Évmilliók óta nem írtam ide, az utóbbi napokban-hetekben viszont többször is meglátogattam a felületet, és arra is gondoltam, hogy talán fel lehetne éleszteni. A végső lökést egy kedves ismerősöm adta, szia Dávid!
Olvasgattam amúgy a bejegyzéseket, s bár csak az utolsó 10-15 darabig jutottam el, ezek alapján úgy döntöttem, talán még sem annyira életidegen ez a dolog már, mint hittem, és talán tényleg érdemes lenne folytatni. Ugyanakkor kötelességemnek érzem, hogy megosszak néhány fontos dolgot a leendő olvasókkal. Egyfajta útmutató ez ahhoz, hogyan kezeljük az itt leírtakat:
- Nem, nem öltem meg magam. (Akkor hogy írnám ezeket a sorokat?!)
- Nem, nem is tervezem.
- Nem, nem vagyok szerelmes jelenleg, és nincs is tervbe véve, hogy az legyek.
- Tudtommal (annyira) nem vagyok skizofrén.
- Képzeletbeli barátaim viszont biztos nincsenek.
- Nem, nem öltem meg magam.
Amúgy az elmúlt időszakról nem tudok olyan túl sokat írni. Maximum csak ilyen hétköznapi dolgokat, hogy például voltam a Balatonon három napot, és kb. az idei év legjobb élménye volt, pedig semmi különös nem történt. De ez még nyáron volt, azóta már őszbe váltott az év, nekem pedig elrabolta a gondolataimat és emlékeimet. Azt tudom, hogy most egész jó. De nem vállalok felelősséget a lelki épségemért.
Annyi biztos, hogy nem akarok valami teljesen mást. Az nem lenne jó döntés, ez a blog már ilyen lesz, amilyen. Úgy fog majd befejeződni, ahogy elindult, bárhogy is történt már az, nem emlékszem. Lesznek benne csöpögős részek, lesznek benne nők, lesz benne vágyakozás, meg lakóházak falai, meg villamos, meg ágy, meg gondolat, meg túlzás is. De hát én ilyen vagyok, kicsit mindig túlzok. Drukkoljatok, én drukkolok magamnak nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése