Egy fiúcska

Pár ismertető jel ahhoz, hogy tudd, mikor mész a férfivé válással ellenkező irányba:

 - A délelőtti elfoglaltságod kimerül abban, hogy egy híres képnézegető weboldal együgyű játékának keretében, teljesen haszontalan tárgyak után vadászol. (és nyomogatod az r billentyűt, mint valami fejvesztett őrült)
 - Ha hagyod hogy arcszőrzeted a lehető legelevenebb formában terjedjen szét arcberendezéseden.
 - Ha hajad fölveszi a mai világban igencsak divatos félhosszú formát. (mínusz a divatos rész, helyette egy csipetnyi igénytelenség)
 - Ha a sötét, elfüggönyözött szobádból csak a közízlésnek megfelelőnél sokkal nagyobb hangerejű dubstep ad arról jelet, hogy az ajtó mögött az élet is felütötte fejét, sőt, nemcsak hogy felütötte, de már hosszú idők óta el is vegetál egymagában.



De hát az élet nem habos torta, meg kellett állni a tárgyak vadászatával, és be kellett menni a belvárosba, mert lebeszéltem egy találkozót egy barátommal, akit már nagyon régóta nem láttam. Le is cseréltem az egy szál boxeremet valami ünnepélyesebbre, magamhoz vettem a telefonom, a kulcsom, meg az irataim, és elindultam. Hogy mi ihletett arra, hogy egy kicsit jobban megvizsgáljam utazásom körülményeit?

 Egy éles kanyar a kettes villamos fedélzetén, a Szalay utca megálló közvetlen közelében. Sokszor mentem már ott, de eddig sosem tűnt fel hogy a mellettünk elhaladó autók csak pár centire vannak a villamos oldalától. Már nem is tudom mi jutott eszembe erről a pár centiről, talán egy hasonlat, élet és halál kapcsolata, de már nem emlékszem rá, meg akkor sem fogalmaztam meg magamnak pontosan, inkább csak elhadartam, majd elharaptam a gondolatot.

 Szóval Jászai Mari tér. Szeretem ezt a helyet, bár néha a pici aluljáró lépcsőit elfoglalják a csövesek, és őket ilyenkor kénytelen vagyok kikerülni. De amúgy nem rossz környék, mindig látok egy plázacica kinézetű hölgyeményt egy kiskutyussal, de nem vagyok biztos benne, hogy mindig ugyan azt. Van itt meki is, az mindig pluszpont.
 Fölszálltam a villamosra. Ott mintha minden velem utazót behívtak volna a katonaságba, és éppen a frontra tartanánk egy harckocsi tetején, úgy néztek rám szomorúan, kegyvesztetten. Még a velem együtt felszálló pár is depisen pillantgatott egymásra, mintha már tudnák hogy csak pár nap, és eljön a szakítás ideje. Vagy tényleg behívták őket. Bár a mellettem álló néni nem tett tanúbizonyságot a bajtársi szeretetről, ahogy véletlenül összeért a karunk, ő már húzta is el sajátját, mintha leprás lennék. Ez esetben rossz kocsira szálltam, de nem láttam sehol a vöröskereszt lobogóját, így azt hiszem ez megbocsájtható.

Nyugati pályaudvar. Ahol a vasútállomás előtt kéregető csövesek, és a szemben, a különböző keleti kajáldákban üldögélő üzletemberek képe tökéletesen megfér egymás mellett. Köztük pedig a két sín, a villamosokkal, amiken az átlagnép utazik. Mondjuk most fölszállt egy gyanús kinézetű úriember, gyorsan keletkezett is egy üres kör, az amúgy eléggé zsúfolt járműben. Pedig nem is volt olyan büdi, mert én persze ott maradtam a helyemen, engem nem tántorít el senki fia.

Oktogon. Ez egy tök jó hely. Vannak bokrok az út közepén, vagy valami ilyesmi, sosem vizsgáltam meg túlzottan a környéket. Az Andrássy úton viszont minden alkalommal érdemes végigsétálni. (kinek kell a metró?)

Király utca. Itt még szerintem sosem szálltam le.

Wesselényi utca. Lehet itt sem. De az egyiken mindenképp. Arra emlékszem ugyanis, hogy a kettő közül valamelyikből lehet a legkönnyebben eljutni az Almássy hallba, ahova fűz néhány szép emlék. Elektronikus zenei bulik. Valamikor megint kéne menni.

Blaha Lujza tér. Ahogy a barátomnak is ecseteltem, ez a hely gyönyörű lenne, ha több figyelmet kapna. Jelenleg viszont furábbnál furább emberek gyűjtőhelye. Itt szálltam le, és álltam meg a menetrendet jelző tábla melletti kukánál. Persze nem a legjobb hely, mert mindig megjelenik pár gyűjtögető, de ezt szoktuk meg, mint találkahely. Most is megjelent pár vakond, az egyik csalódottan meg is említette a másiknak, hogy mostanában már nem szemetelnek annyit az emberek. Szerintem szemetelnek, max nem a kukába. Persze megértem én a csalódott gyűjtögetőt, egyszer egy társa már tartott nekem kiselőadást a villamoson arról, hogy mennyi pénzt lehet keresni azzal, hogy reggelente végigjárja a Margitszigetet üres üvegek után kutatva. Én leszek az első, aki kezet csókol majd neki, ha befarol új ferrariával a hetes busz megállójába.

 Amúgy volt még pár érdekes dolog, egy fiatal lány aki leköpte a kombinót, megállóban füvező férfi, és az egykezű bácsi mögött sétáló vak néni is egész groteszk látványt nyújtott. Szegény kutyus se nagyon vágta a témát, de hogy megnyugtassak minden olvasót: segítettek a néninek.
 Aztán megjött a barátom, vele pedig bementünk a mekibe, két csokoládés valami, meg néhány sajtburger elfogyasztásának céljából. Itt már normális témákról szólt a diskurzus, éppen ezért feleslegesnek is érzem a megjelentetését.

Tanulság? Azt még mindig nem az én blogom falain belül kell keresni. Persze azért megfordult a fejemben, hogy ilyen emberek közt minimális befektetett energiával is lehetne férfinak lenni.

 Aztán leültem a számítógép elé, mert vagy öt óra kiesett az életemből, amit netes játékokkal is eltölthettem volna.

Örökös körforgás

Egyszer azt mondta egy ismerősöm, hogy én olyan "kis szerencsétlen" vagyok, és hogy ez mennyire aranyos. Nos nem tudom mennyire az, vagy mennyire nem, de hogy nagyon idegesítő, az biztos.



Néha elgondolkodom azon, hogy az élet ténylegesen egy játék, és én az előző életeimben elért sikereimen felbuzdulva, a mostaniba már hard, vagy még magasabb fokozaton léptem be. Ha ez valójában így van, akkor a nirvánában bizony jár pár fejbekólintás az előző fegyverhordozóknak. Aztán meg kezet fogok Buddhával, mert azért mégis csak jobb hogy az ő tanításai hozzák el a megboldogulást. A hamburgert pedig kitépem a kezéből, aki pedig tudja hogy mire gondolok, az ezt a bejegyzést sosem fogja látni.

Variációk egy témára

 Lassan megtelt az összes szék és asztal, a közeli lakóházakban élők pedig kénytelenek voltak elviselni a kis külvárosi kocsmából kiszűrődő, egyre nagyobb hangzavart. Volt bent mindenféle ember; rengeteg fiatal, akik már csak megszokásból is betértek kedvenc helyükre, lecsúszott, idős emberek akik sok vizet nem zavartak, csak a játékgépek Istenét szerették volna magukhoz csábítani, meg voltak középkorú férfiak és nők, akik inkább csak egy baráti csevejre tértek be, mintsem az alkohol szent tanításai miatt.
 Más a nem, a kor, a szokások, de egyvalami közös volt minden vendégben: egyikük sem volt egyedül. Vagy a szemben ülő szavai, vagy a félkarú rabló kecsegtető gyümölcsei, de valami mindig kapcsolatban állt a másikkal.



 Csak egy asztalnál volt csönd, pedig ott is ketten ültek egymással szemben. Egy nagyjából húszas évei közepén járó, öltönyös férfi, és egy vele hasonló korú, egyszerű, utcai öltözéket viselő fiatalember. A szinte feltűnő csönd látszólag nem zavarta az öltönyöst, végtelen nyugodtsággal és egy félmosollyal az arcán kortyolgatta italát. Sör volt, tán túlságosan egyszerű egy ilyen elegáns fiatalemberhez viszonyítva, éppen ezért nem a legolcsóbb, de persze nem is a legdrágább fajtából, hiszen fontos az aranyközépút. A körülötte lévő embereket figyelte.
 Vajon mit gondolhatnak róla? Egy jóképű, elegáns fiatalember, megnyerő mosollyal és szemekkel. Öltönye és nyakkendője még magában hordozta a kölnije kellemes illatát, amivel ugyan csak reggelente szokta befújni magát, de a biztonság kedvéért mindig ott lapul kabátja egyik belső zsebében. Egy ilyen ember hogy lehet egy ilyen kocsmában? És hogy lehet egy olyan egyszerű, minden feltűnőségtől mentes sráccal egy társaságban, mint a vele szemben ülő barátja?
 Miközben ezeken gondolkodott, tekintete egy közeli asztalra és annak társaságára tévedt. Egy hatfős csapat volt ott, három fiú és három lány. Hiába lehetett volna ez kézenfekvő, egyikőjükön se látszódott az ellenkező nem felé érzett túlzott vágyódás. Persze az este folyamán ez még változhat, mert piából lehet várat építeni, csak általában mivel részegek a munkások, hamar leomlik a vakolat.

 Közben megérkezik a harmadik korsó sör. Az öltönyös fickó arra gondol, hogy ha ez lecsúszik, akkor talán odamegy ahhoz a fekete hajú lányhoz aki leginkább kitűnik a megfigyelt társaságból. Talán nem ő volt a legszebb, viszont egy belső megérzés azt sugallta, ő lehet a megfelelő. Miközben azon gondolkodott milyen szóvicceket lehetne összehozni a megfelel, az ő és a megfelelő kapcsolatával, a társaság vörös hajú lánytagja fölállt az asztaltól, és a mosdó felé vette az irányt.

 Szinte egy örökkévalóságnak tűnt. A lányok felfoghatatlanul sok időt tudnak eltölteni érthetetlen helyeken, de hogy már a negyedik korsó sörből is alig maradt valami mire feltűnt újra a vörös, az több mint elképesztő. Miközben visszafelé tartott asztalához, leejtette telefonját, ami így riasztó közelségbe került az öltönyös fiatalemberrel. Egy pillanatra átfutott az agyán hogy mi lenne ha fölvenné a lánynak, de aztán elvetette az ötletet. "Akiben nincs szeretet, azon a modor nem segít." - jutott eszébe a mondás. Arra csak később gondolt hogy ez remek alkalom lett volna egy leszólításra. De mindegy. Már úgyis az a szőke tetszik neki. Sok esélye nem lehet nála, de közben az ötödik sör is bekerült a közösbe, ennyi önbizalommal pedig már semmi sem állhatott az útjába. Csupán saját lábai. Mikor megpróbált felállni elbotlott bennük, majd székét magával rántva a föld felé kezdett zuhanni. Lassított felvétel volt ez, az effektet az alkohol biztosította, a film végét pedig a srác fejének hangos koppanása jelezte ahogy hozzácsapódott a padlózathoz. Egy elme és egy elképzelés zuhanása - csupán a taps és a függöny hiányzott.
 Innen már zavarosak voltak az események - persze nem mintha eddig nem lettek volna azok - hallott sikoltozásokat, segítségért kiáltásokat, látott felé rohanó embereket, majd látta a szőke lány aggódó arcát is, ahogy az sajátja fölé magasodik, majd annyira megközelíti hogy orruk már majdnem összeér. Lám, az alkohol tényleg segített hogy kissé bensőségesebb viszonyt alakítson ki a lánnyal. Aztán a szőke szín vörösbe váltott, de ehhez sajnos arc már nem párosult. Kettő együtt amúgy is talán egy picit nagy falat lenne... - gondolta, majd lehunyta a szemét.
 Temetés, eső, fekete esernyők. Csak hogy a film tényleg lezáruljon, de ezek az események már úgysem számítanak. Minden ember csak addig érdekes amíg él, hiába mondanak mást a tankönyvek.

Snitt.

Lassan minden szék és asztal megtelt a külvárosi kocsmában. A közelben lakók már hozzászoktak a mindennapos hangzavarhoz, sőt, nagy részük már rendszeres vendéggé vált az évek alatt. Bent fiatalok, középkorúak, és idősek egyaránt szokásos látványnak számítottak.
 Minden társaság hatalmas zsivajt csapott, csak egy szélső asztalán ült csöndben egy fiatal férfi. Egy korsó sört szopogatott, de már legalább egy órája. Egy közeli társaságot nézett, három fiút és három lányt, akik még az átlagosnál is nagyobb ricsajjal csacsogtak mindenféléről. A fiú próbált kihallani valamit a beszélgetésből, amit esetleg feldobhatna témaként egy esetleges véletlen találkozáskor a csoport lány tagjainál, de végül feladta ötletét. Már így is túl rég üldögélt egyedül.
 Kissé bánatosan lebaktatott a lépcsőn, majd a pult felé vette az irányt hogy fizessen, mikor egy kéz rátapadt a vállára. Meglepetésére a szőke lány volt az, akit még a társainál is jobban - és vélhetően feltűnőbben - megbámult.
 - Máris mész? - kérdezte a lány mosolyogva.
 - Ezt úgy kérdezed mintha nem láttad volna hogy már egy órája egyedül üldögélek. - válaszolta a fiú szintén mosolyogva.
 - Ez ellen tehetnénk... meghívlak! - mondta a lány, majd a pénztárcája után nyúlt, de a hirtelen mozdulat következtében elejtette azt. A fiú vette fel és adta neki vissza.
 - Köszönöm.
 - Nem kell megköszönni. Amúgy sem ér semmit a modor, ha nincs mögötte szeretet.
 - Bölcs gondolat.
 - Egy barátom szokta mondani. Kifogásként használja, hogy ne kelljen bármiféle jótettet cselekednie másokkal szemben.
 - Nem lehet valami jó arc, már bocsi. - nevetett a lány. - még szerencse hogy csak mi iszunk, és ő nincs itt. - majd ellentmondást nem tűrően a pulthoz tolakodott és kikért két whiskykólát.
 - Szerinted jól állna nekem az öltöny?
 - Ezt is a hülye haverod terjesztette elő? - nevetett fel a lány, majd megfogta a két poharat és gyengéden nekilökődött a fiúnak, jelezve hogy kövesse.


Néha megéri képzeletbeli barátokat tartani magunknál.

Új fejezet

 Ma nem aludtam. Az éjszaka folyamán ugyanis eldöntöttem, hogy egy jó hideg sör társaságában, reggel újra előveszem az én kicsi blogomat, átolvasgatom töviről-hegyire, kijavítom az összes nekem nem tetsző dolgot, és írok egy új bejegyzést, amiben ezt mind közlöm is.



 Nos, a jéghideg sör itt van, és már jelen sorok írása közben biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az egyetlen doboz ma reggel, pedig reggelente inkább a kakaót részesítem előnyben, mint sem a sört. De most ez van. A blogot is elkezdtem olvasgatni, de nem sokáig bírtam. Annyira személytelennek érződik az egész, vagy pont ellenkezőleg: mintha rengeteg különböző személy írta volna, néha indulatból, néha kényszerből, néha irigységből. Rengetegen írtak, de sosem én. Pedig ez az én blogom, és minden egyes betűje az én virtuális tollamból származik. Mégis, olyan mintha a közzétételtől eltekintve, semmi közöm nem lenne hozzájuk. Sokszor nem voltam magamnál, de most vajon magamnál vagyok?
 Sosem tudtam igazán, hogy ki vagyok én. Mindig szerettem volna valaki más lenni, vagy legalábbis valaki másra hasonlítani. Mindig másokat irigyeltem, amiért ők sokkal jobbak nálam. Barátságok, szerelem, eredmények, legyenek azok akár iskolaiak, vagy emberi kapcsolatokban elértek. Mindig valaki más akartam lenni, mert úgy tűnt, csak azoknak az embereknek a személyiségével/megjelenésével/stílusával tudok sikeres lenni. Nekem nincsenek saját "ilyenjeim".

...

 Az utóbbi időben eléggé egymagam voltam. Kitöröltem ezt a blogot, kitöröltem mindkét közösségi oldalon található profilomat, és az MSN nevű csodát is hanyagoltam. Úgy gondoltam jobb nekem egyedül, és vártam azt a pillanatot amikor az utolsó irántam érdeklődő ember is elveszti hitét, és felhagy keresésemmel.
 Persze hazudtam magamnak, mint már annyiszor azelőtt. Valójában mindennél jobban vágyom a társaságra. Legszívesebben minden egykori ismerősömre ráírnék hogy találkozzunk, és töltsünk együtt pár órát. Igyunk, vagy csak beszélgessünk, de ha lehetne választani, akkor inkább egyszerre a kettőt. És hogy miért?

 Mert úgy érzem, lassan nem lesz idő, se lehetőség hogy ezeket megtegyem. Pedig nagyon sok embernek kéne még meghálálnom azt a sok jó dolgot amit tőle kaptam, vagy éppen nagyon sok embertől kéne bocsánatot kérnem bizonyos dolgokban. Szeretnék megváltozni. Szeretnék sokkal jobb lenni. Rengeteg dolgot kaptam ettől az élettől, sokkal-sokkal többet mint amennyiért hálás vagyok. Kaptam sok embert, akik szeretnek engem, számomra máig ismeretlen okokból.
 Pedig próbáltam megfejteni mik lehetnek ezek az okok, próbáltam már a tükrös módszert, de nem jutott eszembe egyetlen jó tulajdonság se amit megoszthattam volna a tükörképemmel. Vicces lennék? Kedves? Jófej? Érdekes? Ki tudja? Szerintem egyik sem. 

...

 Eddig úgy tűnt, minden azon múlik hogy milyen emberekkel találkozom. Vagy vannak azok az emberek akikkel valamiért egyből kijövök, vagy vannak azok akikkel bármennyi időt eltölthetek, sosem lesz közelebbi viszonyunk. Az előbbi típussal bármikor, bármiről el tudok beszélgetni, az utóbbival pedig soha semmiről. De ez vajon az én hibám? Szerintem nagyrészt igen, éppen ezért szeretnék magamon változtatni. Valamint nemcsak ebben, hanem úgy általánosságban is. Egy kis emlékeztető magamnak:

  - Tényleg mindennek az alapja hogy elfogadd, és szeresd magad. Sosem hittem benne, és persze lehetnek - mint ahogy az én esetem is azt mutatja - kivételek, de elmondható: Más csak akkor tud szeretni, ha te is szereted saját magad, és csak akkor tudsz igazán, tiszta szívből szeretni valakit, ha magaddal szemben is így érzel. Én ne feledd: van egy saját könyved ami az életedet foglalja magába. Nem szabad felhagyni az írásával, soha, és mindig jönnek újabb fejezetek amik nem tudhatod mit hoznak. Talán boldogságot, jobb időket. 

 - Az örökös gondolkodás, okok keresése, és az okozatok folyamatos vizsgálása. Ez csak az őrületbe kerget. Lehet nehéz hinni a sorsban, de talán mégis csak érdemes. Vannak dolgok amiken nem tudsz változtatni, amiket el kell fogadnod úgy, ahogy vannak. Minden okkal történik, de azt az okot nem feltétlen kell megérteni. Csak mint egy spontán történést felfogni, és elfogadni. Aztán menni tovább. Ha úgy kell legyen úgyis visszajön, úgyis megbocsájt, úgyis látjátok még egymást. Ha meg nem, hát nem. Akkor ennek így kellett történnie, csak pár közös lapra futotta a könyvedben. De ettől ezek még érdekes és értékes lapok. Örülni kell annak ami volt, mert megtörtént, és tapasztalatot szereztél. Erősebb lettél. 

 - Nem irányíthatsz más embereket, nem várhatsz el tőlük semmit. Mindenkinek egy élete van, a sajátja. Mindenki a saját könyve írója. El kell fogadni mások döntéseit, még akkor is, ha azok néha fájnak, vagy nem értünk egyet velük. 

 - Nem szabad egyedül maradni. Ez a legnehezebb, mert olyan könnyű elbújni. Olyan könnyű magadat erősnek képzelni, még a világnál is erősebbnek. Miközben valójában egy sötét szobában kuksolsz, ahol a függönyt már csak megszokásból húzod el. A barátokat meg kell becsülni. Aki tényleg érdeklődik irántad, és tényleg szeret, az értékesebb minden kincsnél. 

 - Sírhatnék sok minden miatt, ahogy eddig is tettem, kérdőre vonhatnék sok embert, de nem szabad megtennem. Nem az vagyok aki akarok lenni, addig pedig semmi jogom sincs másokat kritizálni. De előbb-utóbb bebizonyítom hogy igenis jó ember vagyok, mert érzem hogy az vagyok. És lehet mindig lesznek hibáim, lehet mindent nem fogok tudni rendbe hozni, lehet mindenkinek nem fogom tudni meghálálni azt amit meg kell, de legalább elmondhatom hogy megpróbáltam. legalább elmondhatom hogy fölálltam. legalább egyszer. 

...

Kiürült a Löwenbrau doboza. Azt mondtam nyitok még egyet, de lehet mégsem. A sör is csak akkor igazán finom ha valakivel koccintottál az elfogyasztása előtt. Mindenkit meghívok egy virtuális sörre. Ha pedig végre lesz fizetésem, akkor egy igazira is. Szeretném még pár szép fejezettel megtoldani azt a bizonyos könyvet. 

Lehetnék Urak Ura (is)

romokban heverek, saját magam romja,
mint a homokban egykor nagy király szobra,



lám, nem hagyok semmit én sem magam mögött,
csak dögkeselyűket a pusztaság fölött,
felismertem már, de sorsom így is ártó,
szívedből fejemre húzott, véres átló,
összeesett testem, mi oly fiatal még!
és nem látszik rajta, hogy közeleg a vég...
tán a szem az árulkodó? Az szól csupán?
Ritkán néz máséba, akkor is oly furán,
mintha félne... vagy akár ölni is tudna?
ugyan... csak egy elköszönő versre futja...
Mit vártál? Egy mosolyt, kedvet, szép szavakat?
Hisz cellában fekszem, hol az ég a lakat,
az összes kulcsot lenyeltem, emésztettem,
végül megmaradt leendő, merész tettem.

Vándor, ha megtalálsz, temess vissza kérlek!
Hogy ne tudja senki: szólt egyszer itt ének...

A vers Percy Bysshe Shelley, Ozymandias című műve alapján íródott. 

Bármi

- Egy álomvilágban élsz. - mondta a beszélgetőpartnerem, az én hülyeségeimbe már régen beletörődött unalommal a hangjában.
 - Így van. Egy álomvilágban élek, ahol kitaláltak a kérdések és a válaszok is.
Megint kitaláltam valamit. Nevezhetnéd tervnek, projektnek, vagy akárminek. Valaminek, amivel megváltanám a saját kis álomvilágomat. Vagy ha nem akarnám eltörölni, akkor legalább meghívnék másokat, hogy vendégeskedjenek nálam pár évig. Egy álomházban, egy álommatracon. Feküdhetnénk egymás mellett, de nem kergetnénk már semmit, mert megtaláltuk az amit kerestünk. Ott a házban, a matracban, egymásban.



 Aztán megint jött egy új ötlet. Egy olyan, ami távolinak tűnt tőlem, de én mégis magaménak akartam tudni. Kergettem, írtam is akkor már, meg még most is írok, aztán úgyis lesz valami. Ha más nem a semmi, de ez itt most nem a negatív gondolat helye.
 Mert úgyis lesz valami. Ha más nem, akkor nem beszélünk, nem is törődünk egymással, tudomást sem veszünk egymásról. De előbb-utóbb úgyis lesz valami. Mert álomvilágban élek egy álomházban, és reggel az ablakon kinézve mindig te ragyogod be fáradt szemeimet. Sosem késel, mindig ott vagy, pedig lehetnél máshol is, a világ bármely pontján. Mert nagy az én világom, tele tervekkel, élményekkel, barátokkal, a sosem alvó várossal és a legszebb lányokkal.
 De ez mind semmi, mert a legfontosabb te vagy, téged kell szépnek látnom, és te vagy az aki miatt még akkor sem adom fel, amikor már nagyon szeretném megtenni. Te vagy az álmaimnak hordozója, te tudod én mit szeretnék, pedig te mindent másképp mutatsz, mint amilyennek valójában látszik.
 És jöhet barát, egy szerető családtag, vagy a leggyönyörűbb nő, akit én annak képzelek: bármilyen rosszul is hangzik, te vagy az aki a legfontosabb. Pedig mocskolták már, szóban és versben is, de...
 "... mert itt leszel, legyen bánat, öröm, üröm éppen
  gyűlöllek és szeretlek, átkozott tükörképem"

Nincs cím

Csak ültem a kavicsok közt, és néztem ahogy a túlsó partról világító lámpák fénye egészen a lenti kövekig eltáncolt. Néha jött egy-egy hullám, amit egy elhaladó hajó keltett, gondolataim felébresztése érdekében. Én meg csak néztem, bámultam az elém táruló vidám város, fényes látképét, mintha az egy másik élet lenne, pedig valójában a szigeten ülve élem azt a bizonyos másik életet.



Emberek között, akiknek nem tudom a nevét, de meghalnék velük, vagy általuk is, mert miért ne, a túlsó parton úgysincs semmi. Minek lenne bármi is, csak én vagyok, meg a kövek, a tó, ami egy folyó, meg az egész világ, ami szintén egy nagy tó. Nem érted? Hogyne értenéd, mert én sem értem. Tehát? Nincs tovább. Csak azok a lámpák, meg az elhaladó autók lámpái, meg amik bent vannak, meg azok is amik kint. Táncoló emberek, ott a túlsó parton.

 Meghalnék veletek, díszes hullámok. Olyan vonzóak vagytok, mindig felkelt titeket egy elhaladó hajó, és nekicsapódtok a köveknek, amik a part mentén pihennek csendben. Én is pihenek, pihentetem a szemem rajtatok. Ahogy közeledtek, ahogy hívtok, megállás nélkül, én pedig egyre inkább kezdek elcsábulni. Fogy az alkohol hatása, az alkoholé, amit sosem akartam hogy képzeteim motivációja legyen, de az lett, és ez végtére is, így van rendben, mert minden úgy van rendben ahogy van. Elfogadlak titeket hullámok, csak engedjetek be.

 És igen. Elindulok lefele a kövek felé, a hullámok irányába. Vigyázok a testi épségemre, mintha egy karcolás sem érhetne, pedig végtére is, mert megint ugye, meghalni készülök. Bele a hullámokba. Hideg van, kezdek fázni, félek hogy a vízben is fázni fogok. De ott vagyok, föllépek a kavicsokra, majd bele a vízbe, ami hullámos lett az elhaladó hajóktól. Harmadszorra haladnak el, vagy már számolni sem tudnám?

 Írok, írok, mintha az életem függne tőle. Amíg tart a hatás, az az isteni, így, kisbetűvel, ami elfeledtet mindent, meghalnék vele. Meghalnék veled, meg a hullámokkal. Magammal. Meleg lett. Fuldoklok a vízben, de nem akarok küzdeni. Aludni akarok, álmodni, hát ilyen lenne a halál ha beletörődsz? Amikor már nem akarsz küzdeni. Nem fáj, mert csak aludni térsz. Nem tudsz magadról. Más meg majd kijavít, ha újra rosszat mondtam, vagy írtam, mert hát...

 Meghaltam. Meghaltam? Talán belefulladtam a hullámokba, remélem. Dolgozik a tudatalattim, újra mégis, még itt haldoklás közben is. Akkor mégis élek még. Ezért szeretem az írást, annyiszor halok meg, amennyiszer csak szeretnék. Én meg várok rád, mert miért ne, hát basszus...

Miért is? Csak a hullámok kellenek, azok átölelnek. Meleg hullámok, meleg volt, pedig előtte még fáztam. És még mindig írok, amíg tart. Életem műve, lehetne, meg kellene is hogy legyen, de senki nem fogja elolvasni. Vársz rá? Őrület. De józan vagyok, meg normális is. Hát akkor meg?

 Elfogyott a lendület. A hullámok lenyugodtak. A parton ülök. Be kell hogy fejezzem, pedig hát... megálmodtam, és tetszett.

Légy jó

 Egy kellemes kávézó, kellemesen jelentéktelen emberek számára. Vannak akik mindig is azok voltak, és vannak akik csak az évek során váltak azzá. Hozzájuk passzoló, még éppen megfizethető fényűzés, ami máshol már lehet kevésnek bizonyul, de itt még tökéletesen megteszi hatását. Hangulathoz illő, elegáns pincérek, elegáns étkészletek, és azok elegáns csörömpölése, elegáns csillárok, majd halk, és persze elegáns zongoraszó. Halk, mert leginkább mindenki beszélgetőpartnerét szeretné hallani, mintsem a zongorát, de azért jó hogy szól a háttérben, ez is olyan... elegánsabbá teszi, az amúgy felettébb semmilyen életképet.



 Vannak itt egymást ámító párok, vagy csak leendő párok, ha leendőek egyáltalán, meg rég nem látott barátok, akik tönkrement ismeretségüket egy ilyen kávézó pompájával szeretnék helyrehozni, mintha annak varázsa tartana az elfogyasztott étel után is. Pedig nem fog. Forgatnak is, emberek, műszaki berendezések, sok-sok laptop. Kamerák, világítás. Egy élet kivilágítva, a nézőközönség szeme láttára, a kissé szürke színpalettán. Sztárok.
 Idegenként éreztem magam amikor beléptem a nagy terembe. Még csak egy ajtó se figyelmeztetett, ami elválasztott volna ettől a másik világtól, a mozgólépcső után egyből bekebeleztek az ócska kis kávézó, barnás falai. Az ablakokon beszűrődő, lemenőfélben lévő nap fénye. Máskor tetszene ez a fajta napsütés, most viszont csak tovább fokozta a kellemetlenséget.

 Nekem ócska volt ez a kis-nagy kávézó, és ottlétem alatt folyamatosan kívülállóként éreztem magam. Az hogy kihez jöttem, az olvasásélményi-szempontból mindegy is, hiszen ő hiába próbálta bombázni nemlétező értelmiségi oldalamat ilyen-olyan érdekesnek szánt tényfeltárásokkal, nos, ezek nem jöttek át, a már említett értelmiségi oldalam hiánya miatt. Mindegy is, mert ha a téma értelmet nyert volna bennem, akkor kénytelen lettem volna élvezni a kávézó művészoldalát is, ami jelenlegi hitvallásom szerint nem létezik, mivel a kávézó egy egyszerű időtöltésre kitalált hely, nem pedig hatalmas emberek hatalmas véleményének megvitatására alkalmazott légtér.
 Még ha néhány hatalmas, - és persze rendkívül kicsi ember is - erre is használja. Én is szívesen tenném ezt, de sajnos már az ilyen vélt, vagy valós irodalmi beszélgetéseimhez legközelebb álló platformon - ezen a blogon - is, a bejegyzések közti időben gyakran leiszom magam, vagy gyakorlok értelmetlen dolgokat, esetleg csinálok komplett idiótaságokat, ezek a dolgok pedig automatikusan kizárnák az áhított, felsőbb, műveltebb körökből. Bár miért is akarnék oda tartozni. Nem szeretem, én másokat szeretek, másmilyen embereket, még így is, hogy kellően magamnak való vagyok. 

 A leginkább fotelnek nevezhető ülőalkalmatosság, amin elhelyezkedtem, nagyon messze van az asztaltól, és én még mindig alig hallom beszélgetőpartnerem mondanivalóját. Az néz rám okosan, tapasztaltan, magyaráz közben, én pedig csak bólogatok, ahogy azt egy örök második tanítvány tenné. Aki szorgalmas volt és ügyes is, de nem volt meg benne az a megmagyarázhatatlan átütő erő. "Csak egy okos gyerek." - mondták mindig.
 Amikor néha elnéz, gyorsan én is azt teszem, és mint általában szoktam, az embereket fürkészem. A már említett sablonok. Egy műtorta, műmarcipánjai. Finomak ha megkapod őket egy rövid időre, de előbb-utóbb elrontod velük a gyomrod. Ráérnek, még csak most esteledik, még van idejük az asztalon hagyni pár ezer forintot, a konyhán, titokban siós dobozokból után töltött narancslevekért. Juice. Bocsánat. Emeljük a színvonalt, ha már egy kis betekintést nyertünk egy értelmiségi bábszínházba.

 Örülök amikor végre elbúcsúzunk, és én végre itt hagyhatom ezt a kulturális görbetükröt, amit ez a kávézó képvisel. El a mozgólépcsőhöz, majd le rajta. Végre változik a táj, vissza a valóságba. Könyvek. Sok-sok könyv, ahogy az egy könyvtártól elvárható, írók életművei sorakoznak a polcokon, életük története.
 Azt mondják, minden ember életéből lehetne egy remek könyvet írni. De vajon kiknek a könyvét olvasnánk el az utolsó betűig, és kiknek a könyvét tennénk le pár fejezet, vagy akár oldal után? Mert csapódunk, ide-oda, ez egész életünket végigköveti, az enyémet is. Változik az ismeretség, változnak a baráti körök, a szerelmek, a szeretők, meg ki tudja még micsodák, embereket veszítünk el, és kapunk értük másokat, kérdés, hogy a csere után pluszban vagy mínuszban leszünk-e. 

 Nincs ebben most semmi személyes. Persze van, hiszen minden ok-okozat, de kezdek beletörődni, hogy vannak könyvek, amiken csak rágódik az ember, de igazából bármennyire is jó, és a nagyközönség is azt mondja rá hogy alapmű, és mindenképpen el kell olvasni, végül leteszi. És sajnálja, meg minden hasonló bugyutaság, de nem volt hiába hogy lerakta, és ezt ő is tudja. Nincs ebben semmi személyes.

 Talán mégsem olyan rossz az a kávéház. Lehet csak bele kéne élnem magam, és akkor fölérném meg elérném az asztalt, és hallanám is amit nekem mondanak. Én is rendelhetném a narancsleveket, meg a kávékat, amik bár nem segítenek a toppon maradásban, de legalább kölcsönöznek egy ilyen fontos ember hatást, ami hozzá segít a kívánt összkép eléréséhez. Na, majd pénteken megpróbálom.

 Aztán most már megpróbálok nem szenvedni. Megpróbálom élvezni az apró örömöket, mert látom másokon, ezt az elképesztő, ok nélküli szenvedést, és ilyenkor akaratlanul is elszégyenlem magam. Sosem tanultam hogy lehet jó dolgokról írni, de ezentúl megpróbálom őket szépen körbeírni. Meg amúgy is, sikerült ez már, volt pozitív hangvételű bejegyzés, bár elsőre csak egy darab ugrik be. Pedig akkor is ilyen volt minden, azóta se történt semmi változás. Persze senki se értsen félre, mondanék még ezt-azt. De ezt az internetes ál-kommunikációt  már nem akarom ezzel kitölteni. Nem fogom feleslegesen idegesíteni magam, mikor minden szép, és rendben van. Meg szinte mindenkivel rendben van minden, ne hazudjatok saját magatoknak. Ha meg nincs, nem érdekel.

 Már túlléptünk saját korlátainkon. Azok az idők, amikor azt mondtuk baj van, majd a visszakérdezésre egy semmivel, és szomorú félmosollyal válaszoltunk csupán, de titokban vártuk a további, kedves törődést, már elmúltak. El kellett hogy múljanak. "Mindenki a saját sorsának a kovácsa". És tényleg.

 Hát járom a kávéházakat, mert miért ne. Belefér az életemben, úgyis kevés dolog történik, de mostanában legalább volt sok történés, és ez talán így is fog maradni egy darabig. Közben olvasgatok. De csak hivatásos könyvtárakban, mert máshol már össze vannak ragadva a lapok, meg ki vannak tépve, meg tudom is én. Meg a könyvtárban jó illat van, szeretem. Kölcsönözni is kéne, az éjszakai hajcihő helyett, legalább valami értelmes is megragadna bennem. Tessék, az első lépés, magamra se ismerek.

 Te meg nem tudom. Olvass te is? Bárki is legyél. Mert megpróbáltam, de "te hiába látod, hogy szép az élet, ha nem látja senki más, cseszheted" És tényleg.

Másik életben

 A főútról ráléptem a járdára, elvégre a normális emberek is azon szoktak sétálni. Hát én is kipróbálom akkor, milyen egy rövid ideig normálisnak lenni. Még mindig hideg van, de a testem már hozzászokott, a hamis melegséggel pedig a képzelt gondok is lassan visszaszállingóznak az agyamba. Tényleg lassan, nem sietnek el semmit. Már hozzászoktak ahhoz, hogy elég hosszú időt szoktam megtenni hazáig, így tudják, hogy ráérnek. Lassan megjelenik minden arc, és minden szó, amik végigkísértek eddigi életem során. Néha elmosolyodok egy-egy arcon, és a szempárja mögött megbújó emlékén, de aztán egy képzeletbeli legyintéssel gyorsan elintézem a dolgot. Ugyan már, kit hitegetek.



 Azon gondolkodom, hogy az ember összes problémáját csupán egy másik ember okozza. Mindig van valaki. Lehetnek barátok, akik a hátunk mögött kibeszélnek, és ránk köpnek, mi pedig úgy érezzük, hogy ezzel kitéptek az életünkből egy részt, ami így kárba veszett, és már sosem jön vissza. Vagy lehet a szerelem maga, vagy a szerelem mint egy nem létező fogalom, ami megszakadt mert mégsem volt olyan igaz, mint azt gondoltuk, vagy ki se alakult, csak egy félénk ábránd maradt végig. Vagy lehet egy felettes a munkahelyen, aki semmibe vesz, de annyira azért mégsem, mert minden adandó alkalommal megjegyzi, hogy mi vagyunk a lehető legszánalmasabb munkaerő, ami megfordult a cégnél. Lehet a család is, akik a felénk kitűzött elvárásokkal, vagy éppen a saját magunk kitűzte elvárásokkal taszítanak lehetetlenségbe, minden egyes adandó alkalommal. Akkor meg mégis miért keressük bárki társaságát? Mert szükségünk van rá. Nagyon. Az élet is egyfajta piramisjáték, csak itt pénz helyett érzelmekkel dobálóznak. Kibasszák őket az ablakon, aztán taposnak rajtuk, mindenféle megbánás nélkül. Mert mindenki mocskos, büdös, és rohadt, én is az vagyok, meg te is. Kit akarunk hitegetni?
 A trágár szavak visszatértek. Ez biztos azt jelenti, hogy dühös vagyok, vagy elkeseredett. Egy kicsit talán mindkettő. Pedig csak megyek az éjszakában, és még csak nem is nagyon jön velem szemben senki. A túloldalt, a másik járdán is csak páran sétálgatnak. Megint részeg társaságot látok. A villamoson álltak, velem együtt, csak ők hamarabb leszálltak. De hogy hogyan kerültek ide, azt nem tudom.
"Még egyszer bújj hozzám, ez az utolsó éjszakám" Nem hittem volna, hogy egyszer még visszahallom ezeket a sorokat az utcáról. Két mellettem elhaladó srác énekelte. Nem néztem utánuk, az erkélyt bámultam a másik oldalon, a világos szobával. Egy fiatal lány állt a szobában, egy tükör előtt. Egy vadítóan piros ruhát viselt, azt vizsgálgatta magán, minden létező szögből. Aztán hozzá fogott a sminkeléshez, pedig arca anélkül is gyönyörű volt. Miután végzett, végigsimított még hosszú, barna haján, majd egy kislányos puszit nyomott tükörképének, aztán eltűnt a szemem elől. A szoba is elsötétült pár pillanat múlva, én pedig ekkor döbbentem rá, hogy már hosszú percek óta bámultam azt a csodás lányt. Pedig elnéztem volna még, akár életem végéig is.
 Vártam, hátha kilép a bejárati ajtón, talán megszólíthatnám, és megmondhatnám neki, hogy igazán köszönöm a látványt, amit nyújtott. Meg hogy olyan felszabadultnak és jókedvűnek tűnt - és ettől egy kicsit én is szabadabbá váltam. De az ajtó nem nyílt, ő pedig nem jött. Én viszont mentem, mert még egy kis bámészkodás, és aztán egészen reggelig bámészkodhatnék, közlekedő hévek hiányában. Elérek a zebrához, a lámpa piros, mint a lány ruhája. Elkezdek futni, mert a hév indulni készül. Csak egy fülsiketítő dudálást hallottam egy csattanással egybekötve, aztán minden elsötétült.

 Fölébredtem. A kalauz rángatott a vállamnál fogva, majd jegy, vagy bérlet után érdeklődött. Én kábán, még fél lábbal az álomban csak hebegtem-habogtam, magam sem tudom mit. A kalauz egy megvető, általában részegeknek, vagy drogosoknak szánt pillantásával semmisített meg, majd továbbhaladt. Kedvem lett volna utána szólni, megmondani hogy nem vagyok részeg, sőt, még csak drogos se, de nem volt hozzá semmi erőm. Helyette kinéztem az ablakon, és hatalmas meglepetésemre, számomra tökéletesen ismeretlen vidékeken jártam. Hamarosan megszólalt a bemondó, és ekkor tudatosult bennem, hogy jócskán túlhaladtam a szokásos megállón. Egyből kitisztult az agyam, az álmot, a piros ruhás lánnyal, és saját halálommal ott hagytam az ülésen, majd az ajtóhoz siettem, és leszálltam.
 Még sosem fáztam ennyire. Mellettem egy szőke hajú lány állt, és megvetően nézett rám. Hasonlított a villamos ablakában látott lányokra. Mélyen a szemembe nézett, majd azt mondta, ocsmányul nézek ki, és undorító az öltözködésem. Majd folytatta: "Nem hiába nem szeret senki. Őrült vagy." Önelégülten szívta a cigarettáját, minden egyes slukkban éreztette, hogy ő már sok mindent látott ebben az életben, sok mindent átélt, sokkal többet mint én, vagy egy átlag fiatal. Pedig ő is fiatal volt még, húsz körül lehetett. Rosszul esett amiket mondott, de nem tudom miért. Senkik vagyunk egymásnak, valószínűleg soha többé nem találkozunk majd. Mégis. Azért rosszul esett. Talán azért, mert szeret(t)em. Próbáltam felidézni a barna hajút. A vörös dresszel. Nem sikerült. Régen volt már, meg hát álom is volt. Hirtelen meglöknek hátulról. Beesek a sínek közé, a szerelvény pedig egyre csak közeledik. Talán lenne még időm kimászni a peronra, de már nem igazán akarok. A vakító fényben látom még a szőke fürtjeit, ahogy beleolvadnak a mindenségbe. Aztán minden elsötétült.

 Fölébredtem. Nem lepődtem meg az álmomon, te mindig megtalálod a módját hogy belökj engem valami elé. Én pedig, kérlek, könyörgök neked hogy hallgass meg előtte. De te sose. Kár, hogy ebben a mai világban már senkit se lehet félteni, mert mindenki jobban tudja, és szarik bele saját döntéseinek következményeibe. Ha pedig folt került a lelkiismeretre, azt elnyomja azzal amivel tudja. Ezeket mindenki ismeri, nem akarom felsorolni, fáradt vagyok. Belefáradtam ebbe.


 Nem akarok lefeküdni, mert megint belekevernél az álmodba, én pedig újra sínek közt ébrednék. Konklúzió? Hagyjuk.

Helyzetjelentés

 Már olyan rég volt új bejegyzés, hogy meg sem merem nézni az előző dátumát, hogy pontos információval szolgáljak a kimaradt időintervallum értékéről. Az utóbbi időben szinte minden ilyen irányultságomat a szakdolgozatok készítése foglalja le (vagy inkább szívja el?), így ha bár ihletem talán volt is a blogolásra, az olyan mélyen rejtőzködött bennem, hogy akárhogy próbáltam, sehogy se tudtam előhúzni. De írni még mindig szeretek, miért is ne szeretnék, hiszen  az ember saját írása keretei között, olyan világot épít fel, amilyet csak akar. A legapróbb élőlénytől kezdve, egészen a legnagyobb égitestekig - és ez jó. A blogot közben sokadszorra is lelőttem, csak hogy aztán legyen egy újabb ok, amiért újra feltámasszam. Ha pedig ez már megtörtént, úgy gondoltam, írok is egy bejegyzést, így a nagy munka közepette, egy rövidke szabad órámban.
 Na de a kérdés, amire a való életben mindenki kíváncsi, de senki se ad őszinte választ rá: "Hogy vagy?" Hogy vagyok? Őszintén szólva, mondanám hogy jól, miképpen azt is valahol őszintén gondolom, hogy az élet szép. Mert tényleg az. De tudjátok, csak úgy színpadiasan, például mikor a sorozat-főszereplő, egy évad befejező részének végén, azt mondja, de közben érzi már a vállán, a következő részekbe sűrített gondok-bajok nehéz súlyát. De megy tovább, mert a sorozat végén majd jön a happy end.

 Most pedig tegye fel a kezét, aki szereti a happy end-et! Szerintem a többség jobban kedveli azt az érzést, ha a vég sokkolja, vagy ha nem is teszi azt, legalább elgondolkoztatja. Egy picit sötét, filozofikus úton. Jelentsen bármit is ez. A mai bejegyzés is már most sokkal unalmasabb mint a többi, pusztán azért, mert most nincs benne semmi csalódottság, vagy szomorúság. A sorok közt nincs most elégedetlenség saját magammal vagy a sorsommal szemben, de még csak lányok után se sírok. Meg vagyok békélve az élet jelenlegi folyásával, és elfogadtam azt, ahogy ezt a tevékenységét folytatnia kell. Az életem munkásságának saját magam által kikiáltott művét, pedig meghagyom az alkoholnak, és az általa (felhívnám a figyelmet az alkohol megszemélyesítésére!) ébresztett magasztos gondolatoknak. Most nincs bennem egy csepp se, de azért hazudnék ha azt mondanám, hogy nem szívesen innék pár macifröccsöt, néhány elbűvölő nőszemély társaságában. Na, azért pár könnycseppet csak sikerült bepréselni a szavak közé.

 Még sok mindent akartam írni, és sok emelkedett hangvételű gondolatot meg akartam osztani, tele tűzdelve mindenféle, csodás női idomokra való utalással, meg piszkos vágyakkal, de az amúgy is a befőttesüveg aljáról összekapargatott ihlet-maradványokat, már tényleg nem voltam képes kikanalazgatni. Majd a következő bejegyzésben...