre.
Tehát igen.
Kár...
Majd nem írok akkor. Vagyis majdnem írok. Tehát nem fogok.
Remélem te igen, de válaszolni se fogok.
Vissza a bolygó nagyságú pudingos tálba, oda mennék inkább. Csak most már kevergesse valaki más, meg hol a szívószálam?
El is rontottam a gyomrom, hánytam, okádtam, elestem, aztán fölkeltem, aztán meg részegen kikeveredtem a túrós-citromos erdőség szélére, ahol csak a különböző gyümölcs ízesítésű zselékkel kitömött vérfarkasok vonítása hallatszott. (a vér persze málna ízű művér volt, mint a cigi-rágó régen, tudjátok)
A lényeg: én félek a vonításoktól, mint azt már egy ezeréves történetemben le is írtam. Ez az a pont tehát, ahol a fiktív elbeszélő én lecsúszik a kis földútról, rá a főútra, ahol már tart a nagy felvonulás, és tombolnak az istenségek.
Üdvrivalgásban, tapsban múlik el a világ dicsősége, és emelkedik egy új királyság a helyén. (ami ugyan az, ha mélyebben belegondolunk) Mindenki örül, boldog arcok, tekintetek, örömkönnyek, csupa-csupa mosoly, főleg hát a...
Szóval minden gyönyörűséges, csak én állok ott dühtől és méregtől forrva, várva hogy végre kitéphessem magam emberi mivoltomból, és pusztító szörnyűségként vethessem rá magam az előttem örömködő tömegre, főleg hát a...
Szóval: az általános véleménnyel ellentétben, én nem vagyok egy jó ember. Irigy vagyok, és rendkívül dühös. Úgy érzem becsaptak, átvágtak, hazudtak nekem, de ami a legrosszabb, hogy azt hittem érdemes azt csinálnom amit, most pedig kiderült hogy igazából mindig is felesleges volt.
Persze szeretném elhinni hogy nem.
Meg hogy valamit hagytam a padláson.
Meg hogy majd lesz még valami.
Vagy várj, azt nem várom...
Vagyis igen.
De felesleges, azt viszont biztosan tudom.
Szóval nem várok, hanem haladok előre.
Tehát igen.
Kár...
Majd nem írok akkor. Vagyis majdnem írok. Tehát nem fogok.
Remélem te igen, de válaszolni se fogok.
Vissza a bolygó nagyságú pudingos tálba, oda mennék inkább. Csak most már kevergesse valaki más, meg hol a szívószálam?
2012. augusztus 14.
A rémség és a szörnyeteg
Fáradt voltam, de mégsem tudtam aludni. Helyette a sötétben botorkálva próbáltam megtalálni a mosdó lámpájának kapcsolóját, miközben minden akaraterőmet bevetettem, hogy visszatartsam a természet - akkortájt cseppet sem lágy - szavát.
Végül csak sikerült elérni a rendeltetésszerű helyre, miközben pedig ürítettem, a jobb oldalamon lévő ablakon bámultam ki a messzeségbe. Beletelt jó néhány másodpercbe mire szemem, a bambulás helyett a tényleges információkra fókuszált rá, és meglátta az ablak külső oldaláról rám bámuló rémség képét.
Az valószínűleg ugyan úgy csodálkozva nézte az én pofámat, mint én az ő pofáját, és az is több mint lehetséges, hogy ő is legalább annyira rondának gondolta az én arcszerkezetemet, mint én az övét. Más kultúrák találkozása, mondhatni.
Ezzel a lehetséges magyarázattal nyugtáztam is a dolgot, néma biccentéssel elköszöntem a pokolfajzattól, lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Nagy nap a holnapi, muszáj lesz legalább egy picit aludnom.
Örömmel jelenthetem, hogy sikerült pár órácskát. Nagyon izgatottan keltem, a kevés alvás ellenére szinte kipattantam az ágyból. Egyből föl is öltöztem, majd leszaladtam a konyhába, elfogyasztottam a reggelimet, aztán leültem az előszobába és vártam, mint karácsonykor a mikulásra szokás.
Anyu még sminkelt vagy fél órát, de aztán csak-csak kész lett, és végre elindulhattunk a bevásárlóközpontba. Ugyanis aznap érkeztek meg az új Vasember akciófigurák, amikre már hosszú hónapok óta vágytam, az ország összes többi gyermekével egyetemben.
A helyszínen már rengetegen voltak, egészen a parkoló kezdetétől állt a sor, tele anyukákkal, apukákkal, és persze az ő csemetéikkel. Ma még azok az idegesítő nyugdíjas nénik és bácsik is eltűntek, mintha tudták volna, hogy ezen a napon esélyük sincs megtartani az első helyüket a tápláléklánc csúcsán.
Aztán eljött a pillanat. Kinyitottak a kapuk, a tömeg pedig beözönlött az épületbe. Én rögtön megparancsoltam anyunak hogy találja meg a megfelelő alkalmazottat, és tudakolja meg hol lehet megvenni a hőn áhított akciófigurámat. Én inkább nem erőltetem a kommunikációt, ugyanis félek emberekkel beszélgetni, meg nem is nagyon szeretem őket ha már itt tartunk. Csak Csabit akit az óvodából ismerek, ő az egyetlen igazi barátom.
Végül meglett a bábum, az utolsó darab ami volt, bár egy másik kisfiút ki kellett gáncsolnom érte, mert ő is meg akarta szerezni. (illetve egy másikat még a labda-osztálynál belefojtottam a pöttyösökbe, de az azért volt, mert kinevette a cipőmet) Anyu kifizette a figuráért a 8000 forintot, majd fagyiztunk egyet, és végül hazamentünk.
Másnap kissé kábán ébredtem. Egy kicsit fájt is a fejem, de egyből elmúlt amikor megláttam a polcomon álló Vasember figurát. Büszkén szemlélte az előtte elterülő gyerekszoba látványát. Én meg büszkén szemléltem őt. Valószínűleg soha többet nem fogok hozzányúlni, és az idők végzetéig ott fog porosodni. De hát pont ez a gyönyörű az életben nem?
Kimentem a mosdóba fogat mosni. Kacsintottam egyet a szörnyre, aki szintén a reggeli tisztálkodását végezte, majd öblítettem és lecsoszogtam a konyhába. Egy picit elreggeliztem az időt, úgyhogy késve indultam el a munkába.
20 éves vagyok. Talán fejben egy kicsit gyerek még. A szörnyeteget pedig hasba szúrtam, és hagytam elvérezni a piszoár mellett. Szia!
Végül csak sikerült elérni a rendeltetésszerű helyre, miközben pedig ürítettem, a jobb oldalamon lévő ablakon bámultam ki a messzeségbe. Beletelt jó néhány másodpercbe mire szemem, a bambulás helyett a tényleges információkra fókuszált rá, és meglátta az ablak külső oldaláról rám bámuló rémség képét.
Az valószínűleg ugyan úgy csodálkozva nézte az én pofámat, mint én az ő pofáját, és az is több mint lehetséges, hogy ő is legalább annyira rondának gondolta az én arcszerkezetemet, mint én az övét. Más kultúrák találkozása, mondhatni.
Ezzel a lehetséges magyarázattal nyugtáztam is a dolgot, néma biccentéssel elköszöntem a pokolfajzattól, lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Nagy nap a holnapi, muszáj lesz legalább egy picit aludnom.
Örömmel jelenthetem, hogy sikerült pár órácskát. Nagyon izgatottan keltem, a kevés alvás ellenére szinte kipattantam az ágyból. Egyből föl is öltöztem, majd leszaladtam a konyhába, elfogyasztottam a reggelimet, aztán leültem az előszobába és vártam, mint karácsonykor a mikulásra szokás.
Anyu még sminkelt vagy fél órát, de aztán csak-csak kész lett, és végre elindulhattunk a bevásárlóközpontba. Ugyanis aznap érkeztek meg az új Vasember akciófigurák, amikre már hosszú hónapok óta vágytam, az ország összes többi gyermekével egyetemben.
A helyszínen már rengetegen voltak, egészen a parkoló kezdetétől állt a sor, tele anyukákkal, apukákkal, és persze az ő csemetéikkel. Ma még azok az idegesítő nyugdíjas nénik és bácsik is eltűntek, mintha tudták volna, hogy ezen a napon esélyük sincs megtartani az első helyüket a tápláléklánc csúcsán.
Aztán eljött a pillanat. Kinyitottak a kapuk, a tömeg pedig beözönlött az épületbe. Én rögtön megparancsoltam anyunak hogy találja meg a megfelelő alkalmazottat, és tudakolja meg hol lehet megvenni a hőn áhított akciófigurámat. Én inkább nem erőltetem a kommunikációt, ugyanis félek emberekkel beszélgetni, meg nem is nagyon szeretem őket ha már itt tartunk. Csak Csabit akit az óvodából ismerek, ő az egyetlen igazi barátom.
Végül meglett a bábum, az utolsó darab ami volt, bár egy másik kisfiút ki kellett gáncsolnom érte, mert ő is meg akarta szerezni. (illetve egy másikat még a labda-osztálynál belefojtottam a pöttyösökbe, de az azért volt, mert kinevette a cipőmet) Anyu kifizette a figuráért a 8000 forintot, majd fagyiztunk egyet, és végül hazamentünk.
Másnap kissé kábán ébredtem. Egy kicsit fájt is a fejem, de egyből elmúlt amikor megláttam a polcomon álló Vasember figurát. Büszkén szemlélte az előtte elterülő gyerekszoba látványát. Én meg büszkén szemléltem őt. Valószínűleg soha többet nem fogok hozzányúlni, és az idők végzetéig ott fog porosodni. De hát pont ez a gyönyörű az életben nem?
Kimentem a mosdóba fogat mosni. Kacsintottam egyet a szörnyre, aki szintén a reggeli tisztálkodását végezte, majd öblítettem és lecsoszogtam a konyhába. Egy picit elreggeliztem az időt, úgyhogy késve indultam el a munkába.
20 éves vagyok. Talán fejben egy kicsit gyerek még. A szörnyeteget pedig hasba szúrtam, és hagytam elvérezni a piszoár mellett. Szia!
2012. augusztus 10.
Egy fiúcska
Pár ismertető jel ahhoz, hogy tudd, mikor mész a férfivé válással ellenkező irányba:
- A délelőtti elfoglaltságod kimerül abban, hogy egy híres képnézegető weboldal együgyű játékának keretében, teljesen haszontalan tárgyak után vadászol. (és nyomogatod az r billentyűt, mint valami fejvesztett őrült)
- Ha hagyod hogy arcszőrzeted a lehető legelevenebb formában terjedjen szét arcberendezéseden.
- Ha hajad fölveszi a mai világban igencsak divatos félhosszú formát. (mínusz a divatos rész, helyette egy csipetnyi igénytelenség)
- Ha a sötét, elfüggönyözött szobádból csak a közízlésnek megfelelőnél sokkal nagyobb hangerejű dubstep ad arról jelet, hogy az ajtó mögött az élet is felütötte fejét, sőt, nemcsak hogy felütötte, de már hosszú idők óta el is vegetál egymagában.
De hát az élet nem habos torta, meg kellett állni a tárgyak vadászatával, és be kellett menni a belvárosba, mert lebeszéltem egy találkozót egy barátommal, akit már nagyon régóta nem láttam. Le is cseréltem az egy szál boxeremet valami ünnepélyesebbre, magamhoz vettem a telefonom, a kulcsom, meg az irataim, és elindultam. Hogy mi ihletett arra, hogy egy kicsit jobban megvizsgáljam utazásom körülményeit?
Egy éles kanyar a kettes villamos fedélzetén, a Szalay utca megálló közvetlen közelében. Sokszor mentem már ott, de eddig sosem tűnt fel hogy a mellettünk elhaladó autók csak pár centire vannak a villamos oldalától. Már nem is tudom mi jutott eszembe erről a pár centiről, talán egy hasonlat, élet és halál kapcsolata, de már nem emlékszem rá, meg akkor sem fogalmaztam meg magamnak pontosan, inkább csak elhadartam, majd elharaptam a gondolatot.
Szóval Jászai Mari tér. Szeretem ezt a helyet, bár néha a pici aluljáró lépcsőit elfoglalják a csövesek, és őket ilyenkor kénytelen vagyok kikerülni. De amúgy nem rossz környék, mindig látok egy plázacica kinézetű hölgyeményt egy kiskutyussal, de nem vagyok biztos benne, hogy mindig ugyan azt. Van itt meki is, az mindig pluszpont.
Fölszálltam a villamosra. Ott mintha minden velem utazót behívtak volna a katonaságba, és éppen a frontra tartanánk egy harckocsi tetején, úgy néztek rám szomorúan, kegyvesztetten. Még a velem együtt felszálló pár is depisen pillantgatott egymásra, mintha már tudnák hogy csak pár nap, és eljön a szakítás ideje. Vagy tényleg behívták őket. Bár a mellettem álló néni nem tett tanúbizonyságot a bajtársi szeretetről, ahogy véletlenül összeért a karunk, ő már húzta is el sajátját, mintha leprás lennék. Ez esetben rossz kocsira szálltam, de nem láttam sehol a vöröskereszt lobogóját, így azt hiszem ez megbocsájtható.
Nyugati pályaudvar. Ahol a vasútállomás előtt kéregető csövesek, és a szemben, a különböző keleti kajáldákban üldögélő üzletemberek képe tökéletesen megfér egymás mellett. Köztük pedig a két sín, a villamosokkal, amiken az átlagnép utazik. Mondjuk most fölszállt egy gyanús kinézetű úriember, gyorsan keletkezett is egy üres kör, az amúgy eléggé zsúfolt járműben. Pedig nem is volt olyan büdi, mert én persze ott maradtam a helyemen, engem nem tántorít el senki fia.
Oktogon. Ez egy tök jó hely. Vannak bokrok az út közepén, vagy valami ilyesmi, sosem vizsgáltam meg túlzottan a környéket. Az Andrássy úton viszont minden alkalommal érdemes végigsétálni. (kinek kell a metró?)
Király utca. Itt még szerintem sosem szálltam le.
Wesselényi utca. Lehet itt sem. De az egyiken mindenképp. Arra emlékszem ugyanis, hogy a kettő közül valamelyikből lehet a legkönnyebben eljutni az Almássy hallba, ahova fűz néhány szép emlék. Elektronikus zenei bulik. Valamikor megint kéne menni.
Blaha Lujza tér. Ahogy a barátomnak is ecseteltem, ez a hely gyönyörű lenne, ha több figyelmet kapna. Jelenleg viszont furábbnál furább emberek gyűjtőhelye. Itt szálltam le, és álltam meg a menetrendet jelző tábla melletti kukánál. Persze nem a legjobb hely, mert mindig megjelenik pár gyűjtögető, de ezt szoktuk meg, mint találkahely. Most is megjelent pár vakond, az egyik csalódottan meg is említette a másiknak, hogy mostanában már nem szemetelnek annyit az emberek. Szerintem szemetelnek, max nem a kukába. Persze megértem én a csalódott gyűjtögetőt, egyszer egy társa már tartott nekem kiselőadást a villamoson arról, hogy mennyi pénzt lehet keresni azzal, hogy reggelente végigjárja a Margitszigetet üres üvegek után kutatva. Én leszek az első, aki kezet csókol majd neki, ha befarol új ferrariával a hetes busz megállójába.
Amúgy volt még pár érdekes dolog, egy fiatal lány aki leköpte a kombinót, megállóban füvező férfi, és az egykezű bácsi mögött sétáló vak néni is egész groteszk látványt nyújtott. Szegény kutyus se nagyon vágta a témát, de hogy megnyugtassak minden olvasót: segítettek a néninek.
Aztán megjött a barátom, vele pedig bementünk a mekibe, két csokoládés valami, meg néhány sajtburger elfogyasztásának céljából. Itt már normális témákról szólt a diskurzus, éppen ezért feleslegesnek is érzem a megjelentetését.
Tanulság? Azt még mindig nem az én blogom falain belül kell keresni. Persze azért megfordult a fejemben, hogy ilyen emberek közt minimális befektetett energiával is lehetne férfinak lenni.
Aztán leültem a számítógép elé, mert vagy öt óra kiesett az életemből, amit netes játékokkal is eltölthettem volna.
- A délelőtti elfoglaltságod kimerül abban, hogy egy híres képnézegető weboldal együgyű játékának keretében, teljesen haszontalan tárgyak után vadászol. (és nyomogatod az r billentyűt, mint valami fejvesztett őrült)
- Ha hagyod hogy arcszőrzeted a lehető legelevenebb formában terjedjen szét arcberendezéseden.
- Ha hajad fölveszi a mai világban igencsak divatos félhosszú formát. (mínusz a divatos rész, helyette egy csipetnyi igénytelenség)
- Ha a sötét, elfüggönyözött szobádból csak a közízlésnek megfelelőnél sokkal nagyobb hangerejű dubstep ad arról jelet, hogy az ajtó mögött az élet is felütötte fejét, sőt, nemcsak hogy felütötte, de már hosszú idők óta el is vegetál egymagában.
De hát az élet nem habos torta, meg kellett állni a tárgyak vadászatával, és be kellett menni a belvárosba, mert lebeszéltem egy találkozót egy barátommal, akit már nagyon régóta nem láttam. Le is cseréltem az egy szál boxeremet valami ünnepélyesebbre, magamhoz vettem a telefonom, a kulcsom, meg az irataim, és elindultam. Hogy mi ihletett arra, hogy egy kicsit jobban megvizsgáljam utazásom körülményeit?
Egy éles kanyar a kettes villamos fedélzetén, a Szalay utca megálló közvetlen közelében. Sokszor mentem már ott, de eddig sosem tűnt fel hogy a mellettünk elhaladó autók csak pár centire vannak a villamos oldalától. Már nem is tudom mi jutott eszembe erről a pár centiről, talán egy hasonlat, élet és halál kapcsolata, de már nem emlékszem rá, meg akkor sem fogalmaztam meg magamnak pontosan, inkább csak elhadartam, majd elharaptam a gondolatot.
Szóval Jászai Mari tér. Szeretem ezt a helyet, bár néha a pici aluljáró lépcsőit elfoglalják a csövesek, és őket ilyenkor kénytelen vagyok kikerülni. De amúgy nem rossz környék, mindig látok egy plázacica kinézetű hölgyeményt egy kiskutyussal, de nem vagyok biztos benne, hogy mindig ugyan azt. Van itt meki is, az mindig pluszpont.
Fölszálltam a villamosra. Ott mintha minden velem utazót behívtak volna a katonaságba, és éppen a frontra tartanánk egy harckocsi tetején, úgy néztek rám szomorúan, kegyvesztetten. Még a velem együtt felszálló pár is depisen pillantgatott egymásra, mintha már tudnák hogy csak pár nap, és eljön a szakítás ideje. Vagy tényleg behívták őket. Bár a mellettem álló néni nem tett tanúbizonyságot a bajtársi szeretetről, ahogy véletlenül összeért a karunk, ő már húzta is el sajátját, mintha leprás lennék. Ez esetben rossz kocsira szálltam, de nem láttam sehol a vöröskereszt lobogóját, így azt hiszem ez megbocsájtható.
Nyugati pályaudvar. Ahol a vasútállomás előtt kéregető csövesek, és a szemben, a különböző keleti kajáldákban üldögélő üzletemberek képe tökéletesen megfér egymás mellett. Köztük pedig a két sín, a villamosokkal, amiken az átlagnép utazik. Mondjuk most fölszállt egy gyanús kinézetű úriember, gyorsan keletkezett is egy üres kör, az amúgy eléggé zsúfolt járműben. Pedig nem is volt olyan büdi, mert én persze ott maradtam a helyemen, engem nem tántorít el senki fia.
Oktogon. Ez egy tök jó hely. Vannak bokrok az út közepén, vagy valami ilyesmi, sosem vizsgáltam meg túlzottan a környéket. Az Andrássy úton viszont minden alkalommal érdemes végigsétálni. (kinek kell a metró?)
Király utca. Itt még szerintem sosem szálltam le.
Wesselényi utca. Lehet itt sem. De az egyiken mindenképp. Arra emlékszem ugyanis, hogy a kettő közül valamelyikből lehet a legkönnyebben eljutni az Almássy hallba, ahova fűz néhány szép emlék. Elektronikus zenei bulik. Valamikor megint kéne menni.
Blaha Lujza tér. Ahogy a barátomnak is ecseteltem, ez a hely gyönyörű lenne, ha több figyelmet kapna. Jelenleg viszont furábbnál furább emberek gyűjtőhelye. Itt szálltam le, és álltam meg a menetrendet jelző tábla melletti kukánál. Persze nem a legjobb hely, mert mindig megjelenik pár gyűjtögető, de ezt szoktuk meg, mint találkahely. Most is megjelent pár vakond, az egyik csalódottan meg is említette a másiknak, hogy mostanában már nem szemetelnek annyit az emberek. Szerintem szemetelnek, max nem a kukába. Persze megértem én a csalódott gyűjtögetőt, egyszer egy társa már tartott nekem kiselőadást a villamoson arról, hogy mennyi pénzt lehet keresni azzal, hogy reggelente végigjárja a Margitszigetet üres üvegek után kutatva. Én leszek az első, aki kezet csókol majd neki, ha befarol új ferrariával a hetes busz megállójába.
Amúgy volt még pár érdekes dolog, egy fiatal lány aki leköpte a kombinót, megállóban füvező férfi, és az egykezű bácsi mögött sétáló vak néni is egész groteszk látványt nyújtott. Szegény kutyus se nagyon vágta a témát, de hogy megnyugtassak minden olvasót: segítettek a néninek.
Aztán megjött a barátom, vele pedig bementünk a mekibe, két csokoládés valami, meg néhány sajtburger elfogyasztásának céljából. Itt már normális témákról szólt a diskurzus, éppen ezért feleslegesnek is érzem a megjelentetését.
Tanulság? Azt még mindig nem az én blogom falain belül kell keresni. Persze azért megfordult a fejemben, hogy ilyen emberek közt minimális befektetett energiával is lehetne férfinak lenni.
Aztán leültem a számítógép elé, mert vagy öt óra kiesett az életemből, amit netes játékokkal is eltölthettem volna.
2012. augusztus 6.
Örökös körforgás
Egyszer azt mondta egy ismerősöm, hogy én olyan "kis szerencsétlen" vagyok, és hogy ez mennyire aranyos. Nos nem tudom mennyire az, vagy mennyire nem, de hogy nagyon idegesítő, az biztos.
Néha elgondolkodom azon, hogy az élet ténylegesen egy játék, és én az előző életeimben elért sikereimen felbuzdulva, a mostaniba már hard, vagy még magasabb fokozaton léptem be. Ha ez valójában így van, akkor a nirvánában bizony jár pár fejbekólintás az előző fegyverhordozóknak. Aztán meg kezet fogok Buddhával, mert azért mégis csak jobb hogy az ő tanításai hozzák el a megboldogulást. A hamburgert pedig kitépem a kezéből, aki pedig tudja hogy mire gondolok, az ezt a bejegyzést sosem fogja látni.
Néha elgondolkodom azon, hogy az élet ténylegesen egy játék, és én az előző életeimben elért sikereimen felbuzdulva, a mostaniba már hard, vagy még magasabb fokozaton léptem be. Ha ez valójában így van, akkor a nirvánában bizony jár pár fejbekólintás az előző fegyverhordozóknak. Aztán meg kezet fogok Buddhával, mert azért mégis csak jobb hogy az ő tanításai hozzák el a megboldogulást. A hamburgert pedig kitépem a kezéből, aki pedig tudja hogy mire gondolok, az ezt a bejegyzést sosem fogja látni.
2012. július 31.
Variációk egy témára
Lassan megtelt az összes szék és asztal, a közeli lakóházakban élők pedig kénytelenek voltak elviselni a kis külvárosi kocsmából kiszűrődő, egyre nagyobb hangzavart. Volt bent mindenféle ember; rengeteg fiatal, akik már csak megszokásból is betértek kedvenc helyükre, lecsúszott, idős emberek akik sok vizet nem zavartak, csak a játékgépek Istenét szerették volna magukhoz csábítani, meg voltak középkorú férfiak és nők, akik inkább csak egy baráti csevejre tértek be, mintsem az alkohol szent tanításai miatt.
Más a nem, a kor, a szokások, de egyvalami közös volt minden vendégben: egyikük sem volt egyedül. Vagy a szemben ülő szavai, vagy a félkarú rabló kecsegtető gyümölcsei, de valami mindig kapcsolatban állt a másikkal.
Csak egy asztalnál volt csönd, pedig ott is ketten ültek egymással szemben. Egy nagyjából húszas évei közepén járó, öltönyös férfi, és egy vele hasonló korú, egyszerű, utcai öltözéket viselő fiatalember. A szinte feltűnő csönd látszólag nem zavarta az öltönyöst, végtelen nyugodtsággal és egy félmosollyal az arcán kortyolgatta italát. Sör volt, tán túlságosan egyszerű egy ilyen elegáns fiatalemberhez viszonyítva, éppen ezért nem a legolcsóbb, de persze nem is a legdrágább fajtából, hiszen fontos az aranyközépút. A körülötte lévő embereket figyelte.
Vajon mit gondolhatnak róla? Egy jóképű, elegáns fiatalember, megnyerő mosollyal és szemekkel. Öltönye és nyakkendője még magában hordozta a kölnije kellemes illatát, amivel ugyan csak reggelente szokta befújni magát, de a biztonság kedvéért mindig ott lapul kabátja egyik belső zsebében. Egy ilyen ember hogy lehet egy ilyen kocsmában? És hogy lehet egy olyan egyszerű, minden feltűnőségtől mentes sráccal egy társaságban, mint a vele szemben ülő barátja?
Miközben ezeken gondolkodott, tekintete egy közeli asztalra és annak társaságára tévedt. Egy hatfős csapat volt ott, három fiú és három lány. Hiába lehetett volna ez kézenfekvő, egyikőjükön se látszódott az ellenkező nem felé érzett túlzott vágyódás. Persze az este folyamán ez még változhat, mert piából lehet várat építeni, csak általában mivel részegek a munkások, hamar leomlik a vakolat.
Közben megérkezik a harmadik korsó sör. Az öltönyös fickó arra gondol, hogy ha ez lecsúszik, akkor talán odamegy ahhoz a fekete hajú lányhoz aki leginkább kitűnik a megfigyelt társaságból. Talán nem ő volt a legszebb, viszont egy belső megérzés azt sugallta, ő lehet a megfelelő. Miközben azon gondolkodott milyen szóvicceket lehetne összehozni a megfelel, az ő és a megfelelő kapcsolatával, a társaság vörös hajú lánytagja fölállt az asztaltól, és a mosdó felé vette az irányt.
Szinte egy örökkévalóságnak tűnt. A lányok felfoghatatlanul sok időt tudnak eltölteni érthetetlen helyeken, de hogy már a negyedik korsó sörből is alig maradt valami mire feltűnt újra a vörös, az több mint elképesztő. Miközben visszafelé tartott asztalához, leejtette telefonját, ami így riasztó közelségbe került az öltönyös fiatalemberrel. Egy pillanatra átfutott az agyán hogy mi lenne ha fölvenné a lánynak, de aztán elvetette az ötletet. "Akiben nincs szeretet, azon a modor nem segít." - jutott eszébe a mondás. Arra csak később gondolt hogy ez remek alkalom lett volna egy leszólításra. De mindegy. Már úgyis az a szőke tetszik neki. Sok esélye nem lehet nála, de közben az ötödik sör is bekerült a közösbe, ennyi önbizalommal pedig már semmi sem állhatott az útjába. Csupán saját lábai. Mikor megpróbált felállni elbotlott bennük, majd székét magával rántva a föld felé kezdett zuhanni. Lassított felvétel volt ez, az effektet az alkohol biztosította, a film végét pedig a srác fejének hangos koppanása jelezte ahogy hozzácsapódott a padlózathoz. Egy elme és egy elképzelés zuhanása - csupán a taps és a függöny hiányzott.
Innen már zavarosak voltak az események - persze nem mintha eddig nem lettek volna azok - hallott sikoltozásokat, segítségért kiáltásokat, látott felé rohanó embereket, majd látta a szőke lány aggódó arcát is, ahogy az sajátja fölé magasodik, majd annyira megközelíti hogy orruk már majdnem összeér. Lám, az alkohol tényleg segített hogy kissé bensőségesebb viszonyt alakítson ki a lánnyal. Aztán a szőke szín vörösbe váltott, de ehhez sajnos arc már nem párosult. Kettő együtt amúgy is talán egy picit nagy falat lenne... - gondolta, majd lehunyta a szemét.
Temetés, eső, fekete esernyők. Csak hogy a film tényleg lezáruljon, de ezek az események már úgysem számítanak. Minden ember csak addig érdekes amíg él, hiába mondanak mást a tankönyvek.
Snitt.
Lassan minden szék és asztal megtelt a külvárosi kocsmában. A közelben lakók már hozzászoktak a mindennapos hangzavarhoz, sőt, nagy részük már rendszeres vendéggé vált az évek alatt. Bent fiatalok, középkorúak, és idősek egyaránt szokásos látványnak számítottak.
Minden társaság hatalmas zsivajt csapott, csak egy szélső asztalán ült csöndben egy fiatal férfi. Egy korsó sört szopogatott, de már legalább egy órája. Egy közeli társaságot nézett, három fiút és három lányt, akik még az átlagosnál is nagyobb ricsajjal csacsogtak mindenféléről. A fiú próbált kihallani valamit a beszélgetésből, amit esetleg feldobhatna témaként egy esetleges véletlen találkozáskor a csoport lány tagjainál, de végül feladta ötletét. Már így is túl rég üldögélt egyedül.
Kissé bánatosan lebaktatott a lépcsőn, majd a pult felé vette az irányt hogy fizessen, mikor egy kéz rátapadt a vállára. Meglepetésére a szőke lány volt az, akit még a társainál is jobban - és vélhetően feltűnőbben - megbámult.
- Máris mész? - kérdezte a lány mosolyogva.
- Ezt úgy kérdezed mintha nem láttad volna hogy már egy órája egyedül üldögélek. - válaszolta a fiú szintén mosolyogva.
- Ez ellen tehetnénk... meghívlak! - mondta a lány, majd a pénztárcája után nyúlt, de a hirtelen mozdulat következtében elejtette azt. A fiú vette fel és adta neki vissza.
- Köszönöm.
- Nem kell megköszönni. Amúgy sem ér semmit a modor, ha nincs mögötte szeretet.
- Bölcs gondolat.
- Egy barátom szokta mondani. Kifogásként használja, hogy ne kelljen bármiféle jótettet cselekednie másokkal szemben.
- Nem lehet valami jó arc, már bocsi. - nevetett a lány. - még szerencse hogy csak mi iszunk, és ő nincs itt. - majd ellentmondást nem tűrően a pulthoz tolakodott és kikért két whiskykólát.
- Szerinted jól állna nekem az öltöny?
- Ezt is a hülye haverod terjesztette elő? - nevetett fel a lány, majd megfogta a két poharat és gyengéden nekilökődött a fiúnak, jelezve hogy kövesse.
Néha megéri képzeletbeli barátokat tartani magunknál.
Más a nem, a kor, a szokások, de egyvalami közös volt minden vendégben: egyikük sem volt egyedül. Vagy a szemben ülő szavai, vagy a félkarú rabló kecsegtető gyümölcsei, de valami mindig kapcsolatban állt a másikkal.
Csak egy asztalnál volt csönd, pedig ott is ketten ültek egymással szemben. Egy nagyjából húszas évei közepén járó, öltönyös férfi, és egy vele hasonló korú, egyszerű, utcai öltözéket viselő fiatalember. A szinte feltűnő csönd látszólag nem zavarta az öltönyöst, végtelen nyugodtsággal és egy félmosollyal az arcán kortyolgatta italát. Sör volt, tán túlságosan egyszerű egy ilyen elegáns fiatalemberhez viszonyítva, éppen ezért nem a legolcsóbb, de persze nem is a legdrágább fajtából, hiszen fontos az aranyközépút. A körülötte lévő embereket figyelte.
Vajon mit gondolhatnak róla? Egy jóképű, elegáns fiatalember, megnyerő mosollyal és szemekkel. Öltönye és nyakkendője még magában hordozta a kölnije kellemes illatát, amivel ugyan csak reggelente szokta befújni magát, de a biztonság kedvéért mindig ott lapul kabátja egyik belső zsebében. Egy ilyen ember hogy lehet egy ilyen kocsmában? És hogy lehet egy olyan egyszerű, minden feltűnőségtől mentes sráccal egy társaságban, mint a vele szemben ülő barátja?
Miközben ezeken gondolkodott, tekintete egy közeli asztalra és annak társaságára tévedt. Egy hatfős csapat volt ott, három fiú és három lány. Hiába lehetett volna ez kézenfekvő, egyikőjükön se látszódott az ellenkező nem felé érzett túlzott vágyódás. Persze az este folyamán ez még változhat, mert piából lehet várat építeni, csak általában mivel részegek a munkások, hamar leomlik a vakolat.
Közben megérkezik a harmadik korsó sör. Az öltönyös fickó arra gondol, hogy ha ez lecsúszik, akkor talán odamegy ahhoz a fekete hajú lányhoz aki leginkább kitűnik a megfigyelt társaságból. Talán nem ő volt a legszebb, viszont egy belső megérzés azt sugallta, ő lehet a megfelelő. Miközben azon gondolkodott milyen szóvicceket lehetne összehozni a megfelel, az ő és a megfelelő kapcsolatával, a társaság vörös hajú lánytagja fölállt az asztaltól, és a mosdó felé vette az irányt.
Szinte egy örökkévalóságnak tűnt. A lányok felfoghatatlanul sok időt tudnak eltölteni érthetetlen helyeken, de hogy már a negyedik korsó sörből is alig maradt valami mire feltűnt újra a vörös, az több mint elképesztő. Miközben visszafelé tartott asztalához, leejtette telefonját, ami így riasztó közelségbe került az öltönyös fiatalemberrel. Egy pillanatra átfutott az agyán hogy mi lenne ha fölvenné a lánynak, de aztán elvetette az ötletet. "Akiben nincs szeretet, azon a modor nem segít." - jutott eszébe a mondás. Arra csak később gondolt hogy ez remek alkalom lett volna egy leszólításra. De mindegy. Már úgyis az a szőke tetszik neki. Sok esélye nem lehet nála, de közben az ötödik sör is bekerült a közösbe, ennyi önbizalommal pedig már semmi sem állhatott az útjába. Csupán saját lábai. Mikor megpróbált felállni elbotlott bennük, majd székét magával rántva a föld felé kezdett zuhanni. Lassított felvétel volt ez, az effektet az alkohol biztosította, a film végét pedig a srác fejének hangos koppanása jelezte ahogy hozzácsapódott a padlózathoz. Egy elme és egy elképzelés zuhanása - csupán a taps és a függöny hiányzott.
Innen már zavarosak voltak az események - persze nem mintha eddig nem lettek volna azok - hallott sikoltozásokat, segítségért kiáltásokat, látott felé rohanó embereket, majd látta a szőke lány aggódó arcát is, ahogy az sajátja fölé magasodik, majd annyira megközelíti hogy orruk már majdnem összeér. Lám, az alkohol tényleg segített hogy kissé bensőségesebb viszonyt alakítson ki a lánnyal. Aztán a szőke szín vörösbe váltott, de ehhez sajnos arc már nem párosult. Kettő együtt amúgy is talán egy picit nagy falat lenne... - gondolta, majd lehunyta a szemét.
Temetés, eső, fekete esernyők. Csak hogy a film tényleg lezáruljon, de ezek az események már úgysem számítanak. Minden ember csak addig érdekes amíg él, hiába mondanak mást a tankönyvek.
Snitt.
Lassan minden szék és asztal megtelt a külvárosi kocsmában. A közelben lakók már hozzászoktak a mindennapos hangzavarhoz, sőt, nagy részük már rendszeres vendéggé vált az évek alatt. Bent fiatalok, középkorúak, és idősek egyaránt szokásos látványnak számítottak.
Minden társaság hatalmas zsivajt csapott, csak egy szélső asztalán ült csöndben egy fiatal férfi. Egy korsó sört szopogatott, de már legalább egy órája. Egy közeli társaságot nézett, három fiút és három lányt, akik még az átlagosnál is nagyobb ricsajjal csacsogtak mindenféléről. A fiú próbált kihallani valamit a beszélgetésből, amit esetleg feldobhatna témaként egy esetleges véletlen találkozáskor a csoport lány tagjainál, de végül feladta ötletét. Már így is túl rég üldögélt egyedül.
Kissé bánatosan lebaktatott a lépcsőn, majd a pult felé vette az irányt hogy fizessen, mikor egy kéz rátapadt a vállára. Meglepetésére a szőke lány volt az, akit még a társainál is jobban - és vélhetően feltűnőbben - megbámult.
- Máris mész? - kérdezte a lány mosolyogva.
- Ezt úgy kérdezed mintha nem láttad volna hogy már egy órája egyedül üldögélek. - válaszolta a fiú szintén mosolyogva.
- Ez ellen tehetnénk... meghívlak! - mondta a lány, majd a pénztárcája után nyúlt, de a hirtelen mozdulat következtében elejtette azt. A fiú vette fel és adta neki vissza.
- Köszönöm.
- Nem kell megköszönni. Amúgy sem ér semmit a modor, ha nincs mögötte szeretet.
- Bölcs gondolat.
- Egy barátom szokta mondani. Kifogásként használja, hogy ne kelljen bármiféle jótettet cselekednie másokkal szemben.
- Nem lehet valami jó arc, már bocsi. - nevetett a lány. - még szerencse hogy csak mi iszunk, és ő nincs itt. - majd ellentmondást nem tűrően a pulthoz tolakodott és kikért két whiskykólát.
- Szerinted jól állna nekem az öltöny?
- Ezt is a hülye haverod terjesztette elő? - nevetett fel a lány, majd megfogta a két poharat és gyengéden nekilökődött a fiúnak, jelezve hogy kövesse.
Néha megéri képzeletbeli barátokat tartani magunknál.
2012. július 29.
Új fejezet
Ma nem aludtam. Az éjszaka folyamán ugyanis eldöntöttem, hogy egy jó hideg sör társaságában, reggel újra előveszem az én kicsi blogomat, átolvasgatom töviről-hegyire, kijavítom az összes nekem nem tetsző dolgot, és írok egy új bejegyzést, amiben ezt mind közlöm is.
Nos, a jéghideg sör itt van, és már jelen sorok írása közben biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az egyetlen doboz ma reggel, pedig reggelente inkább a kakaót részesítem előnyben, mint sem a sört. De most ez van. A blogot is elkezdtem olvasgatni, de nem sokáig bírtam. Annyira személytelennek érződik az egész, vagy pont ellenkezőleg: mintha rengeteg különböző személy írta volna, néha indulatból, néha kényszerből, néha irigységből. Rengetegen írtak, de sosem én. Pedig ez az én blogom, és minden egyes betűje az én virtuális tollamból származik. Mégis, olyan mintha a közzétételtől eltekintve, semmi közöm nem lenne hozzájuk. Sokszor nem voltam magamnál, de most vajon magamnál vagyok?
Sosem tudtam igazán, hogy ki vagyok én. Mindig szerettem volna valaki más lenni, vagy legalábbis valaki másra hasonlítani. Mindig másokat irigyeltem, amiért ők sokkal jobbak nálam. Barátságok, szerelem, eredmények, legyenek azok akár iskolaiak, vagy emberi kapcsolatokban elértek. Mindig valaki más akartam lenni, mert úgy tűnt, csak azoknak az embereknek a személyiségével/megjelenésével/stílusával tudok sikeres lenni. Nekem nincsenek saját "ilyenjeim".
Nos, a jéghideg sör itt van, és már jelen sorok írása közben biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az egyetlen doboz ma reggel, pedig reggelente inkább a kakaót részesítem előnyben, mint sem a sört. De most ez van. A blogot is elkezdtem olvasgatni, de nem sokáig bírtam. Annyira személytelennek érződik az egész, vagy pont ellenkezőleg: mintha rengeteg különböző személy írta volna, néha indulatból, néha kényszerből, néha irigységből. Rengetegen írtak, de sosem én. Pedig ez az én blogom, és minden egyes betűje az én virtuális tollamból származik. Mégis, olyan mintha a közzétételtől eltekintve, semmi közöm nem lenne hozzájuk. Sokszor nem voltam magamnál, de most vajon magamnál vagyok?
Sosem tudtam igazán, hogy ki vagyok én. Mindig szerettem volna valaki más lenni, vagy legalábbis valaki másra hasonlítani. Mindig másokat irigyeltem, amiért ők sokkal jobbak nálam. Barátságok, szerelem, eredmények, legyenek azok akár iskolaiak, vagy emberi kapcsolatokban elértek. Mindig valaki más akartam lenni, mert úgy tűnt, csak azoknak az embereknek a személyiségével/megjelenésével/stílusával tudok sikeres lenni. Nekem nincsenek saját "ilyenjeim".
...
Az utóbbi időben eléggé egymagam voltam. Kitöröltem ezt a blogot, kitöröltem mindkét közösségi oldalon található profilomat, és az MSN nevű csodát is hanyagoltam. Úgy gondoltam jobb nekem egyedül, és vártam azt a pillanatot amikor az utolsó irántam érdeklődő ember is elveszti hitét, és felhagy keresésemmel.
Persze hazudtam magamnak, mint már annyiszor azelőtt. Valójában mindennél jobban vágyom a társaságra. Legszívesebben minden egykori ismerősömre ráírnék hogy találkozzunk, és töltsünk együtt pár órát. Igyunk, vagy csak beszélgessünk, de ha lehetne választani, akkor inkább egyszerre a kettőt. És hogy miért?
Mert úgy érzem, lassan nem lesz idő, se lehetőség hogy ezeket megtegyem. Pedig nagyon sok embernek kéne még meghálálnom azt a sok jó dolgot amit tőle kaptam, vagy éppen nagyon sok embertől kéne bocsánatot kérnem bizonyos dolgokban. Szeretnék megváltozni. Szeretnék sokkal jobb lenni. Rengeteg dolgot kaptam ettől az élettől, sokkal-sokkal többet mint amennyiért hálás vagyok. Kaptam sok embert, akik szeretnek engem, számomra máig ismeretlen okokból.
Pedig próbáltam megfejteni mik lehetnek ezek az okok, próbáltam már a tükrös módszert, de nem jutott eszembe egyetlen jó tulajdonság se amit megoszthattam volna a tükörképemmel. Vicces lennék? Kedves? Jófej? Érdekes? Ki tudja? Szerintem egyik sem.
Persze hazudtam magamnak, mint már annyiszor azelőtt. Valójában mindennél jobban vágyom a társaságra. Legszívesebben minden egykori ismerősömre ráírnék hogy találkozzunk, és töltsünk együtt pár órát. Igyunk, vagy csak beszélgessünk, de ha lehetne választani, akkor inkább egyszerre a kettőt. És hogy miért?
Mert úgy érzem, lassan nem lesz idő, se lehetőség hogy ezeket megtegyem. Pedig nagyon sok embernek kéne még meghálálnom azt a sok jó dolgot amit tőle kaptam, vagy éppen nagyon sok embertől kéne bocsánatot kérnem bizonyos dolgokban. Szeretnék megváltozni. Szeretnék sokkal jobb lenni. Rengeteg dolgot kaptam ettől az élettől, sokkal-sokkal többet mint amennyiért hálás vagyok. Kaptam sok embert, akik szeretnek engem, számomra máig ismeretlen okokból.
Pedig próbáltam megfejteni mik lehetnek ezek az okok, próbáltam már a tükrös módszert, de nem jutott eszembe egyetlen jó tulajdonság se amit megoszthattam volna a tükörképemmel. Vicces lennék? Kedves? Jófej? Érdekes? Ki tudja? Szerintem egyik sem.
...
Eddig úgy tűnt, minden azon múlik hogy milyen emberekkel találkozom. Vagy vannak azok az emberek akikkel valamiért egyből kijövök, vagy vannak azok akikkel bármennyi időt eltölthetek, sosem lesz közelebbi viszonyunk. Az előbbi típussal bármikor, bármiről el tudok beszélgetni, az utóbbival pedig soha semmiről. De ez vajon az én hibám? Szerintem nagyrészt igen, éppen ezért szeretnék magamon változtatni. Valamint nemcsak ebben, hanem úgy általánosságban is. Egy kis emlékeztető magamnak:
- Tényleg mindennek az alapja hogy elfogadd, és szeresd magad. Sosem hittem benne, és persze lehetnek - mint ahogy az én esetem is azt mutatja - kivételek, de elmondható: Más csak akkor tud szeretni, ha te is szereted saját magad, és csak akkor tudsz igazán, tiszta szívből szeretni valakit, ha magaddal szemben is így érzel. Én ne feledd: van egy saját könyved ami az életedet foglalja magába. Nem szabad felhagyni az írásával, soha, és mindig jönnek újabb fejezetek amik nem tudhatod mit hoznak. Talán boldogságot, jobb időket.
- Tényleg mindennek az alapja hogy elfogadd, és szeresd magad. Sosem hittem benne, és persze lehetnek - mint ahogy az én esetem is azt mutatja - kivételek, de elmondható: Más csak akkor tud szeretni, ha te is szereted saját magad, és csak akkor tudsz igazán, tiszta szívből szeretni valakit, ha magaddal szemben is így érzel. Én ne feledd: van egy saját könyved ami az életedet foglalja magába. Nem szabad felhagyni az írásával, soha, és mindig jönnek újabb fejezetek amik nem tudhatod mit hoznak. Talán boldogságot, jobb időket.
- Az örökös gondolkodás, okok keresése, és az okozatok folyamatos vizsgálása. Ez csak az őrületbe kerget. Lehet nehéz hinni a sorsban, de talán mégis csak érdemes. Vannak dolgok amiken nem tudsz változtatni, amiket el kell fogadnod úgy, ahogy vannak. Minden okkal történik, de azt az okot nem feltétlen kell megérteni. Csak mint egy spontán történést felfogni, és elfogadni. Aztán menni tovább. Ha úgy kell legyen úgyis visszajön, úgyis megbocsájt, úgyis látjátok még egymást. Ha meg nem, hát nem. Akkor ennek így kellett történnie, csak pár közös lapra futotta a könyvedben. De ettől ezek még érdekes és értékes lapok. Örülni kell annak ami volt, mert megtörtént, és tapasztalatot szereztél. Erősebb lettél.
- Nem irányíthatsz más embereket, nem várhatsz el tőlük semmit. Mindenkinek egy élete van, a sajátja. Mindenki a saját könyve írója. El kell fogadni mások döntéseit, még akkor is, ha azok néha fájnak, vagy nem értünk egyet velük.
- Nem szabad egyedül maradni. Ez a legnehezebb, mert olyan könnyű elbújni. Olyan könnyű magadat erősnek képzelni, még a világnál is erősebbnek. Miközben valójában egy sötét szobában kuksolsz, ahol a függönyt már csak megszokásból húzod el. A barátokat meg kell becsülni. Aki tényleg érdeklődik irántad, és tényleg szeret, az értékesebb minden kincsnél.
- Sírhatnék sok minden miatt, ahogy eddig is tettem, kérdőre vonhatnék sok embert, de nem szabad megtennem. Nem az vagyok aki akarok lenni, addig pedig semmi jogom sincs másokat kritizálni. De előbb-utóbb bebizonyítom hogy igenis jó ember vagyok, mert érzem hogy az vagyok. És lehet mindig lesznek hibáim, lehet mindent nem fogok tudni rendbe hozni, lehet mindenkinek nem fogom tudni meghálálni azt amit meg kell, de legalább elmondhatom hogy megpróbáltam. legalább elmondhatom hogy fölálltam. legalább egyszer.
...
Kiürült a Löwenbrau doboza. Azt mondtam nyitok még egyet, de lehet mégsem. A sör is csak akkor igazán finom ha valakivel koccintottál az elfogyasztása előtt. Mindenkit meghívok egy virtuális sörre. Ha pedig végre lesz fizetésem, akkor egy igazira is. Szeretném még pár szép fejezettel megtoldani azt a bizonyos könyvet.
2012. július 16.
Lehetnék Urak Ura (is)
romokban heverek, saját magam romja,
mint a homokban egykor nagy király szobra,
lám, nem hagyok semmit én sem magam mögött,
csak dögkeselyűket a pusztaság fölött,
felismertem már, de sorsom így is ártó,
szívedből fejemre húzott, véres átló,
összeesett testem, mi oly fiatal még!
és nem látszik rajta, hogy közeleg a vég...
tán a szem az árulkodó? Az szól csupán?
Ritkán néz máséba, akkor is oly furán,
mintha félne... vagy akár ölni is tudna?
ugyan... csak egy elköszönő versre futja...
Mit vártál? Egy mosolyt, kedvet, szép szavakat?
Hisz cellában fekszem, hol az ég a lakat,
az összes kulcsot lenyeltem, emésztettem,
végül megmaradt leendő, merész tettem.
Vándor, ha megtalálsz, temess vissza kérlek!
Hogy ne tudja senki: szólt egyszer itt ének...
A vers Percy Bysshe Shelley, Ozymandias című műve alapján íródott.
mint a homokban egykor nagy király szobra,
lám, nem hagyok semmit én sem magam mögött,
csak dögkeselyűket a pusztaság fölött,
felismertem már, de sorsom így is ártó,
szívedből fejemre húzott, véres átló,
összeesett testem, mi oly fiatal még!
és nem látszik rajta, hogy közeleg a vég...
tán a szem az árulkodó? Az szól csupán?
Ritkán néz máséba, akkor is oly furán,
mintha félne... vagy akár ölni is tudna?
ugyan... csak egy elköszönő versre futja...
Mit vártál? Egy mosolyt, kedvet, szép szavakat?
Hisz cellában fekszem, hol az ég a lakat,
az összes kulcsot lenyeltem, emésztettem,
végül megmaradt leendő, merész tettem.
Vándor, ha megtalálsz, temess vissza kérlek!
Hogy ne tudja senki: szólt egyszer itt ének...
A vers Percy Bysshe Shelley, Ozymandias című műve alapján íródott.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)