ha a halk, belső hangon kívül,
nem honol más, csak a síri kuss,
itt magány-szürkét kapsz csak színül,
míg a vén alma fán egy rím ül,
tőle zeng megbánás virtus,
csak távolságot kapott szívül,
gyalogszerrel, így idillikus,
magamba szállva, távolodom,
és ha egy mélyebb pontra érek,
hát azt gondolom rémálmodom,
és a bús emlékek csak képek,
de nem áll módomban álmodni,
nem segít már más, csak pár holmi
holmi, végtelenig számolni,
ágy, fal, rajta kopottas tények,
hát engedj el engem kis hazám,
házam nem vagy, nem tehetek róla,
hogy nem kötődöm, csak ily lazán,
s nem állok meg közös szóra,
nem is fogok már soha talán,
hagyom a nemértés asztalán,
a meget, kérlek, eressz engem,
had lássam egyszer a kék eget
még utoljára ez életben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése