Kimondott szavak helyett

 Leírt gondolatok. Pár sor az elveszett emlékekért, meg azokért a meg nem történt dolgokért, amiknek mára már emlékeknek kellene lenniük, de miattam, meg a tökéletes érzelemmentességem miatt, nem válhattak azzá:

Kedves Címzett

 Emlékszem azokra az időkre, amikor még egész pici gyerek voltam. Mindig az előszobában játszottam. Te pedig mindig ideges voltál amikor ráültél egy-egy műanyagkatonára, amit én felejtettem a kanapén, a párnák között. Emlékszem, bent főztél a konyhában amíg én játszottam, és emlékszem arra is, amikor kikiabáltál az előszobába, hogy kész az ebéd.
 Nagyon gondterheltnek és szomorúnak tűntél azokban az időkben, persze ezt most, felnőtt fejjel látom át csak igazán. Folyton tettél-vettél a ház körül, csak reggelenként volt egy kis nyugtod. Nem nyugalom volt az, erre is rájöttem azóta. Abban a negyed órában mindig leültél egy székre, mégpedig a bejárati ajtótól legközelebbire, és az ajtót nézted. Figyelted mikor csusszan be az a pár levél amit a postás hozott aznap. Én pedig sosem értettem, hogy miért várod ezt a pillanatot annyira, hiszen gyors átnézegetés után, mindegyik levelet ledobtad az asztalra, az olvasó lámpa mellé, és látszólag, többé feléjük sem néztél.
 Aztán egyszer, Jimmynél, a legjobb gyerekkori barátomnál aludtam, aki két utcával arrébb lakott, egy nagy, sárgára festett házban. Az is megmaradt, hogy délelőtt már értem jöttél, pedig úgy volt, hogy estig ott maradhatok. Te viszont hazacipeltél, ahol már várt minket egy taxi. A sofőr segített bepakolni a csomagokat a kocsiba, majd beültünk mi is. Aztán hirtelen minden olyan gyorsra váltott...
 A zötykölődés a forgalmas, kanyargós utcákban, aztán az autópálya, majd a reptér látképe, ahogy fentről, az autópályáról megpillantottam. Emlékszem a sok siető emberre, meg emlékszem arra a  kedves, fekete nőre, akit még azelőtt láttam, mielőtt fölszálltunk volna a gépünkre. Mostanra már bizonyára kiöregedett ebből a szakmából.
 Ezután minden megváltozott. Akkor még nem fogtam föl, hogy elköltöztünk otthonról, és hogy új otthont fogok kapni. Nem mondtál semmit, saját magam kellett megtapasztalnom. A nagyvárost felváltotta egy sokkal kisebb, de egyben sokkal barátságosabb és kedvesebb hely. Emlékszem Kansas végtelen gabonamezőire, amikor először láttam őket a naplementében. Gyönyörű volt, olyannyira, hogy azután minden egyes nap kerékpároznunk kellett naplementekor. Emlékszel? Én emlékszem. Emlékszem az arcodra is, ahogy mosolyogtál. Sosem láttalak olyan szépen mosolyogni azelőtt.
 Aztán felnőttem, legalábbis azt hittem. Valójában gyerek voltam még, gyerek voltam egészen addig, amíg el nem mondtad mi történt apával. Hogy meghalt a fronton, és azért utaztunk el annyira messze, mert úgy gondoltad, minden egyes megtett mérfölddel könnyebb lesz majd a felejtés.
 Nekem csak halvány emlékeim voltak apuról, de még így is nagyon megviseltek az elmondottak. Te is tudod ki hozott ki abból a mély gödörből. Mindent megtettél amit egy anya csak megtehet, de még az sem volt elég, külső segítség nélkül.
 Megant a középsuli végén ismertem meg. Tudod, hogy sosem érdeklődtem túlzottan a lányok iránt, de ő valahogy egyből magával ragadott. Szerelem volt első látásra, mint a mesekönyvekben. Valamit kipótolt ő, amit korábban elvesztettem. Ő is apa nélkül nőtt föl, de neki még csak emlékképek se maradtak róla. Talán ez a közös vonás volt az, ami összehozott minket. Máig nem értem teljesen, de talán soha nem is kell megértenem.
 Aztán Megan odaköltözött hozzánk, és úgy tűnt minden csodálatos lesz. Úgy is teltek a hónapok, csodálatosan, végül behívott kaptam a seregbe. Emlékszem a könnyeidre. A könnyekre, amiktől azóta is bűntudatom van. Azok az eltelt húsz év könnyei voltak, nem pedig az adott pillanaté, és ezt már sosem tehetem jóvá.

 Én most egyedül vagyok. Úgy érzem magam, ahogy Te érezhetted, amikor engem még csak a műanyagkatonák érdekeltek, és semmi más. Nem tudom már visszapörgetni az időt, pedig megtenném, ha tudnám. Az vigasztal, hogy Megannal ott vagytok egymásnak, és az éltet, hogy egyszer majd még együtt élvezhetjük a naplementét. Ott a gabonamezőkön. Mindig leültünk a földre, a bringák mellé. Nem szólaltunk meg, csak csodáltuk a természetet. De én most megszólalnék. Megköszönném hogy voltál, hogy vagy, és hogy leszel is még.



  Középkorú, barna hajú nő ült a kanapén. A búcsúszavakat már el sem olvasta, remegő kézzel tette le a levelet az olvasó lámpához, a többi postai küldemény közé. Aztán halkan becsoszogott a szomszédos hálószobába, és megpróbált elaludni. Mindig kimerítette a reggeli, örökkévalónak-tűnő várakozás, így a délutánt rendszerint pihenéssel töltötte. Naplementekor viszont fölpattant a kerékpárjára, és útnak indult a végtelen gabonamezők felé.
 Megan hiába várta őt aznap, már sosem jött vissza. Csendes nyugovóra tért, a ragyogó nappal együtt. Mi pedig halljuk a fegyverek hangját, és hallani is fogjuk, még évekig.

Másik villamoson

 Fáradtan, rövid életű és vékonyka szálon egyensúlyozó elégedettséggel szálltam fel a budapesti éjszaka egy villamosára. Az egész város utazott rajta, az összes arc és tekintet, minden életkor és kedv, ami csak létezhet ebben az emelkedett, de zuhanásra váró pár órában.
 Az alkoholmámor már kezdett apadni, ekkor már tudtam, hogy újra csak kötelességet végeztem az este eddigi részével, innentől kezdve pedig újra jöhet a nyomasztó filozofálgatás. De elnyomnám még egy kicsit. Inkább nézem a tömeget. A várost, az ezernyi erkéllyel, amikben mindig más és más alak álldogál. Látok hamisnak tűnő üzletembert, olcsó öltönnyel és aktatáskával, amint a lehető legfontosabb beszélgetéseket folytatja le, amit csak ezekben az éjjeli órákban lehet. Látok öregembereket, akik mintha még nem siettek volna eleget hosszú életük során, most is azt teszik, és kontrasztként ott vannak velük szemben a fiatalok, akik meg siethetnének, de még előttük pár óra, amit a megbocsájtó éjszaka leple alatt tehetnek mocskossá.
 Csacsogó lányok, kiknek csacsogása már másról szól mint egy ártatlan délutánon, és föléjük hajoló fiúk, akik reménykedő ál-türelemmel hallgatják őket. Macska-egér küzdelem ez, folyton cserélgetett szerepekkel, attól függően, hogy éppen melyik fél van jobb passzban, vagy ivott meg több tequilát egy sarki kocsmában.
 Hirtelen kanyar, az egész tömeg eldől egy irányba. Már megnéztem magamnak mindenkit, most a várost bámulom, az esőcseppektől áztatott ablakon keresztül. Emberek sétálnak, autók mennek, szinte mint nappal, csak most minden mesterséges, és mogorva a másikkal. Vissza is térek. Figyelnék én is távoli csacsogásra, hajolnék én is kétértelmű, fűtött szavak fölé, de most csak csendes lányokat látok a tükörképem mellett. Egyre lazábban fogom a kapaszkodómat, el is csúszok majdnem a nedves gondolatokban. Végignézek magamon, megigazítom a ruhámat. Utat engedek egy kisebb csoportnak, akik a legolcsóbb söröket a kezükben szorongatva, kiabálva tolakodnak az ajtók irányába. Lányok és fiúk vegyesen. Leszállnak, majd mint akik hosszú éveket húztak le egy börtönben, és végre kiszabadultak, úgy kezdtek el mulatozni, már a megállóban. Mennek valahova. Egy szórakozóhelyre, egy kocsmába, vagy egy apró, rendetlen szobába. Együtt, de mindegyikük arcán ott vannak a személyre szabott célok, az azokat hátráltató gondokkal egyetemben.
 Most már nekem is le kell szállnom. Útravaló rágódásra megismertem még a mellettem telefonáló, középkorú nő egész addigi napját, iskolával, gyerekkel, ruhabolttal, és a tömegközlekedésről alkotott, dühtől izzó, de már hamuként beletörődött véleménnyel együtt. Nekem is megvan a véleményem, de többnyire megtartom magamnak. Inkább kikerülöm az olcsó pálinkától bűzlő utastársaimat, és leszállok. Pár ember még ugyan így tesz, megvárom míg elmennek mellettem. Szeretném látni, ahogy a villamos elsuhan a szemeim előtt. Hogy csak én nézhessem siető, sárga alakját. A fényeket, az arcokat. Hogy halljam még egyszer a rajta utazó kiabálást és a csacsogást.
 Miután elmegy a villamos, arra gondolok, hogy egy ideig nem kéne rá fölszállnom. Hogy hagynom kéne a bulikat, a rajtam csúfolódó alkoholt, és a csendben beletörődött éjszakát, a hideg lányokkal. Közben lebaktatok a nyirkos lépcsőn, majd kilépek a főútra, és elkezdek azon sétálni. A fagyasztó hideg jó hatással van az agyamra, egy kicsit kitisztulnak a gondolataim. Egy picit elfelejtem a társadalom rám eső részét, és a macska-egér harcot.
 Holnap majd busszal jövök haza.

Csak jöttök, mentek

 És nem nagyon néztek hátra. Én mindenkit alaposan megnézek, mert most már muszáj. Sosem lehet tudni, és tényleg nem tudom sosem. Keresgélek. Azt hittem találtam, de ki tudja? Megingok.

 Még csak alig egy hónapja megy ez a blog, de már rengetegszer éltem át hasonlót, vagyis hogy meginogtam saját magamban, és abban a hitben, hogy tényleg csinálnom kéne ezt. Még mindig nagyon fura nekem ez a stílus. Pedig egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy főleg csak magamnak írok, ilyen szempontból pedig nem kéne ennek ennyire problémásnak lennie. A saját gondolataim, a saját ügyes-bajos dolgaim, de éppen elég anonim módon leírva ahhoz, hogy nem kéne zavarjon. Ennek ellenére voltak itt törlésre került bejegyzések, és voltak teljes blog-törlések is.
 Ez főleg annak köszönhető, hogy rengetegszer cselekszek elhamarkodottan, és ez az írásra is sokszor kivetül. Ebben a formában is lehet baromságokat csinálni, hiába van lehetőség a többszöri átolvasásra, majd akár átírásra. Úgy érzem főleg ezek az elhamarkodott írások, hibáztató-sajnálkozó bejegyzések azok, amik megingatták a blog vezetésébe vetett hitemet. Amit már leírtam korábban is: szeretnék jókat írni, szeretnék alkotni. Valakinek, aki mindegy hogy ki. Ismerhetem, vagy lehet még idegen számomra, a lényeg hogy egyszer, valamikor majd rátalál erre a helyre, és főleg az elkövetkezendő gondolatok lesznek azok, amik majd lehetőleg itt tartják.
 Ha művelt lennék a különböző blog-fajták világában, most pontos definíciót adhatnék arról, hogy mi is várható a következő, Isten tudja mennyi időben, de talán mindenki szerencséjére, nem vagyok. Továbbra is meglehetősen Én-központú blog lesz, hiszen azt fogom leírni, amik velem történtek, vagy amiket én gondolok, de próbálom ezeket olyan formába önteni, hogy a saját magam kérdésein túl, másokéit is megválaszolhassam.
 Viszont nem lesz több hirtelen jött ötlet, vagy éppen csak arra a pár órácskára aktuális helyzetjelentés, elmém nem igazán beszámítható állapotáról. Nem vagyok egy nyugodt ember, bármennyire is ez látszik kívülről. De talán egy kis nyugalmat szeretnék elérni ezzel az időtöltéssel. Egy kicsit vissza akarok merülni a régebbi időkbe, ahol az írást még arra használtam fel, hogy összeszedjem magam, nem pedig arra, hogy feleslegesen kifröcsögjem a felgyülemlett feszültséget.
 Persze lesz ilyen is, hiszen azt már megtanultam, hogy teljesen már sosem fogom tudni megváltoztatni magam. Azonban megpróbálom ezt is más formában megtenni. Egy emészthetőbb, kevésbé személyes változatban.

 Nem sok idő telt el a kezdés óta, éppen ezért talán furának is hat egy ilyen bejegyzés. De úgy érzem, meg kellett tennem. Sok minden hiányzik, és talán a blog maga, vagy a bejegyzések mögött megbújó - akár kimondatlan - vélemények és felkeltett érzések, majd segítik visszahozni, vagy ha nem is visszahozni, de felidézni ezeket a távolba vesző dolgokat. A hibáztatás helyett szeretnék bocsánatot kérni, és adni. Újrakezdeni nem tudom, nem is akarom, hiszen annyi minden történt már. Ezeket nem szabad elfelejteni, de nem is lehet örökre ezek alapján ítélni. Szeretnék lehetőségeket adni. Nézőpontokat. Véleményeket arról ami megtörtént, és ami megtörténhet.

 Mert az élet kezd meglehetősen érdekes irányt venni. Érdekesek az emberek, és sosem azok, akikről azt hisszük. Kevés a beleszólásunk ezekbe a dolgokba. Talán nem is fontos, nem is érdemes beleszólni. Persze, hiányzik. Sok minden, és sok mindenki. De ezzel együtt kell élni. Semmi sem tart örökké, legyen az jó, vagy rossz. E kettő folyamatos harca az, amiről szólni fog ez az egész.

Akinek nem inge...

Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor csalódunk valakiben? Vajon tényleg benne csalódunk, vagy inkább saját magunkban, hogy félreismertük?
 Valahol mind a két fél hibás, mert egyikük se őszinte a másikkal. Persze ők mindig azt mondják, és néha úgy is tesznek, de valójában ismeretségük folyamatos érdektettek, - és szavak sorozata. A lényeg a lehetőleg minél kevesebb konfrontálódás a másikkal, cserébe kapnak egy kellemesen ingerszegény kapcsolatot, amit bármikor el lehet tenni a padlás mélyére, és onnan aztán elő is lehet szedni pillanatok alatt, ha a helyzet úgy kívánja. Ha az ember nem lenne érző lény(pedig az, akármennyire is hihetetlen ez néha), akkor nem is lenne semmi baj az eddig fölvázolt helyzettel.
 De az ember idővel megkedveli a másikat. Elkezd számítani rá, elkezdi igényelni a társaságát. Szavakat ad a másik szájába, és érzéseket lát bele a lelkébe. Lehet jogosan hiszi ezeket igaznak, mert az a bizonyos másik fél akár mondhatta, vagy csinálhatta is ezeket, de csak a már feljebb említett érdekből tett és mondott dolgok halmazaként. Valójában nincs mögöttük, vagy amit talán még rosszabb beismerni: nem is lehetne, vagy lehetett volna mögöttük őszinteség, mert ez a két ember valójában nem is ismeri egymást.
Egyszerű járókelők ők, csak ugyan azon a járdán sétáltak, egymással szemben, és pár pillanatra összetalálkozott tekintetük. Lehet egyiküknek akár még szimpatikus is a másik. Lehet egy rövid gondolat erejéig még azzal is eljátszott egyikük, hogy ők ketten talán összeillenének. De minden mindegy, hiszen mire ebbe belegondol, a másik már rég elhaladt mellette. Visszafordulna, de inkább nem. Lehet, egy lehetséges kerek fenék jelenléte csak még nehezebbé tenné az elszalasztott lehetőség megemésztését.

 Úgy érzem, hogy több ilyen ember van körülöttem, akik többekkel szemben ilyenek, és ez elgondolkodtat. Vajon mi kell ahhoz, hogy meglegyen az a megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan kapocs, ami egymáshoz rögzíti a két félt? Vajon van egy pontosan meghatározható életkor (amit ugyan befolyásolnak a közben szerzett tapasztalatok) ahonnan kezdve már az ilyesfajta ismerkedés nem működik? Vagy a kérdésre a választ, az idő közben megismert más emberek függvényében kell keresni? Talán ez utóbbi, ami igaznak tűnhet. De ez is csak a megválaszolás szempontjából, mert maga az ok nem áll, nem állhat túl stabil lábakon.
 Aztán persze, az embernek megint csak magába kell néznie ilyenkor, és megválaszolnia saját magának, hogy ő vajon nem teszi ugyan ezeket?
 Vannak olyanok, akik azt mondják minden ember tökéletesen egyforma. Mindenki ugyan úgy tekint embertársaira, és mindenki ugyan azokkal az érzésekkel rendelkezik, és mindenkit ugyan azok a célok hajtanak. Szeretném hinni, hogy ez nem igaz, mert akkor ennek az egész keringőnek nem lenne semmi értelme. Hirtelen túl egyszerűvé válna minden, és túl halálos lenne az a tehetetlenség, ami a negatív tapasztalatok árnyékában gyülemlett fel az évek során.
 Inkább hiszem azt, hogy az emberek a hibásak. Persze mindig a másik, sosem én. Aztán ha eljön a csalódás ideje, gyűlölködhetek. Kicsit a másikban is, de inkább magamban, aztán próbálom meglátni a következő járókelőt. Lehetőleg kerek fenékkel nem rendelkezőt, hogy könnyebb legyen a következő elhalasztott lehetőség emésztése.

mert mindig van valami II

Nem olyan bonyolult dolog ez. Csak megmagyarázhatatlan tettek végtelennek tűnő sorozata, megspékelve egy csipetnyi felfoghatatlan és érthetetlen érzelemmel, hogy még vadítóbb legyen az amúgy sem szokványos ízvilág. Berakjuk a sütőbe, majd várjuk hogy kész legyen, hogy később mások megmondják milyen lett.
 Végül meg is mondják, mégpedig azt, hogy szar, és mélyre menőbb magyarázat nélkül az asztal mellé hányják a kaját. Vetnek még pár gyilkos pillantást, majd részükről ennyi. Otthagyják az étkezőt, a házat, végre itt a saját, nem más kosztján kell élni.
 Én törölgetem a földre okádott bűntudat maradékát, közben pedig azon gondolkodom hogy most vajon kihagytam volna valami fontos összetevőt, vagy csak egyszerűen túlsóztam?
 Hosszú ideje kotyvasztok, és ha visszatekintek a szakácskönyv elejére, azt kell mondjam, már az elején rossz úton haladtam. Nehéz beismerni saját magad hibáit, főleg, ha tudod hogy mennyire rosszul érint majd. Én mégis beismerem. Nem főzök jól, egyáltalán nem, de legalább szívből csinálom. Lehet nem olyan finom, lehet nem olyan jó mint másé, de ez még nem ok arra, hogy odahányd a földre. Vagy ha már megteszed, mond meg mi volt a hiba.
 Megpróbálom kijavítani, és ha egyszer, a távoli jövőben, megint vendégségben leszel nálam (mert sosem tudhatod) talán kellemesen csalódsz majd a főztömben.

Karcolat

Kisgyereknek a legjobb lenni. Nem én találtam ezt ki, de egyetértek vele. Akkor még nem féltünk semmitől, nem érdekelt minket hogy mások mit gondolnak rólunk, nem számított se külső, se pénz, se egyéb felületes dolog. Akkor még rátudtunk csodálkozni bármire, mert mindent érdekesnek hittünk. Eltudtunk játszani bármivel, akár egyetlen fémpénzzel is jól elvoltunk, karcolgathattuk vele a hév üvegét, az átlagfül számára borzasztó hangokat generálva.
 Valószínűleg engem is nagyon zavart volna a hang, ha nem koncentrálok a telefonomból dübörgő zenére. Duzzogás helyett viszont alig észrevehetően bólogattam csak fejemmel, és közben a gyereket néztem. Őt látszólag semmivel sem lehetett volna kizökkenteni időtöltéséből, csak karcolgatta az üveget, és közben bámult ki rajta. A mellette álló kislány csodálkozva nézte, talán ő is karcolgatott volna egy kicsit, de neki ott volt az anyukája, így nem próbálhatta ki ezt a fajta időtöltést. Majd az oviban.
 Őket, pontosabban a kislányt néztem, ahogy ő nézte a kisfiút, ahogy az nézte az elsuhanó tájat. A gyermekkor csodái. Fémpénz, suhanó táj, más gyerekek. Visszagondoltam azokra az időkre.
 Na nem pusztán nosztalgiából, olyat magamtól nem csinálnék. Arra gondoltam, hogy én mit tettem másképp mint a többi gyerek, mint azok a gyerekek akik most a héven egymást nézik. A hibát kerestem. Azt a történést, - legyen az egy szó, egy gesztus, egy hely, bármi - ami azt okozta, hogy most úgy állok itt húsz évesen, ahogy állok.

 Egyszer egy valaki - akit én a barátomnak tartok, és valószínűleg ő is engem - azt mondta, hogy én leszarom a barátaimat. Egyre inkább úgy érzem, igaza volt. Aztán volt egy ember, aki amikor nagyon padlón éreztem magam, azt mondta, hogy nem vagyok egyedül. Láttam a szemében hogy komolyan gondolja, és láttam rajta hogy ő tényleg itt van, és itt is lesz nekem, ha baj van. Ez egy éve volt, azóta sem volt még egy olyan őszinte beszélgetésünk, sőt, egy jó ideje már egyáltalán nem beszélünk, és nem is néz ki úgy, hogy ez bármikor megváltozna. Sorolhatnám még, de inkább nem.
 Pedig én tennék ez ellen. Lennék én a társaság lelke, a baráti csapat középpontja, az aki összeköti a különböző ismeretségi köröket. Aki mindenkit bír, mert egy csupaszív, kedves, jóindulatú srác. Volt egy idő amikor azt hittem ez vagyok én, és úgy hiszem sokan vannak akik még mindig ezt gondolják rólam, de akkor azoknak álljon itt a szomorú igazság:
 Nem vagyok az. Legszívesebben kitörölnék minden emléket ami rólatok szól, és újra kezdeném ezt az egészet. Aztán persze alszok rá egyet, mint ahogy erre is fogok, és rájövök, hogy nekem csak és kizárólag TI vagytok. Én egyedül nem vagyok senki, én egyedül belehalok saját magányomba, és a mögötte megbújó saját magam alkotta magyarázatokba. Belehalok a hibák keresgélésébe, és abba hogy nem találok rá egyre se soha. Belehalok abba, hogy nincs hibám, hanem csak szimplán ilyen vagyok.
 Szeretnék szeretni, és szeretném hogy szeressenek. De amikor szeretném kéne, nem megy. Akkor hogy várhatom el, hogy visszafele meg működjön? Közben le kell szállnom. A gyerek aki karcolgatta az üveget, most tisztelettudóan félreáll. Nem köszönöm meg, ő csak egy gyerek. Élvezze hogy még az lehet pár évig.

Talán egyszer, de nem most

 Leírni, nem írni... Pontosabban már le van írva, csak ki kéne tenni. De azt mégsem merem, nem tudom miért, talán azért mert nem is akarom. Nem akarom, mert lehet rossz lenne nekem is, meg másnak is, bár most úgy érzem, hogy nekem mindenképpen jó lenne, másnak meg semmiképpen sem rossz. Ráadásul ez a saját blogom, tehát azt rakok ki, amit csak szeretnék, már persze bizonyos határokon belül. De ez még bőven belül lenne, legalábbis ha nem én, meg a gyermekded lelkiismeretem játszaná a döntőbíró szerepét. Persze ha visszatérünk egy picit az előző gondolatmenethez, és ragaszkodunk is a blog hivatalos jelentéséhez, akkor megint csak arra jutunk, jutok, hogy nem kéne hogy kikerüljön. Mondjuk ez nem egy szokványos blog. Nem mintha most mások stílusa fölé szeretném emelni az enyémet, inkább csak különböző változatokról beszélek, amik közül - remélem - mindkettőnek megvan a saját helye és közönsége.
 Szóval hol tartottam? Annál a résznél hogy sehogy sem jó? Igen. Úgy érzem, hogy feleslegesen léptettem saját magam megint válaszút elé. Igazából nincs is válasz út, és ha már itt tartunk, akkor persze nincs is dilemma, se elvi, se gyakorlati szinten. Nem létezik a fogalom, és a mögötte álló személy is kitaláció csupán. Ahogy már írtam, felesleges dolgok ezek. Nincs közöm hozzájuk, soha nem is volt, csak bemeséltem magamnak, mert szerettem volna hogy legyen. Szerettem volna egy kicsit fontosnak tűnni, egy kicsit belekóstolni ezekbe a dolgokba, de nem vettem észre, hogy már a kapuajtót is bezárták előttem, nem hogy még a bejáratit. Én meg feszegettem, rángattam, csavargattam, mindent csináltam, de az csak visítva nyikorgott; picit talán olyan volt, mintha rajtam nevetett volna.
 "haha" Hangzott a kilincs szájából. Le van írva, szóval úgy is történt, nemde? Nem szabadna mindent elhinni. Egy visszautalás a saját gondomra. Nem terveztem el, de a tudatalattim mindig dolgozik. Én meg hagyom, had csinálja, hiába próbáltam neki szólni sokszor, hogy nyugodtan pihenhet néha, ő meg se hallgatott.

 Szünet. Persze nem teljesen, mert az agy akkor is ír a képzeletben, amikor nincs a kézben semmi, amivel le lehetne vésni valami fizikai felületre. Ilyenkor jön a rohanás, hogy a fantasztikusnak hitt gondolat leírásra kerüljön, mielőtt esetleg elfelejtődne.

 Visszatértem. Ezt már a megfelelő sorrendben tettem, hogy erre is legyen példa. Közben gondolkodtam. Miért is ne. Vajon jól csinálom ezt az egészet? Lehet-e egyáltalán jól csinálni, vagy mindenki csinálja úgy ahogy tudja, és akkor az már alapból jó? Nem tudom eldönteni, hogy mennyit és milyet írok. Írnék én akár jóval kevesebbet is ide, de akkor az legyen minőségi. Most úgy érzem, folyamatosan a semmit ragozom. Azt meg lehet, csak minek. Meg kinek. Leginkább valami jó hosszú eszképista művet írnék, azzal az idő is telne, és talán magamat is kimenthetném egy rövid periódusra.
 Persze ki tudja mennyi ideig fog majd menni ez a blog, lehet pár év múlva majd büszkén mondogatom valakinek egy sör mellett, hogy: "Tessék, látod? Ilyen volt, és ILYEN lett. Megérte!" A kezdeti semmiből lett valami egészen maradandó, valami olyan, aminek tényleg van értéke más emberek számára is.
 Hiszen két-három év semmi. Egy év pláne. Két év múlva huszonkét éves leszek. A legtöbb huszonkét éves még valamilyen egyetem padjait koptatja. Én is koptatnám őket, bár inkább csak kényszerből, hogy két koptatás között legyen időm másra is. Mondjuk az épület előtti padok koptatására, valakivel közösen. Belevésnénk pár kedves szót, mint a kisgyerekek, aztán továbbállnánk, kéz a kézben. Mint a kisgyerekek, ugye.

 Szünet. Berakok egy kis muzsikát. Az elektronikus zenék néhány válfajában az a jó, hogy az ember anélkül tud ellazulni, hogy félnie kéne a következményektől. Hogy olyanra gondolna, amire nem szeretne. Persze még így is okosan kell választani, de én most úgy érzem, úgy tettem. Semmi érzelem, még emlék sem, mégis remek érzés. Egy kis nyugalom. Parányi sziget a végtelennek tűnő óceán közepén. Szívesen úsznék egyet. A víznek gyönyörű, csalogató kék színe van. Ez a fajta kék mindig megnyugtatott. Most is, de most jól érzem magam a szigeten. Finoman csiklandoz a forró homok. Napozok a parton.
 Szünet. Nagy. Közben történt mindenféle dolog, többek között zeneváltás. A felhőtlen kék ég helyett lett egy borús fekete. Alatta ott terpeszkedik a Büszke Balaton. Viharban nagyon hangulatos úszni, bár nem tanácsos, de én most ezzel nem törődök. Jó érzés nézni a távoli vitorláshajókat, amik valószínüleg a part felé tartanak, de nem tudom megmagyarázni miért. Talán mert ők már hazafelé mennek, én pedig élvezem hogy addig maradhatok ameddig csak szeretnék. Itt az egész nap. Az este is.
 Most megint eszembe jutott a nyár. De rég is volt már, amikor még ott, a Balatonnál töltöttem a nyarakat. Nem csak hogy rég volt, de jó is volt. Akkor még nem jártak a fejemben értelmetlen dolgok. Akkor még körbe tudtam nézni úgy, hogy örültem annak, hogy szép zöldek a fák lombjai, meg hogy finom a fagyi, vagy a lángos. Meg hogy hangulatos az az ismeretlen vonatmegálló, főleg esténként, és persze az oda vezető út is nagyon szép. Az a sűrű, kavicsos, meg az a sima aszfaltos is. Mindkettőnek meg volt a maga varázsa, amiből nekem már csak pár zavaros emlékfoszlány maradt. Képek, amik között nincs igazi kapcsolat, csak úgy vannak.
 Fura dolog ez, mert rámtört a nosztalgia, meg a vágy a tópartok iránt, pedig már nagyon hozzá nőtt a szívemhez ez a szmogos, néha nagyon koszos, de valójában gyönyörű nagyváros, ami itt terül a szomszédságban. Alig várom hogy újra átmenjek. Meg hogy végre ne csak látogatóba térjek be, hanem néha-néha ott is alhassak. De most azért kicsit máshol is lennék, sőt, talán kicsit lennék most mindenhol. Kicsit a városban is, meg kicsit a Balaton partján is. Meg elmennék más városokba, és más tavakhoz. Az óceánhoz, azzal a parányi szigettel, ahol olyan kellemes tapintású volt a homok.

 Elkalandoztam. Vissza a nyárhoz. Negatívuma és pozitívuma egyaránt lenne annak ha egy kicsit felgyorsulna az idő, de mindent összevetve talán mégis azt mondanám, hogy jó lenne.
 Persze tudom is én. A nyarat is olyan dolgok miatt várom, amik még egyáltalán nem biztosak. Amiket nem ismerek, és jelenleg nincs is hozzájuk közöm. Újra a kapu előtt állok, és azon kapom magam, hogy megint rángatom azt az Istenverte kilincset.
 Szívesen látnék a jövőbe, hogy kinyílek-e egyáltalán majd egyszer, mert jelenleg teljes sötétségben tapogatózok. Igazából csak ismételni tudom, amit már leírtam a bejegyzés elején. A bejegyzés, ami ismét hosszú és értelmetlen lett. Pedig aki olvasta, az elején talán még azthitte, hogy valami okos dolog fog kisülni ebből az egészből. Valami teljesen másra számított, mint amit valójában kapott. De hát...
 "Mert ha Te balról várod, biztos hogy jobbról érkezem én" Nekem nem meglepetés, mert hallom a zenét. Te is hallod? Ugyan már, hogy hallhatnád?

Már tavasz lenne?

Elseje. Valami réginek a vége, és valami újnak a kezdete. Esetleg egyik sem, hisz én se teszek sok mindent, csak bámulok bele a nagyvilágba. Ugyan minek bármit csinálni, mikor így is annyi jó dolog szembe jöhet az emberrel. Csak ki kell nyitni a szemünket, lehetőleg jó nagyra, hogy teljes mellbedobással szemlélhessük az elénk táruló látványt.
 Én is szemlélek, nézek, figyelek és persze hallgatok, hogy mikor mit csinál, vagy mit mond, bár tudom, hogy talán mégsem kéne. De mintha a mai fiatal társadalom egyszemélyes megtestesítője lenne, úgy van meg benne minden, ami miatt az mocskos és romlott, de ami miatt égetően kívánatos is egyben. Mindenkihez közel, s mindentől távol, teljes mellszélességgel kiállva saját maga elvei mögött.
 Meg persze van ott más is, maga a tapasztalat, a megrendíthetetlennek tűnő alak, ami mégis törékeny ha nem hisznek benne. Kétszínű lenne, vagy csak túl egyedi az összeállítás, ki tudja már? Csak élvezem, ahogy mellettem vár, mikor olyan édesen bosszús, vagy a legkedvesebb éppen.

 De mégis az a leginkább jó, mikor a legnagyobb a kíváncsiság. Mikor új még az a külső, mikor bármit rejthet még a csábító maskara. Mosolygok is, kellemes érzés. Csak tipeg-topog, kissé talán félénken jár-kel, mint aki valami rosszat tett volna, és lehet tett is, de arca mégis egy gyönyörű, kis angyal tekintetét rejti. Belemerülök abba a szelíd ringatásba ahogy topog tovább, közben illegetve magát, és arra gondolok, miért tud oly csodás lenni, egy kép és egy gondolat ilyen egyszerű keveréke. Nem tudom, nem is érdekel így jobban belegondolva, ringatózom inkább tovább, együtt vele, egymás karjaiban, csak szelíden, ahogy azt az angyali szempár sugallná.
 Aztán próbálok pihenni, de nem megy, pedig a sűrű tipegés gazdájával ellentétben, aki ragyog, mintha csak a máért élne, engem még nyúz a múló tél fáradtsága. De minek csuknám be a szememet, hiszen leírtam már, nyitott tekintettel kell járni, és a szelíd tipegővel együtt jár bőven formás pillanat, ami miatt ez meg is éri. Még így, gondolatban is.
 Előttem a forma, hallom a kopogást.

mert mindig van valami

A bizonytalanság. Hogy ki, miért, hol, mikor, mit mondott, és most mégis mi a baj? Persze az idő minden sebet begyógyít, meg hasonlók, de minek várni bármire is. Itt és most zajlik minden, most érdekel az, ami érdekel, és most nem számít az, ami eddig se nagyon számított. Most jöhetne a problémák mérlegelése, majd cserélgetése, hiszen ami eddig volt rossz, már talán nem is annyira szörnyű, csak ezzel a mostanival legyen már valami.

 A legrosszabb pedig az, hogy nem arról írok amiről szeretnék, és szerettem volna.

Igazából semmiség

 Homályos alakok mindenütt, közben néha felcsendül egy-egy hangfoszlány. Csak pár kósza szó, igazából lényegtelen mögöttes tartalommal, mégis olyan kedves a fülemnek. Emberek mennek el mellettem, én meg csak egy helyben állok, és a járdát bámulom. Mintha megláttam volna valami értékeset, de most már hiába fürkészem, sehogy se találom. A járókelők gondosan kikerülnek, közben egyikük sem néz rám. Látok különböző színű fényeket is, de mindegyik csak egy pillanatra villan fel. A jelzőlámpák fénye, máskor az autóké. Keresem a szavakat.
 Majd belemerülök a gondolataimba. Most már végleg. Megint egy zsúfolásig telt utcában vagyok, és újra kerülget az embertömeg. Csupa ismerős arc. Szeretném leszólítani őket, szeretném megfogni egyik-másik kezét. Azt mondanám nekik, hogy sajnálom, és ismerjük meg egymást újra, de ez már nem lehetséges.
 Ezért csak állok, hagyom hogy sétáljanak körülöttem. Reménykedem benne, hogy talán néha egymáshoz ér majd kezünk, mikor elhaladsz mellettem. De hiába várok. Újra homályos lesz minden. Fények. A távolban egy sziréna hangja hallatszik.
 Nem jól van ez kitalálva. Már most vége kell hogy legyen, pedig még el sem kezdődött igazán. Búcsúzkodnék, de hát minek? Maradhatnánk együtt.