Nincs cím

Csak ültem a kavicsok közt, és néztem ahogy a túlsó partról világító lámpák fénye egészen a lenti kövekig eltáncolt. Néha jött egy-egy hullám, amit egy elhaladó hajó keltett, gondolataim felébresztése érdekében. Én meg csak néztem, bámultam az elém táruló vidám város, fényes látképét, mintha az egy másik élet lenne, pedig valójában a szigeten ülve élem azt a bizonyos másik életet.



Emberek között, akiknek nem tudom a nevét, de meghalnék velük, vagy általuk is, mert miért ne, a túlsó parton úgysincs semmi. Minek lenne bármi is, csak én vagyok, meg a kövek, a tó, ami egy folyó, meg az egész világ, ami szintén egy nagy tó. Nem érted? Hogyne értenéd, mert én sem értem. Tehát? Nincs tovább. Csak azok a lámpák, meg az elhaladó autók lámpái, meg amik bent vannak, meg azok is amik kint. Táncoló emberek, ott a túlsó parton.

 Meghalnék veletek, díszes hullámok. Olyan vonzóak vagytok, mindig felkelt titeket egy elhaladó hajó, és nekicsapódtok a köveknek, amik a part mentén pihennek csendben. Én is pihenek, pihentetem a szemem rajtatok. Ahogy közeledtek, ahogy hívtok, megállás nélkül, én pedig egyre inkább kezdek elcsábulni. Fogy az alkohol hatása, az alkoholé, amit sosem akartam hogy képzeteim motivációja legyen, de az lett, és ez végtére is, így van rendben, mert minden úgy van rendben ahogy van. Elfogadlak titeket hullámok, csak engedjetek be.

 És igen. Elindulok lefele a kövek felé, a hullámok irányába. Vigyázok a testi épségemre, mintha egy karcolás sem érhetne, pedig végtére is, mert megint ugye, meghalni készülök. Bele a hullámokba. Hideg van, kezdek fázni, félek hogy a vízben is fázni fogok. De ott vagyok, föllépek a kavicsokra, majd bele a vízbe, ami hullámos lett az elhaladó hajóktól. Harmadszorra haladnak el, vagy már számolni sem tudnám?

 Írok, írok, mintha az életem függne tőle. Amíg tart a hatás, az az isteni, így, kisbetűvel, ami elfeledtet mindent, meghalnék vele. Meghalnék veled, meg a hullámokkal. Magammal. Meleg lett. Fuldoklok a vízben, de nem akarok küzdeni. Aludni akarok, álmodni, hát ilyen lenne a halál ha beletörődsz? Amikor már nem akarsz küzdeni. Nem fáj, mert csak aludni térsz. Nem tudsz magadról. Más meg majd kijavít, ha újra rosszat mondtam, vagy írtam, mert hát...

 Meghaltam. Meghaltam? Talán belefulladtam a hullámokba, remélem. Dolgozik a tudatalattim, újra mégis, még itt haldoklás közben is. Akkor mégis élek még. Ezért szeretem az írást, annyiszor halok meg, amennyiszer csak szeretnék. Én meg várok rád, mert miért ne, hát basszus...

Miért is? Csak a hullámok kellenek, azok átölelnek. Meleg hullámok, meleg volt, pedig előtte még fáztam. És még mindig írok, amíg tart. Életem műve, lehetne, meg kellene is hogy legyen, de senki nem fogja elolvasni. Vársz rá? Őrület. De józan vagyok, meg normális is. Hát akkor meg?

 Elfogyott a lendület. A hullámok lenyugodtak. A parton ülök. Be kell hogy fejezzem, pedig hát... megálmodtam, és tetszett.

Légy jó

 Egy kellemes kávézó, kellemesen jelentéktelen emberek számára. Vannak akik mindig is azok voltak, és vannak akik csak az évek során váltak azzá. Hozzájuk passzoló, még éppen megfizethető fényűzés, ami máshol már lehet kevésnek bizonyul, de itt még tökéletesen megteszi hatását. Hangulathoz illő, elegáns pincérek, elegáns étkészletek, és azok elegáns csörömpölése, elegáns csillárok, majd halk, és persze elegáns zongoraszó. Halk, mert leginkább mindenki beszélgetőpartnerét szeretné hallani, mintsem a zongorát, de azért jó hogy szól a háttérben, ez is olyan... elegánsabbá teszi, az amúgy felettébb semmilyen életképet.



 Vannak itt egymást ámító párok, vagy csak leendő párok, ha leendőek egyáltalán, meg rég nem látott barátok, akik tönkrement ismeretségüket egy ilyen kávézó pompájával szeretnék helyrehozni, mintha annak varázsa tartana az elfogyasztott étel után is. Pedig nem fog. Forgatnak is, emberek, műszaki berendezések, sok-sok laptop. Kamerák, világítás. Egy élet kivilágítva, a nézőközönség szeme láttára, a kissé szürke színpalettán. Sztárok.
 Idegenként éreztem magam amikor beléptem a nagy terembe. Még csak egy ajtó se figyelmeztetett, ami elválasztott volna ettől a másik világtól, a mozgólépcső után egyből bekebeleztek az ócska kis kávézó, barnás falai. Az ablakokon beszűrődő, lemenőfélben lévő nap fénye. Máskor tetszene ez a fajta napsütés, most viszont csak tovább fokozta a kellemetlenséget.

 Nekem ócska volt ez a kis-nagy kávézó, és ottlétem alatt folyamatosan kívülállóként éreztem magam. Az hogy kihez jöttem, az olvasásélményi-szempontból mindegy is, hiszen ő hiába próbálta bombázni nemlétező értelmiségi oldalamat ilyen-olyan érdekesnek szánt tényfeltárásokkal, nos, ezek nem jöttek át, a már említett értelmiségi oldalam hiánya miatt. Mindegy is, mert ha a téma értelmet nyert volna bennem, akkor kénytelen lettem volna élvezni a kávézó művészoldalát is, ami jelenlegi hitvallásom szerint nem létezik, mivel a kávézó egy egyszerű időtöltésre kitalált hely, nem pedig hatalmas emberek hatalmas véleményének megvitatására alkalmazott légtér.
 Még ha néhány hatalmas, - és persze rendkívül kicsi ember is - erre is használja. Én is szívesen tenném ezt, de sajnos már az ilyen vélt, vagy valós irodalmi beszélgetéseimhez legközelebb álló platformon - ezen a blogon - is, a bejegyzések közti időben gyakran leiszom magam, vagy gyakorlok értelmetlen dolgokat, esetleg csinálok komplett idiótaságokat, ezek a dolgok pedig automatikusan kizárnák az áhított, felsőbb, műveltebb körökből. Bár miért is akarnék oda tartozni. Nem szeretem, én másokat szeretek, másmilyen embereket, még így is, hogy kellően magamnak való vagyok. 

 A leginkább fotelnek nevezhető ülőalkalmatosság, amin elhelyezkedtem, nagyon messze van az asztaltól, és én még mindig alig hallom beszélgetőpartnerem mondanivalóját. Az néz rám okosan, tapasztaltan, magyaráz közben, én pedig csak bólogatok, ahogy azt egy örök második tanítvány tenné. Aki szorgalmas volt és ügyes is, de nem volt meg benne az a megmagyarázhatatlan átütő erő. "Csak egy okos gyerek." - mondták mindig.
 Amikor néha elnéz, gyorsan én is azt teszem, és mint általában szoktam, az embereket fürkészem. A már említett sablonok. Egy műtorta, műmarcipánjai. Finomak ha megkapod őket egy rövid időre, de előbb-utóbb elrontod velük a gyomrod. Ráérnek, még csak most esteledik, még van idejük az asztalon hagyni pár ezer forintot, a konyhán, titokban siós dobozokból után töltött narancslevekért. Juice. Bocsánat. Emeljük a színvonalt, ha már egy kis betekintést nyertünk egy értelmiségi bábszínházba.

 Örülök amikor végre elbúcsúzunk, és én végre itt hagyhatom ezt a kulturális görbetükröt, amit ez a kávézó képvisel. El a mozgólépcsőhöz, majd le rajta. Végre változik a táj, vissza a valóságba. Könyvek. Sok-sok könyv, ahogy az egy könyvtártól elvárható, írók életművei sorakoznak a polcokon, életük története.
 Azt mondják, minden ember életéből lehetne egy remek könyvet írni. De vajon kiknek a könyvét olvasnánk el az utolsó betűig, és kiknek a könyvét tennénk le pár fejezet, vagy akár oldal után? Mert csapódunk, ide-oda, ez egész életünket végigköveti, az enyémet is. Változik az ismeretség, változnak a baráti körök, a szerelmek, a szeretők, meg ki tudja még micsodák, embereket veszítünk el, és kapunk értük másokat, kérdés, hogy a csere után pluszban vagy mínuszban leszünk-e. 

 Nincs ebben most semmi személyes. Persze van, hiszen minden ok-okozat, de kezdek beletörődni, hogy vannak könyvek, amiken csak rágódik az ember, de igazából bármennyire is jó, és a nagyközönség is azt mondja rá hogy alapmű, és mindenképpen el kell olvasni, végül leteszi. És sajnálja, meg minden hasonló bugyutaság, de nem volt hiába hogy lerakta, és ezt ő is tudja. Nincs ebben semmi személyes.

 Talán mégsem olyan rossz az a kávéház. Lehet csak bele kéne élnem magam, és akkor fölérném meg elérném az asztalt, és hallanám is amit nekem mondanak. Én is rendelhetném a narancsleveket, meg a kávékat, amik bár nem segítenek a toppon maradásban, de legalább kölcsönöznek egy ilyen fontos ember hatást, ami hozzá segít a kívánt összkép eléréséhez. Na, majd pénteken megpróbálom.

 Aztán most már megpróbálok nem szenvedni. Megpróbálom élvezni az apró örömöket, mert látom másokon, ezt az elképesztő, ok nélküli szenvedést, és ilyenkor akaratlanul is elszégyenlem magam. Sosem tanultam hogy lehet jó dolgokról írni, de ezentúl megpróbálom őket szépen körbeírni. Meg amúgy is, sikerült ez már, volt pozitív hangvételű bejegyzés, bár elsőre csak egy darab ugrik be. Pedig akkor is ilyen volt minden, azóta se történt semmi változás. Persze senki se értsen félre, mondanék még ezt-azt. De ezt az internetes ál-kommunikációt  már nem akarom ezzel kitölteni. Nem fogom feleslegesen idegesíteni magam, mikor minden szép, és rendben van. Meg szinte mindenkivel rendben van minden, ne hazudjatok saját magatoknak. Ha meg nincs, nem érdekel.

 Már túlléptünk saját korlátainkon. Azok az idők, amikor azt mondtuk baj van, majd a visszakérdezésre egy semmivel, és szomorú félmosollyal válaszoltunk csupán, de titokban vártuk a további, kedves törődést, már elmúltak. El kellett hogy múljanak. "Mindenki a saját sorsának a kovácsa". És tényleg.

 Hát járom a kávéházakat, mert miért ne. Belefér az életemben, úgyis kevés dolog történik, de mostanában legalább volt sok történés, és ez talán így is fog maradni egy darabig. Közben olvasgatok. De csak hivatásos könyvtárakban, mert máshol már össze vannak ragadva a lapok, meg ki vannak tépve, meg tudom is én. Meg a könyvtárban jó illat van, szeretem. Kölcsönözni is kéne, az éjszakai hajcihő helyett, legalább valami értelmes is megragadna bennem. Tessék, az első lépés, magamra se ismerek.

 Te meg nem tudom. Olvass te is? Bárki is legyél. Mert megpróbáltam, de "te hiába látod, hogy szép az élet, ha nem látja senki más, cseszheted" És tényleg.

Másik életben

 A főútról ráléptem a járdára, elvégre a normális emberek is azon szoktak sétálni. Hát én is kipróbálom akkor, milyen egy rövid ideig normálisnak lenni. Még mindig hideg van, de a testem már hozzászokott, a hamis melegséggel pedig a képzelt gondok is lassan visszaszállingóznak az agyamba. Tényleg lassan, nem sietnek el semmit. Már hozzászoktak ahhoz, hogy elég hosszú időt szoktam megtenni hazáig, így tudják, hogy ráérnek. Lassan megjelenik minden arc, és minden szó, amik végigkísértek eddigi életem során. Néha elmosolyodok egy-egy arcon, és a szempárja mögött megbújó emlékén, de aztán egy képzeletbeli legyintéssel gyorsan elintézem a dolgot. Ugyan már, kit hitegetek.



 Azon gondolkodom, hogy az ember összes problémáját csupán egy másik ember okozza. Mindig van valaki. Lehetnek barátok, akik a hátunk mögött kibeszélnek, és ránk köpnek, mi pedig úgy érezzük, hogy ezzel kitéptek az életünkből egy részt, ami így kárba veszett, és már sosem jön vissza. Vagy lehet a szerelem maga, vagy a szerelem mint egy nem létező fogalom, ami megszakadt mert mégsem volt olyan igaz, mint azt gondoltuk, vagy ki se alakult, csak egy félénk ábránd maradt végig. Vagy lehet egy felettes a munkahelyen, aki semmibe vesz, de annyira azért mégsem, mert minden adandó alkalommal megjegyzi, hogy mi vagyunk a lehető legszánalmasabb munkaerő, ami megfordult a cégnél. Lehet a család is, akik a felénk kitűzött elvárásokkal, vagy éppen a saját magunk kitűzte elvárásokkal taszítanak lehetetlenségbe, minden egyes adandó alkalommal. Akkor meg mégis miért keressük bárki társaságát? Mert szükségünk van rá. Nagyon. Az élet is egyfajta piramisjáték, csak itt pénz helyett érzelmekkel dobálóznak. Kibasszák őket az ablakon, aztán taposnak rajtuk, mindenféle megbánás nélkül. Mert mindenki mocskos, büdös, és rohadt, én is az vagyok, meg te is. Kit akarunk hitegetni?
 A trágár szavak visszatértek. Ez biztos azt jelenti, hogy dühös vagyok, vagy elkeseredett. Egy kicsit talán mindkettő. Pedig csak megyek az éjszakában, és még csak nem is nagyon jön velem szemben senki. A túloldalt, a másik járdán is csak páran sétálgatnak. Megint részeg társaságot látok. A villamoson álltak, velem együtt, csak ők hamarabb leszálltak. De hogy hogyan kerültek ide, azt nem tudom.
"Még egyszer bújj hozzám, ez az utolsó éjszakám" Nem hittem volna, hogy egyszer még visszahallom ezeket a sorokat az utcáról. Két mellettem elhaladó srác énekelte. Nem néztem utánuk, az erkélyt bámultam a másik oldalon, a világos szobával. Egy fiatal lány állt a szobában, egy tükör előtt. Egy vadítóan piros ruhát viselt, azt vizsgálgatta magán, minden létező szögből. Aztán hozzá fogott a sminkeléshez, pedig arca anélkül is gyönyörű volt. Miután végzett, végigsimított még hosszú, barna haján, majd egy kislányos puszit nyomott tükörképének, aztán eltűnt a szemem elől. A szoba is elsötétült pár pillanat múlva, én pedig ekkor döbbentem rá, hogy már hosszú percek óta bámultam azt a csodás lányt. Pedig elnéztem volna még, akár életem végéig is.
 Vártam, hátha kilép a bejárati ajtón, talán megszólíthatnám, és megmondhatnám neki, hogy igazán köszönöm a látványt, amit nyújtott. Meg hogy olyan felszabadultnak és jókedvűnek tűnt - és ettől egy kicsit én is szabadabbá váltam. De az ajtó nem nyílt, ő pedig nem jött. Én viszont mentem, mert még egy kis bámészkodás, és aztán egészen reggelig bámészkodhatnék, közlekedő hévek hiányában. Elérek a zebrához, a lámpa piros, mint a lány ruhája. Elkezdek futni, mert a hév indulni készül. Csak egy fülsiketítő dudálást hallottam egy csattanással egybekötve, aztán minden elsötétült.

 Fölébredtem. A kalauz rángatott a vállamnál fogva, majd jegy, vagy bérlet után érdeklődött. Én kábán, még fél lábbal az álomban csak hebegtem-habogtam, magam sem tudom mit. A kalauz egy megvető, általában részegeknek, vagy drogosoknak szánt pillantásával semmisített meg, majd továbbhaladt. Kedvem lett volna utána szólni, megmondani hogy nem vagyok részeg, sőt, még csak drogos se, de nem volt hozzá semmi erőm. Helyette kinéztem az ablakon, és hatalmas meglepetésemre, számomra tökéletesen ismeretlen vidékeken jártam. Hamarosan megszólalt a bemondó, és ekkor tudatosult bennem, hogy jócskán túlhaladtam a szokásos megállón. Egyből kitisztult az agyam, az álmot, a piros ruhás lánnyal, és saját halálommal ott hagytam az ülésen, majd az ajtóhoz siettem, és leszálltam.
 Még sosem fáztam ennyire. Mellettem egy szőke hajú lány állt, és megvetően nézett rám. Hasonlított a villamos ablakában látott lányokra. Mélyen a szemembe nézett, majd azt mondta, ocsmányul nézek ki, és undorító az öltözködésem. Majd folytatta: "Nem hiába nem szeret senki. Őrült vagy." Önelégülten szívta a cigarettáját, minden egyes slukkban éreztette, hogy ő már sok mindent látott ebben az életben, sok mindent átélt, sokkal többet mint én, vagy egy átlag fiatal. Pedig ő is fiatal volt még, húsz körül lehetett. Rosszul esett amiket mondott, de nem tudom miért. Senkik vagyunk egymásnak, valószínűleg soha többé nem találkozunk majd. Mégis. Azért rosszul esett. Talán azért, mert szeret(t)em. Próbáltam felidézni a barna hajút. A vörös dresszel. Nem sikerült. Régen volt már, meg hát álom is volt. Hirtelen meglöknek hátulról. Beesek a sínek közé, a szerelvény pedig egyre csak közeledik. Talán lenne még időm kimászni a peronra, de már nem igazán akarok. A vakító fényben látom még a szőke fürtjeit, ahogy beleolvadnak a mindenségbe. Aztán minden elsötétült.

 Fölébredtem. Nem lepődtem meg az álmomon, te mindig megtalálod a módját hogy belökj engem valami elé. Én pedig, kérlek, könyörgök neked hogy hallgass meg előtte. De te sose. Kár, hogy ebben a mai világban már senkit se lehet félteni, mert mindenki jobban tudja, és szarik bele saját döntéseinek következményeibe. Ha pedig folt került a lelkiismeretre, azt elnyomja azzal amivel tudja. Ezeket mindenki ismeri, nem akarom felsorolni, fáradt vagyok. Belefáradtam ebbe.


 Nem akarok lefeküdni, mert megint belekevernél az álmodba, én pedig újra sínek közt ébrednék. Konklúzió? Hagyjuk.

Helyzetjelentés

 Már olyan rég volt új bejegyzés, hogy meg sem merem nézni az előző dátumát, hogy pontos információval szolgáljak a kimaradt időintervallum értékéről. Az utóbbi időben szinte minden ilyen irányultságomat a szakdolgozatok készítése foglalja le (vagy inkább szívja el?), így ha bár ihletem talán volt is a blogolásra, az olyan mélyen rejtőzködött bennem, hogy akárhogy próbáltam, sehogy se tudtam előhúzni. De írni még mindig szeretek, miért is ne szeretnék, hiszen  az ember saját írása keretei között, olyan világot épít fel, amilyet csak akar. A legapróbb élőlénytől kezdve, egészen a legnagyobb égitestekig - és ez jó. A blogot közben sokadszorra is lelőttem, csak hogy aztán legyen egy újabb ok, amiért újra feltámasszam. Ha pedig ez már megtörtént, úgy gondoltam, írok is egy bejegyzést, így a nagy munka közepette, egy rövidke szabad órámban.
 Na de a kérdés, amire a való életben mindenki kíváncsi, de senki se ad őszinte választ rá: "Hogy vagy?" Hogy vagyok? Őszintén szólva, mondanám hogy jól, miképpen azt is valahol őszintén gondolom, hogy az élet szép. Mert tényleg az. De tudjátok, csak úgy színpadiasan, például mikor a sorozat-főszereplő, egy évad befejező részének végén, azt mondja, de közben érzi már a vállán, a következő részekbe sűrített gondok-bajok nehéz súlyát. De megy tovább, mert a sorozat végén majd jön a happy end.

 Most pedig tegye fel a kezét, aki szereti a happy end-et! Szerintem a többség jobban kedveli azt az érzést, ha a vég sokkolja, vagy ha nem is teszi azt, legalább elgondolkoztatja. Egy picit sötét, filozofikus úton. Jelentsen bármit is ez. A mai bejegyzés is már most sokkal unalmasabb mint a többi, pusztán azért, mert most nincs benne semmi csalódottság, vagy szomorúság. A sorok közt nincs most elégedetlenség saját magammal vagy a sorsommal szemben, de még csak lányok után se sírok. Meg vagyok békélve az élet jelenlegi folyásával, és elfogadtam azt, ahogy ezt a tevékenységét folytatnia kell. Az életem munkásságának saját magam által kikiáltott művét, pedig meghagyom az alkoholnak, és az általa (felhívnám a figyelmet az alkohol megszemélyesítésére!) ébresztett magasztos gondolatoknak. Most nincs bennem egy csepp se, de azért hazudnék ha azt mondanám, hogy nem szívesen innék pár macifröccsöt, néhány elbűvölő nőszemély társaságában. Na, azért pár könnycseppet csak sikerült bepréselni a szavak közé.

 Még sok mindent akartam írni, és sok emelkedett hangvételű gondolatot meg akartam osztani, tele tűzdelve mindenféle, csodás női idomokra való utalással, meg piszkos vágyakkal, de az amúgy is a befőttesüveg aljáról összekapargatott ihlet-maradványokat, már tényleg nem voltam képes kikanalazgatni. Majd a következő bejegyzésben...

Hosszú még az út

Hihetetlen belegondolni, hogy az elme mennyivel a test fölött áll. Lehetünk bármennyire is fáradtak fizikálisan, az elménk akkor is képes a lehető legprecízebben és legtökéletesebben dolgozni, de sajnos sokszor saját magunk kárára. Emlékek, akár konkrét szavakra vagy arckifejezésekre felbontva, megtörtént vagy fiktív események egész sorozata. Bármi, ami éppen felidéződik. Ez a hatalmas erő-különbség az oka, hogy elménk bármikor nyomorba dönthet minket, illetve hogy megemlítésre kerüljön a pozitív véglet is: bármire képesek vagyunk, ha arra összpontosítjuk gondolatainkat.
 Az elmém az, ami nem hagy aludni. Ami a legfárasztóbb nap után, ott fekszik velem az ágyban, és átkarol. De nem simogat, nem kedveskedik, hanem belém mélyeszti karmait, és nem enged el csak úgy, előtte színt kell vallanom neki, minden eddigiről. Az elmém az, ami kitörölt belőlem minden félelmet, de ezáltal szeretetet is. Ami miatt számomra nincs olyan kifejezés hogy együtt, legyen az bármilyen környezetben, bármilyen személlyel.

 Az elme nem szab határokat. Nincsen kötődés, nincsenek kapcsolatok. Nincs azonosság, se társadalmi, se genetikai, és se rokonsági, vagy ismeretségi szinten. Mindenki a másik különbsége, amivé sosem válhat, de megpróbál. Így lehet az, hogy az összes velem szemben álló embernél jobb vagyok mindenben, mint ahogy ők is jobbak nálam mindenben. Egyszerre vagyunk egymás legnagyobb nemezisei, mégis legyőzhetetlenek a másik számára. Az hogy végül ki fog mégis jobbként tekinteni a másikra, csak attól függ hogy melyikünk tudja a maga uralma alá hajtani saját gondolati világát. Hogy ki fog végre megnyugodni saját stresszes mindenségében, és lesz elégedett. Magával, a világgal, az élettel. A benne lévő emberekkel, akiknél mind jobb, és akik mind jobbak nála.
 Testvérem vagy, pedig semmi rokonság nincs köztünk. Nem vagyunk együtt, és nem is lehetünk. De szeretlek, pedig bennem nincs szeretet, máskor meg szerelmes vagyok beléd, pedig nem tudom mi az, hogy szerelem. Meg akarlak védeni, mikor magamat sem akarom valójában, és segíteni akarok neked, pedig én mindenkinél előbb vagyok, a saját értékrendemben.  

 Nekem csak rövid időkre van nyugtom, amikor éppen hazug, önbizalom-duzzasztó szavakat, beszédeket hallok, vagy testileg leamortizálódok, de kellemesen, vagy álmaim kielégülése után, egy rövid időre úgy hiszem, nincs szükségem továbbiakra. Aztán pár perc elteltével visszazuhanok az elmém által ásott gödrök mélyére. Ő olyankor nem nyújtja a kezét, csak hozzám vág ezernyi ásót és kötelet, hogy törjem a fejem rajta, vajon melyik lehet a helyes megoldás a menekvésre. Ezért szeretnék tanulni tőled, és ezért akarom megismerni álmaidat. Hogy jobb lehessek nálad, és megvédhesselek. Pedig magamat se akarom.

 Helyette azt akarom, hogy lássanak teljes valómban. Hogy látszódjon mindkét véglet, a szenvedés és a boldogság is. Hogy merj a szemembe nézni, hogy én is nézhessek a tiédbe. Hogy jobb lehessek a saját elmém szabta önképemnél. Na akkor, de csak akkor, majd mondhatom hogy szeretlek.

Már tavasz van

 Ma van a tavasz második napja. Az első nap pedig már több mint egy hónapja volt. A kezdés egy Február elsejei időpontra esett, és akkor valahogy úgy fogalmazhattam, hogy talán jöhet valami változás-féleség az életemben. Nos, azóta nem sok minden változott, mondhatni semmi sem. A változás szelét elfújták az érzelmek, én pedig vegetáltam a meg nem történt dolgok asztalának, megterített abroszán. Jó zöldséghez méltóan, mondhatni. De legalább ma más miatt volt tavasz, mint akkor, azon a sokat ígérő elsején.
 Most tényleg a nap ragyogása volt a legcsodálatosabb, nem pedig kirakott, vagy jól elrejtett, de ennek ellenére mégis remekül látszódó női testrészek. Most tényleg kedvem lett volna kiülni a természetbe, akárkivel. Vagy sétálgattam volna a városban, esetleg a dunaparton, ha már olyan hívogatóan csillogott a vízfelszín.
 E remek programok helyett viszont most itthon vagyok, és semmitmondó sorokat gépelek, talán először, nagyobb célok, vagy okok nélkül. Persze minden egyes bejegyzés, szöveg, szól valakihez, és ez alól e mostani sem kivétel. Mégis picit más ez most, de talán pont ez a fajta az, ami tetszhet. Jobban vagy kevésbé, de ez is ad valami plusz dolgot, a nagy egészhez. A puzzle szélső darabkái, amiket könnyű a helyükre tenni, de nélkülük mégse lenne teljes a mű. Én viszont azt akarom, hogy meg legyen az egész, és kirakhassam a falra. Egy régóta várt éjszakán pedig feküdhessek az ágyban, és néha rápillanthassak, hogy "ez igen!"
 Az esetleges egyéb olvasói vágyakat pedig ez a fajta írásmód is bőven kielégíti, hiszen ha már valakit érdeklek annyira, hogy egy héten akár többször is ránéz a blogomra, az biztos szívesen veszi a zokogásaimat, az élet nagy gondjairól.
 Amik talán nem is olyan nagyok? De mégis annak tűnnek, amikor az ember olyan dolgokba botlik, amiket nem tud megváltoztatni, még ha a feje tetejére áll, akkor sem. Ilyenkor mintha mágiával találnánk szembe magunkat, és nem értjük hogy mi miért nem súghatunk varázsszavakat a másik fülébe. Na de!
 Nincs semmi, ami kössön. Kötni pedig nem tudok, még a cérnaszálat is csak alig tudtam áthúzni azon az akármin. Ha ez a kötéshez kapcsolódik egyáltalán? Nem tudom, nem tudok kötni. Köss meg te!

 Jöhet a hirtelen lezárás.

Kimondott szavak helyett

 Leírt gondolatok. Pár sor az elveszett emlékekért, meg azokért a meg nem történt dolgokért, amiknek mára már emlékeknek kellene lenniük, de miattam, meg a tökéletes érzelemmentességem miatt, nem válhattak azzá:

Kedves Címzett

 Emlékszem azokra az időkre, amikor még egész pici gyerek voltam. Mindig az előszobában játszottam. Te pedig mindig ideges voltál amikor ráültél egy-egy műanyagkatonára, amit én felejtettem a kanapén, a párnák között. Emlékszem, bent főztél a konyhában amíg én játszottam, és emlékszem arra is, amikor kikiabáltál az előszobába, hogy kész az ebéd.
 Nagyon gondterheltnek és szomorúnak tűntél azokban az időkben, persze ezt most, felnőtt fejjel látom át csak igazán. Folyton tettél-vettél a ház körül, csak reggelenként volt egy kis nyugtod. Nem nyugalom volt az, erre is rájöttem azóta. Abban a negyed órában mindig leültél egy székre, mégpedig a bejárati ajtótól legközelebbire, és az ajtót nézted. Figyelted mikor csusszan be az a pár levél amit a postás hozott aznap. Én pedig sosem értettem, hogy miért várod ezt a pillanatot annyira, hiszen gyors átnézegetés után, mindegyik levelet ledobtad az asztalra, az olvasó lámpa mellé, és látszólag, többé feléjük sem néztél.
 Aztán egyszer, Jimmynél, a legjobb gyerekkori barátomnál aludtam, aki két utcával arrébb lakott, egy nagy, sárgára festett házban. Az is megmaradt, hogy délelőtt már értem jöttél, pedig úgy volt, hogy estig ott maradhatok. Te viszont hazacipeltél, ahol már várt minket egy taxi. A sofőr segített bepakolni a csomagokat a kocsiba, majd beültünk mi is. Aztán hirtelen minden olyan gyorsra váltott...
 A zötykölődés a forgalmas, kanyargós utcákban, aztán az autópálya, majd a reptér látképe, ahogy fentről, az autópályáról megpillantottam. Emlékszem a sok siető emberre, meg emlékszem arra a  kedves, fekete nőre, akit még azelőtt láttam, mielőtt fölszálltunk volna a gépünkre. Mostanra már bizonyára kiöregedett ebből a szakmából.
 Ezután minden megváltozott. Akkor még nem fogtam föl, hogy elköltöztünk otthonról, és hogy új otthont fogok kapni. Nem mondtál semmit, saját magam kellett megtapasztalnom. A nagyvárost felváltotta egy sokkal kisebb, de egyben sokkal barátságosabb és kedvesebb hely. Emlékszem Kansas végtelen gabonamezőire, amikor először láttam őket a naplementében. Gyönyörű volt, olyannyira, hogy azután minden egyes nap kerékpároznunk kellett naplementekor. Emlékszel? Én emlékszem. Emlékszem az arcodra is, ahogy mosolyogtál. Sosem láttalak olyan szépen mosolyogni azelőtt.
 Aztán felnőttem, legalábbis azt hittem. Valójában gyerek voltam még, gyerek voltam egészen addig, amíg el nem mondtad mi történt apával. Hogy meghalt a fronton, és azért utaztunk el annyira messze, mert úgy gondoltad, minden egyes megtett mérfölddel könnyebb lesz majd a felejtés.
 Nekem csak halvány emlékeim voltak apuról, de még így is nagyon megviseltek az elmondottak. Te is tudod ki hozott ki abból a mély gödörből. Mindent megtettél amit egy anya csak megtehet, de még az sem volt elég, külső segítség nélkül.
 Megant a középsuli végén ismertem meg. Tudod, hogy sosem érdeklődtem túlzottan a lányok iránt, de ő valahogy egyből magával ragadott. Szerelem volt első látásra, mint a mesekönyvekben. Valamit kipótolt ő, amit korábban elvesztettem. Ő is apa nélkül nőtt föl, de neki még csak emlékképek se maradtak róla. Talán ez a közös vonás volt az, ami összehozott minket. Máig nem értem teljesen, de talán soha nem is kell megértenem.
 Aztán Megan odaköltözött hozzánk, és úgy tűnt minden csodálatos lesz. Úgy is teltek a hónapok, csodálatosan, végül behívott kaptam a seregbe. Emlékszem a könnyeidre. A könnyekre, amiktől azóta is bűntudatom van. Azok az eltelt húsz év könnyei voltak, nem pedig az adott pillanaté, és ezt már sosem tehetem jóvá.

 Én most egyedül vagyok. Úgy érzem magam, ahogy Te érezhetted, amikor engem még csak a műanyagkatonák érdekeltek, és semmi más. Nem tudom már visszapörgetni az időt, pedig megtenném, ha tudnám. Az vigasztal, hogy Megannal ott vagytok egymásnak, és az éltet, hogy egyszer majd még együtt élvezhetjük a naplementét. Ott a gabonamezőkön. Mindig leültünk a földre, a bringák mellé. Nem szólaltunk meg, csak csodáltuk a természetet. De én most megszólalnék. Megköszönném hogy voltál, hogy vagy, és hogy leszel is még.



  Középkorú, barna hajú nő ült a kanapén. A búcsúszavakat már el sem olvasta, remegő kézzel tette le a levelet az olvasó lámpához, a többi postai küldemény közé. Aztán halkan becsoszogott a szomszédos hálószobába, és megpróbált elaludni. Mindig kimerítette a reggeli, örökkévalónak-tűnő várakozás, így a délutánt rendszerint pihenéssel töltötte. Naplementekor viszont fölpattant a kerékpárjára, és útnak indult a végtelen gabonamezők felé.
 Megan hiába várta őt aznap, már sosem jött vissza. Csendes nyugovóra tért, a ragyogó nappal együtt. Mi pedig halljuk a fegyverek hangját, és hallani is fogjuk, még évekig.

Másik villamoson

 Fáradtan, rövid életű és vékonyka szálon egyensúlyozó elégedettséggel szálltam fel a budapesti éjszaka egy villamosára. Az egész város utazott rajta, az összes arc és tekintet, minden életkor és kedv, ami csak létezhet ebben az emelkedett, de zuhanásra váró pár órában.
 Az alkoholmámor már kezdett apadni, ekkor már tudtam, hogy újra csak kötelességet végeztem az este eddigi részével, innentől kezdve pedig újra jöhet a nyomasztó filozofálgatás. De elnyomnám még egy kicsit. Inkább nézem a tömeget. A várost, az ezernyi erkéllyel, amikben mindig más és más alak álldogál. Látok hamisnak tűnő üzletembert, olcsó öltönnyel és aktatáskával, amint a lehető legfontosabb beszélgetéseket folytatja le, amit csak ezekben az éjjeli órákban lehet. Látok öregembereket, akik mintha még nem siettek volna eleget hosszú életük során, most is azt teszik, és kontrasztként ott vannak velük szemben a fiatalok, akik meg siethetnének, de még előttük pár óra, amit a megbocsájtó éjszaka leple alatt tehetnek mocskossá.
 Csacsogó lányok, kiknek csacsogása már másról szól mint egy ártatlan délutánon, és föléjük hajoló fiúk, akik reménykedő ál-türelemmel hallgatják őket. Macska-egér küzdelem ez, folyton cserélgetett szerepekkel, attól függően, hogy éppen melyik fél van jobb passzban, vagy ivott meg több tequilát egy sarki kocsmában.
 Hirtelen kanyar, az egész tömeg eldől egy irányba. Már megnéztem magamnak mindenkit, most a várost bámulom, az esőcseppektől áztatott ablakon keresztül. Emberek sétálnak, autók mennek, szinte mint nappal, csak most minden mesterséges, és mogorva a másikkal. Vissza is térek. Figyelnék én is távoli csacsogásra, hajolnék én is kétértelmű, fűtött szavak fölé, de most csak csendes lányokat látok a tükörképem mellett. Egyre lazábban fogom a kapaszkodómat, el is csúszok majdnem a nedves gondolatokban. Végignézek magamon, megigazítom a ruhámat. Utat engedek egy kisebb csoportnak, akik a legolcsóbb söröket a kezükben szorongatva, kiabálva tolakodnak az ajtók irányába. Lányok és fiúk vegyesen. Leszállnak, majd mint akik hosszú éveket húztak le egy börtönben, és végre kiszabadultak, úgy kezdtek el mulatozni, már a megállóban. Mennek valahova. Egy szórakozóhelyre, egy kocsmába, vagy egy apró, rendetlen szobába. Együtt, de mindegyikük arcán ott vannak a személyre szabott célok, az azokat hátráltató gondokkal egyetemben.
 Most már nekem is le kell szállnom. Útravaló rágódásra megismertem még a mellettem telefonáló, középkorú nő egész addigi napját, iskolával, gyerekkel, ruhabolttal, és a tömegközlekedésről alkotott, dühtől izzó, de már hamuként beletörődött véleménnyel együtt. Nekem is megvan a véleményem, de többnyire megtartom magamnak. Inkább kikerülöm az olcsó pálinkától bűzlő utastársaimat, és leszállok. Pár ember még ugyan így tesz, megvárom míg elmennek mellettem. Szeretném látni, ahogy a villamos elsuhan a szemeim előtt. Hogy csak én nézhessem siető, sárga alakját. A fényeket, az arcokat. Hogy halljam még egyszer a rajta utazó kiabálást és a csacsogást.
 Miután elmegy a villamos, arra gondolok, hogy egy ideig nem kéne rá fölszállnom. Hogy hagynom kéne a bulikat, a rajtam csúfolódó alkoholt, és a csendben beletörődött éjszakát, a hideg lányokkal. Közben lebaktatok a nyirkos lépcsőn, majd kilépek a főútra, és elkezdek azon sétálni. A fagyasztó hideg jó hatással van az agyamra, egy kicsit kitisztulnak a gondolataim. Egy picit elfelejtem a társadalom rám eső részét, és a macska-egér harcot.
 Holnap majd busszal jövök haza.

Csak jöttök, mentek

 És nem nagyon néztek hátra. Én mindenkit alaposan megnézek, mert most már muszáj. Sosem lehet tudni, és tényleg nem tudom sosem. Keresgélek. Azt hittem találtam, de ki tudja? Megingok.

 Még csak alig egy hónapja megy ez a blog, de már rengetegszer éltem át hasonlót, vagyis hogy meginogtam saját magamban, és abban a hitben, hogy tényleg csinálnom kéne ezt. Még mindig nagyon fura nekem ez a stílus. Pedig egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy főleg csak magamnak írok, ilyen szempontból pedig nem kéne ennek ennyire problémásnak lennie. A saját gondolataim, a saját ügyes-bajos dolgaim, de éppen elég anonim módon leírva ahhoz, hogy nem kéne zavarjon. Ennek ellenére voltak itt törlésre került bejegyzések, és voltak teljes blog-törlések is.
 Ez főleg annak köszönhető, hogy rengetegszer cselekszek elhamarkodottan, és ez az írásra is sokszor kivetül. Ebben a formában is lehet baromságokat csinálni, hiába van lehetőség a többszöri átolvasásra, majd akár átírásra. Úgy érzem főleg ezek az elhamarkodott írások, hibáztató-sajnálkozó bejegyzések azok, amik megingatták a blog vezetésébe vetett hitemet. Amit már leírtam korábban is: szeretnék jókat írni, szeretnék alkotni. Valakinek, aki mindegy hogy ki. Ismerhetem, vagy lehet még idegen számomra, a lényeg hogy egyszer, valamikor majd rátalál erre a helyre, és főleg az elkövetkezendő gondolatok lesznek azok, amik majd lehetőleg itt tartják.
 Ha művelt lennék a különböző blog-fajták világában, most pontos definíciót adhatnék arról, hogy mi is várható a következő, Isten tudja mennyi időben, de talán mindenki szerencséjére, nem vagyok. Továbbra is meglehetősen Én-központú blog lesz, hiszen azt fogom leírni, amik velem történtek, vagy amiket én gondolok, de próbálom ezeket olyan formába önteni, hogy a saját magam kérdésein túl, másokéit is megválaszolhassam.
 Viszont nem lesz több hirtelen jött ötlet, vagy éppen csak arra a pár órácskára aktuális helyzetjelentés, elmém nem igazán beszámítható állapotáról. Nem vagyok egy nyugodt ember, bármennyire is ez látszik kívülről. De talán egy kis nyugalmat szeretnék elérni ezzel az időtöltéssel. Egy kicsit vissza akarok merülni a régebbi időkbe, ahol az írást még arra használtam fel, hogy összeszedjem magam, nem pedig arra, hogy feleslegesen kifröcsögjem a felgyülemlett feszültséget.
 Persze lesz ilyen is, hiszen azt már megtanultam, hogy teljesen már sosem fogom tudni megváltoztatni magam. Azonban megpróbálom ezt is más formában megtenni. Egy emészthetőbb, kevésbé személyes változatban.

 Nem sok idő telt el a kezdés óta, éppen ezért talán furának is hat egy ilyen bejegyzés. De úgy érzem, meg kellett tennem. Sok minden hiányzik, és talán a blog maga, vagy a bejegyzések mögött megbújó - akár kimondatlan - vélemények és felkeltett érzések, majd segítik visszahozni, vagy ha nem is visszahozni, de felidézni ezeket a távolba vesző dolgokat. A hibáztatás helyett szeretnék bocsánatot kérni, és adni. Újrakezdeni nem tudom, nem is akarom, hiszen annyi minden történt már. Ezeket nem szabad elfelejteni, de nem is lehet örökre ezek alapján ítélni. Szeretnék lehetőségeket adni. Nézőpontokat. Véleményeket arról ami megtörtént, és ami megtörténhet.

 Mert az élet kezd meglehetősen érdekes irányt venni. Érdekesek az emberek, és sosem azok, akikről azt hisszük. Kevés a beleszólásunk ezekbe a dolgokba. Talán nem is fontos, nem is érdemes beleszólni. Persze, hiányzik. Sok minden, és sok mindenki. De ezzel együtt kell élni. Semmi sem tart örökké, legyen az jó, vagy rossz. E kettő folyamatos harca az, amiről szólni fog ez az egész.

Akinek nem inge...

Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor csalódunk valakiben? Vajon tényleg benne csalódunk, vagy inkább saját magunkban, hogy félreismertük?
 Valahol mind a két fél hibás, mert egyikük se őszinte a másikkal. Persze ők mindig azt mondják, és néha úgy is tesznek, de valójában ismeretségük folyamatos érdektettek, - és szavak sorozata. A lényeg a lehetőleg minél kevesebb konfrontálódás a másikkal, cserébe kapnak egy kellemesen ingerszegény kapcsolatot, amit bármikor el lehet tenni a padlás mélyére, és onnan aztán elő is lehet szedni pillanatok alatt, ha a helyzet úgy kívánja. Ha az ember nem lenne érző lény(pedig az, akármennyire is hihetetlen ez néha), akkor nem is lenne semmi baj az eddig fölvázolt helyzettel.
 De az ember idővel megkedveli a másikat. Elkezd számítani rá, elkezdi igényelni a társaságát. Szavakat ad a másik szájába, és érzéseket lát bele a lelkébe. Lehet jogosan hiszi ezeket igaznak, mert az a bizonyos másik fél akár mondhatta, vagy csinálhatta is ezeket, de csak a már feljebb említett érdekből tett és mondott dolgok halmazaként. Valójában nincs mögöttük, vagy amit talán még rosszabb beismerni: nem is lehetne, vagy lehetett volna mögöttük őszinteség, mert ez a két ember valójában nem is ismeri egymást.
Egyszerű járókelők ők, csak ugyan azon a járdán sétáltak, egymással szemben, és pár pillanatra összetalálkozott tekintetük. Lehet egyiküknek akár még szimpatikus is a másik. Lehet egy rövid gondolat erejéig még azzal is eljátszott egyikük, hogy ők ketten talán összeillenének. De minden mindegy, hiszen mire ebbe belegondol, a másik már rég elhaladt mellette. Visszafordulna, de inkább nem. Lehet, egy lehetséges kerek fenék jelenléte csak még nehezebbé tenné az elszalasztott lehetőség megemésztését.

 Úgy érzem, hogy több ilyen ember van körülöttem, akik többekkel szemben ilyenek, és ez elgondolkodtat. Vajon mi kell ahhoz, hogy meglegyen az a megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan kapocs, ami egymáshoz rögzíti a két félt? Vajon van egy pontosan meghatározható életkor (amit ugyan befolyásolnak a közben szerzett tapasztalatok) ahonnan kezdve már az ilyesfajta ismerkedés nem működik? Vagy a kérdésre a választ, az idő közben megismert más emberek függvényében kell keresni? Talán ez utóbbi, ami igaznak tűnhet. De ez is csak a megválaszolás szempontjából, mert maga az ok nem áll, nem állhat túl stabil lábakon.
 Aztán persze, az embernek megint csak magába kell néznie ilyenkor, és megválaszolnia saját magának, hogy ő vajon nem teszi ugyan ezeket?
 Vannak olyanok, akik azt mondják minden ember tökéletesen egyforma. Mindenki ugyan úgy tekint embertársaira, és mindenki ugyan azokkal az érzésekkel rendelkezik, és mindenkit ugyan azok a célok hajtanak. Szeretném hinni, hogy ez nem igaz, mert akkor ennek az egész keringőnek nem lenne semmi értelme. Hirtelen túl egyszerűvé válna minden, és túl halálos lenne az a tehetetlenség, ami a negatív tapasztalatok árnyékában gyülemlett fel az évek során.
 Inkább hiszem azt, hogy az emberek a hibásak. Persze mindig a másik, sosem én. Aztán ha eljön a csalódás ideje, gyűlölködhetek. Kicsit a másikban is, de inkább magamban, aztán próbálom meglátni a következő járókelőt. Lehetőleg kerek fenékkel nem rendelkezőt, hogy könnyebb legyen a következő elhalasztott lehetőség emésztése.