Amikor három másik embertársammal bemenekültünk egy fedett helyre az eső elől, olyan érzésem volt, mintha elektromos vezetéken ülő madarak lennénk. Nem szóltunk egymáshoz, tudomást sem igen vettünk a másikról, de azért nyugodtan elüldögéltünk egymás mellett, mert muszáj volt.
Azt hiszem, az emberek tényleg olyanok mint a vezetékeken ülő madarak. Amikor a nagy utazás során néha elfáradunk, letelepszünk egymás mellé valami óriási, életeket átölelő vezetéken, s bár nem szívesen tesszük, de megosztjuk a levegőt a mellettünk ülővel.
Ez a pihenő sem telt másképpen, ám amikor a vonat befutott az állomásra, hirtelen mindenki kész lett a repülésre, s kimerészkedett az elázott peronra. Csak valami kósza szárnyas maradt mellettem a padon. Mivel én is valami hasonlónak nevezhetem magam, nem fordítottam túl nagy figyelmet rá, csak arra gondoltam, hogy én akarok lenni az utolsó, aki elrugaszkodik a vezetékről. Ketten már eltakarodtak, már csak egyet kéne valahogy telepatikus úton rá venni. De ő csak maradt. Keresztbe tette a lábát is, mint aki sosem szeretné bevetni magát a végtelen égboltba. Én meg csak csapkodtam, rikácsoltam, borzoltam a tollakat a hátamon. Persze csupán magamban, túl fáradt voltam, hogy akár csak egy hangot is kipréseljek a számon.
Végül nem bírtam tovább, kiléptem én is a zuhogó esőbe, majd felszálltam a vonatra. Egy darabig néztem még a madarat, aki továbbra is csak ült a vezetéken, szinte mozdulatlanul. Aztán elbóbiskoltam, más égboltok jártak a fejemben, s mikor a tekintetem újra a peronra tévedt, már nem láttam sehol a madarat. Talán megunta az egy helyben ülést, s örökre elrepült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése