Kényelem

Várok amíg vársz arra, hogy befejezzem a várakozást. Majd akkor teszek valamit, ha azt mondod hogy tegyek. Akkor majd teszek is, keresztbe, meg félholdat formálva, ahogy az égen is látszik.



 Ja, hogy a függöny újfent el van húzva? Akkor kicsoszogok a konyhába, és fölteszek egy kávét, amit sosem ittam, de a te kedvedért még arra is rászokok. Nézem ahogy egy kis pók a konyhaszekrény tetején csücsül.
 Ma is megfogod úszni a fölporszívózást. A kávéval mit sem törődve, visszafeküdtem az öledbe.

Fagyi

Más világ volt ez. Melyben marcipánból készült hidak íveltek át végig a csokoládé-folyón. Emlékszem, én lassan lépkedtem át rajtuk, egyik partól a másikra, a vaníliából a pisztáciába, át a kávén, bele a tejszínhabbal borított Somlói galuska völgybe. Vagy valami ilyesmi. Ízlelgettem mindent, kettéharaptam a ropit, fölszürcsöltem a padlóról a kókuszlikőrt, meg belemélyesztettem a fogaimat a mérgezett almába is.


 El is rontottam a gyomrom, hánytam, okádtam, elestem, aztán fölkeltem, aztán meg részegen kikeveredtem a túrós-citromos erdőség szélére, ahol csak a különböző gyümölcs ízesítésű zselékkel kitömött vérfarkasok vonítása hallatszott. (a vér persze málna ízű művér volt, mint a cigi-rágó régen, tudjátok)
 A lényeg: én félek a vonításoktól, mint azt már egy ezeréves történetemben le is írtam. Ez az a pont tehát, ahol a fiktív elbeszélő én lecsúszik a kis földútról, rá a főútra, ahol már tart a nagy felvonulás, és tombolnak az istenségek.

 Üdvrivalgásban, tapsban múlik el a világ dicsősége, és emelkedik egy új királyság a helyén. (ami ugyan az, ha mélyebben belegondolunk) Mindenki örül, boldog arcok, tekintetek, örömkönnyek, csupa-csupa mosoly, főleg hát a...
 Szóval minden gyönyörűséges, csak én állok ott dühtől és méregtől forrva, várva hogy végre kitéphessem magam emberi mivoltomból, és pusztító szörnyűségként vethessem rá magam az előttem örömködő tömegre, főleg hát a...

 Szóval: az általános véleménnyel ellentétben, én nem vagyok egy jó ember. Irigy vagyok, és rendkívül dühös. Úgy érzem becsaptak, átvágtak, hazudtak nekem, de ami a legrosszabb, hogy azt hittem érdemes azt csinálnom amit, most pedig kiderült hogy igazából mindig is felesleges volt.

Persze szeretném elhinni hogy nem.
Meg hogy valamit hagytam a padláson.
Meg hogy majd lesz még valami.

Vagy várj, azt nem várom...
Vagyis igen.
De felesleges, azt viszont biztosan tudom.

Szóval nem várok, hanem haladok előre.
Tehát igen.
Kár...
Majd nem írok akkor. Vagyis majdnem írok. Tehát nem fogok.
Remélem te igen, de válaszolni se fogok.

Vissza a bolygó nagyságú pudingos tálba, oda mennék inkább. Csak most már kevergesse valaki más, meg hol a szívószálam?

A rémség és a szörnyeteg

 Fáradt voltam, de mégsem tudtam aludni. Helyette a sötétben botorkálva próbáltam megtalálni a mosdó lámpájának kapcsolóját, miközben minden akaraterőmet bevetettem, hogy visszatartsam a természet - akkortájt cseppet sem lágy - szavát.
 Végül csak sikerült elérni a rendeltetésszerű helyre, miközben pedig ürítettem, a jobb oldalamon lévő ablakon bámultam ki a messzeségbe. Beletelt jó néhány másodpercbe mire szemem, a bambulás helyett a tényleges információkra fókuszált rá, és meglátta az ablak külső oldaláról rám bámuló rémség képét.

Az valószínűleg ugyan úgy csodálkozva nézte az én pofámat, mint én az ő pofáját, és az is több mint lehetséges, hogy ő is legalább annyira rondának gondolta az én arcszerkezetemet, mint én az övét. Más kultúrák találkozása, mondhatni.
 Ezzel a lehetséges magyarázattal nyugtáztam is a dolgot, néma biccentéssel elköszöntem a pokolfajzattól, lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Nagy nap a holnapi, muszáj lesz legalább egy picit aludnom.

 Örömmel jelenthetem, hogy sikerült pár órácskát. Nagyon izgatottan keltem, a kevés alvás ellenére szinte kipattantam az ágyból. Egyből  föl is öltöztem, majd leszaladtam a konyhába, elfogyasztottam a reggelimet, aztán leültem az előszobába és vártam, mint karácsonykor a mikulásra szokás.
 Anyu még sminkelt vagy fél órát, de aztán csak-csak kész lett, és végre elindulhattunk a bevásárlóközpontba. Ugyanis aznap érkeztek meg az új Vasember akciófigurák, amikre már hosszú hónapok óta vágytam, az ország összes többi gyermekével egyetemben.
 A helyszínen már rengetegen voltak, egészen a parkoló kezdetétől állt a sor, tele anyukákkal, apukákkal, és persze az ő csemetéikkel. Ma még azok az idegesítő nyugdíjas nénik és bácsik is eltűntek, mintha tudták volna, hogy ezen a napon esélyük sincs megtartani az első helyüket a tápláléklánc csúcsán.

 Aztán eljött a pillanat. Kinyitottak a kapuk, a tömeg pedig beözönlött az épületbe. Én rögtön megparancsoltam anyunak hogy találja meg a megfelelő alkalmazottat, és tudakolja meg hol lehet megvenni a hőn áhított akciófigurámat. Én inkább nem erőltetem a kommunikációt, ugyanis félek emberekkel beszélgetni, meg nem is nagyon szeretem őket ha már itt tartunk. Csak Csabit akit az óvodából ismerek, ő az egyetlen igazi barátom.
 Végül meglett a bábum, az utolsó darab ami volt, bár egy másik kisfiút ki kellett gáncsolnom érte, mert ő is meg akarta szerezni. (illetve egy másikat még a labda-osztálynál belefojtottam a pöttyösökbe, de az azért volt, mert kinevette a cipőmet) Anyu kifizette a figuráért a 8000 forintot, majd fagyiztunk egyet, és végül hazamentünk.

 Másnap kissé kábán ébredtem. Egy kicsit fájt is a fejem, de egyből elmúlt amikor megláttam a polcomon álló Vasember figurát. Büszkén szemlélte az előtte elterülő gyerekszoba látványát. Én meg büszkén szemléltem őt. Valószínűleg soha többet nem fogok hozzányúlni, és az idők végzetéig ott fog porosodni. De hát pont ez a gyönyörű az életben nem?
 Kimentem a mosdóba fogat mosni. Kacsintottam egyet a szörnyre, aki szintén a reggeli tisztálkodását végezte, majd öblítettem és lecsoszogtam a konyhába. Egy picit elreggeliztem az időt, úgyhogy késve indultam el a munkába.

20 éves vagyok. Talán fejben egy kicsit gyerek még. A szörnyeteget pedig hasba szúrtam, és hagytam elvérezni a piszoár mellett. Szia!

Egy fiúcska

Pár ismertető jel ahhoz, hogy tudd, mikor mész a férfivé válással ellenkező irányba:

 - A délelőtti elfoglaltságod kimerül abban, hogy egy híres képnézegető weboldal együgyű játékának keretében, teljesen haszontalan tárgyak után vadászol. (és nyomogatod az r billentyűt, mint valami fejvesztett őrült)
 - Ha hagyod hogy arcszőrzeted a lehető legelevenebb formában terjedjen szét arcberendezéseden.
 - Ha hajad fölveszi a mai világban igencsak divatos félhosszú formát. (mínusz a divatos rész, helyette egy csipetnyi igénytelenség)
 - Ha a sötét, elfüggönyözött szobádból csak a közízlésnek megfelelőnél sokkal nagyobb hangerejű dubstep ad arról jelet, hogy az ajtó mögött az élet is felütötte fejét, sőt, nemcsak hogy felütötte, de már hosszú idők óta el is vegetál egymagában.



De hát az élet nem habos torta, meg kellett állni a tárgyak vadászatával, és be kellett menni a belvárosba, mert lebeszéltem egy találkozót egy barátommal, akit már nagyon régóta nem láttam. Le is cseréltem az egy szál boxeremet valami ünnepélyesebbre, magamhoz vettem a telefonom, a kulcsom, meg az irataim, és elindultam. Hogy mi ihletett arra, hogy egy kicsit jobban megvizsgáljam utazásom körülményeit?

 Egy éles kanyar a kettes villamos fedélzetén, a Szalay utca megálló közvetlen közelében. Sokszor mentem már ott, de eddig sosem tűnt fel hogy a mellettünk elhaladó autók csak pár centire vannak a villamos oldalától. Már nem is tudom mi jutott eszembe erről a pár centiről, talán egy hasonlat, élet és halál kapcsolata, de már nem emlékszem rá, meg akkor sem fogalmaztam meg magamnak pontosan, inkább csak elhadartam, majd elharaptam a gondolatot.

 Szóval Jászai Mari tér. Szeretem ezt a helyet, bár néha a pici aluljáró lépcsőit elfoglalják a csövesek, és őket ilyenkor kénytelen vagyok kikerülni. De amúgy nem rossz környék, mindig látok egy plázacica kinézetű hölgyeményt egy kiskutyussal, de nem vagyok biztos benne, hogy mindig ugyan azt. Van itt meki is, az mindig pluszpont.
 Fölszálltam a villamosra. Ott mintha minden velem utazót behívtak volna a katonaságba, és éppen a frontra tartanánk egy harckocsi tetején, úgy néztek rám szomorúan, kegyvesztetten. Még a velem együtt felszálló pár is depisen pillantgatott egymásra, mintha már tudnák hogy csak pár nap, és eljön a szakítás ideje. Vagy tényleg behívták őket. Bár a mellettem álló néni nem tett tanúbizonyságot a bajtársi szeretetről, ahogy véletlenül összeért a karunk, ő már húzta is el sajátját, mintha leprás lennék. Ez esetben rossz kocsira szálltam, de nem láttam sehol a vöröskereszt lobogóját, így azt hiszem ez megbocsájtható.

Nyugati pályaudvar. Ahol a vasútállomás előtt kéregető csövesek, és a szemben, a különböző keleti kajáldákban üldögélő üzletemberek képe tökéletesen megfér egymás mellett. Köztük pedig a két sín, a villamosokkal, amiken az átlagnép utazik. Mondjuk most fölszállt egy gyanús kinézetű úriember, gyorsan keletkezett is egy üres kör, az amúgy eléggé zsúfolt járműben. Pedig nem is volt olyan büdi, mert én persze ott maradtam a helyemen, engem nem tántorít el senki fia.

Oktogon. Ez egy tök jó hely. Vannak bokrok az út közepén, vagy valami ilyesmi, sosem vizsgáltam meg túlzottan a környéket. Az Andrássy úton viszont minden alkalommal érdemes végigsétálni. (kinek kell a metró?)

Király utca. Itt még szerintem sosem szálltam le.

Wesselényi utca. Lehet itt sem. De az egyiken mindenképp. Arra emlékszem ugyanis, hogy a kettő közül valamelyikből lehet a legkönnyebben eljutni az Almássy hallba, ahova fűz néhány szép emlék. Elektronikus zenei bulik. Valamikor megint kéne menni.

Blaha Lujza tér. Ahogy a barátomnak is ecseteltem, ez a hely gyönyörű lenne, ha több figyelmet kapna. Jelenleg viszont furábbnál furább emberek gyűjtőhelye. Itt szálltam le, és álltam meg a menetrendet jelző tábla melletti kukánál. Persze nem a legjobb hely, mert mindig megjelenik pár gyűjtögető, de ezt szoktuk meg, mint találkahely. Most is megjelent pár vakond, az egyik csalódottan meg is említette a másiknak, hogy mostanában már nem szemetelnek annyit az emberek. Szerintem szemetelnek, max nem a kukába. Persze megértem én a csalódott gyűjtögetőt, egyszer egy társa már tartott nekem kiselőadást a villamoson arról, hogy mennyi pénzt lehet keresni azzal, hogy reggelente végigjárja a Margitszigetet üres üvegek után kutatva. Én leszek az első, aki kezet csókol majd neki, ha befarol új ferrariával a hetes busz megállójába.

 Amúgy volt még pár érdekes dolog, egy fiatal lány aki leköpte a kombinót, megállóban füvező férfi, és az egykezű bácsi mögött sétáló vak néni is egész groteszk látványt nyújtott. Szegény kutyus se nagyon vágta a témát, de hogy megnyugtassak minden olvasót: segítettek a néninek.
 Aztán megjött a barátom, vele pedig bementünk a mekibe, két csokoládés valami, meg néhány sajtburger elfogyasztásának céljából. Itt már normális témákról szólt a diskurzus, éppen ezért feleslegesnek is érzem a megjelentetését.

Tanulság? Azt még mindig nem az én blogom falain belül kell keresni. Persze azért megfordult a fejemben, hogy ilyen emberek közt minimális befektetett energiával is lehetne férfinak lenni.

 Aztán leültem a számítógép elé, mert vagy öt óra kiesett az életemből, amit netes játékokkal is eltölthettem volna.

Örökös körforgás

Egyszer azt mondta egy ismerősöm, hogy én olyan "kis szerencsétlen" vagyok, és hogy ez mennyire aranyos. Nos nem tudom mennyire az, vagy mennyire nem, de hogy nagyon idegesítő, az biztos.



Néha elgondolkodom azon, hogy az élet ténylegesen egy játék, és én az előző életeimben elért sikereimen felbuzdulva, a mostaniba már hard, vagy még magasabb fokozaton léptem be. Ha ez valójában így van, akkor a nirvánában bizony jár pár fejbekólintás az előző fegyverhordozóknak. Aztán meg kezet fogok Buddhával, mert azért mégis csak jobb hogy az ő tanításai hozzák el a megboldogulást. A hamburgert pedig kitépem a kezéből, aki pedig tudja hogy mire gondolok, az ezt a bejegyzést sosem fogja látni.

Variációk egy témára

 Lassan megtelt az összes szék és asztal, a közeli lakóházakban élők pedig kénytelenek voltak elviselni a kis külvárosi kocsmából kiszűrődő, egyre nagyobb hangzavart. Volt bent mindenféle ember; rengeteg fiatal, akik már csak megszokásból is betértek kedvenc helyükre, lecsúszott, idős emberek akik sok vizet nem zavartak, csak a játékgépek Istenét szerették volna magukhoz csábítani, meg voltak középkorú férfiak és nők, akik inkább csak egy baráti csevejre tértek be, mintsem az alkohol szent tanításai miatt.
 Más a nem, a kor, a szokások, de egyvalami közös volt minden vendégben: egyikük sem volt egyedül. Vagy a szemben ülő szavai, vagy a félkarú rabló kecsegtető gyümölcsei, de valami mindig kapcsolatban állt a másikkal.



 Csak egy asztalnál volt csönd, pedig ott is ketten ültek egymással szemben. Egy nagyjából húszas évei közepén járó, öltönyös férfi, és egy vele hasonló korú, egyszerű, utcai öltözéket viselő fiatalember. A szinte feltűnő csönd látszólag nem zavarta az öltönyöst, végtelen nyugodtsággal és egy félmosollyal az arcán kortyolgatta italát. Sör volt, tán túlságosan egyszerű egy ilyen elegáns fiatalemberhez viszonyítva, éppen ezért nem a legolcsóbb, de persze nem is a legdrágább fajtából, hiszen fontos az aranyközépút. A körülötte lévő embereket figyelte.
 Vajon mit gondolhatnak róla? Egy jóképű, elegáns fiatalember, megnyerő mosollyal és szemekkel. Öltönye és nyakkendője még magában hordozta a kölnije kellemes illatát, amivel ugyan csak reggelente szokta befújni magát, de a biztonság kedvéért mindig ott lapul kabátja egyik belső zsebében. Egy ilyen ember hogy lehet egy ilyen kocsmában? És hogy lehet egy olyan egyszerű, minden feltűnőségtől mentes sráccal egy társaságban, mint a vele szemben ülő barátja?
 Miközben ezeken gondolkodott, tekintete egy közeli asztalra és annak társaságára tévedt. Egy hatfős csapat volt ott, három fiú és három lány. Hiába lehetett volna ez kézenfekvő, egyikőjükön se látszódott az ellenkező nem felé érzett túlzott vágyódás. Persze az este folyamán ez még változhat, mert piából lehet várat építeni, csak általában mivel részegek a munkások, hamar leomlik a vakolat.

 Közben megérkezik a harmadik korsó sör. Az öltönyös fickó arra gondol, hogy ha ez lecsúszik, akkor talán odamegy ahhoz a fekete hajú lányhoz aki leginkább kitűnik a megfigyelt társaságból. Talán nem ő volt a legszebb, viszont egy belső megérzés azt sugallta, ő lehet a megfelelő. Miközben azon gondolkodott milyen szóvicceket lehetne összehozni a megfelel, az ő és a megfelelő kapcsolatával, a társaság vörös hajú lánytagja fölállt az asztaltól, és a mosdó felé vette az irányt.

 Szinte egy örökkévalóságnak tűnt. A lányok felfoghatatlanul sok időt tudnak eltölteni érthetetlen helyeken, de hogy már a negyedik korsó sörből is alig maradt valami mire feltűnt újra a vörös, az több mint elképesztő. Miközben visszafelé tartott asztalához, leejtette telefonját, ami így riasztó közelségbe került az öltönyös fiatalemberrel. Egy pillanatra átfutott az agyán hogy mi lenne ha fölvenné a lánynak, de aztán elvetette az ötletet. "Akiben nincs szeretet, azon a modor nem segít." - jutott eszébe a mondás. Arra csak később gondolt hogy ez remek alkalom lett volna egy leszólításra. De mindegy. Már úgyis az a szőke tetszik neki. Sok esélye nem lehet nála, de közben az ötödik sör is bekerült a közösbe, ennyi önbizalommal pedig már semmi sem állhatott az útjába. Csupán saját lábai. Mikor megpróbált felállni elbotlott bennük, majd székét magával rántva a föld felé kezdett zuhanni. Lassított felvétel volt ez, az effektet az alkohol biztosította, a film végét pedig a srác fejének hangos koppanása jelezte ahogy hozzácsapódott a padlózathoz. Egy elme és egy elképzelés zuhanása - csupán a taps és a függöny hiányzott.
 Innen már zavarosak voltak az események - persze nem mintha eddig nem lettek volna azok - hallott sikoltozásokat, segítségért kiáltásokat, látott felé rohanó embereket, majd látta a szőke lány aggódó arcát is, ahogy az sajátja fölé magasodik, majd annyira megközelíti hogy orruk már majdnem összeér. Lám, az alkohol tényleg segített hogy kissé bensőségesebb viszonyt alakítson ki a lánnyal. Aztán a szőke szín vörösbe váltott, de ehhez sajnos arc már nem párosult. Kettő együtt amúgy is talán egy picit nagy falat lenne... - gondolta, majd lehunyta a szemét.
 Temetés, eső, fekete esernyők. Csak hogy a film tényleg lezáruljon, de ezek az események már úgysem számítanak. Minden ember csak addig érdekes amíg él, hiába mondanak mást a tankönyvek.

Snitt.

Lassan minden szék és asztal megtelt a külvárosi kocsmában. A közelben lakók már hozzászoktak a mindennapos hangzavarhoz, sőt, nagy részük már rendszeres vendéggé vált az évek alatt. Bent fiatalok, középkorúak, és idősek egyaránt szokásos látványnak számítottak.
 Minden társaság hatalmas zsivajt csapott, csak egy szélső asztalán ült csöndben egy fiatal férfi. Egy korsó sört szopogatott, de már legalább egy órája. Egy közeli társaságot nézett, három fiút és három lányt, akik még az átlagosnál is nagyobb ricsajjal csacsogtak mindenféléről. A fiú próbált kihallani valamit a beszélgetésből, amit esetleg feldobhatna témaként egy esetleges véletlen találkozáskor a csoport lány tagjainál, de végül feladta ötletét. Már így is túl rég üldögélt egyedül.
 Kissé bánatosan lebaktatott a lépcsőn, majd a pult felé vette az irányt hogy fizessen, mikor egy kéz rátapadt a vállára. Meglepetésére a szőke lány volt az, akit még a társainál is jobban - és vélhetően feltűnőbben - megbámult.
 - Máris mész? - kérdezte a lány mosolyogva.
 - Ezt úgy kérdezed mintha nem láttad volna hogy már egy órája egyedül üldögélek. - válaszolta a fiú szintén mosolyogva.
 - Ez ellen tehetnénk... meghívlak! - mondta a lány, majd a pénztárcája után nyúlt, de a hirtelen mozdulat következtében elejtette azt. A fiú vette fel és adta neki vissza.
 - Köszönöm.
 - Nem kell megköszönni. Amúgy sem ér semmit a modor, ha nincs mögötte szeretet.
 - Bölcs gondolat.
 - Egy barátom szokta mondani. Kifogásként használja, hogy ne kelljen bármiféle jótettet cselekednie másokkal szemben.
 - Nem lehet valami jó arc, már bocsi. - nevetett a lány. - még szerencse hogy csak mi iszunk, és ő nincs itt. - majd ellentmondást nem tűrően a pulthoz tolakodott és kikért két whiskykólát.
 - Szerinted jól állna nekem az öltöny?
 - Ezt is a hülye haverod terjesztette elő? - nevetett fel a lány, majd megfogta a két poharat és gyengéden nekilökődött a fiúnak, jelezve hogy kövesse.


Néha megéri képzeletbeli barátokat tartani magunknál.

Új fejezet

 Ma nem aludtam. Az éjszaka folyamán ugyanis eldöntöttem, hogy egy jó hideg sör társaságában, reggel újra előveszem az én kicsi blogomat, átolvasgatom töviről-hegyire, kijavítom az összes nekem nem tetsző dolgot, és írok egy új bejegyzést, amiben ezt mind közlöm is.



 Nos, a jéghideg sör itt van, és már jelen sorok írása közben biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az egyetlen doboz ma reggel, pedig reggelente inkább a kakaót részesítem előnyben, mint sem a sört. De most ez van. A blogot is elkezdtem olvasgatni, de nem sokáig bírtam. Annyira személytelennek érződik az egész, vagy pont ellenkezőleg: mintha rengeteg különböző személy írta volna, néha indulatból, néha kényszerből, néha irigységből. Rengetegen írtak, de sosem én. Pedig ez az én blogom, és minden egyes betűje az én virtuális tollamból származik. Mégis, olyan mintha a közzétételtől eltekintve, semmi közöm nem lenne hozzájuk. Sokszor nem voltam magamnál, de most vajon magamnál vagyok?
 Sosem tudtam igazán, hogy ki vagyok én. Mindig szerettem volna valaki más lenni, vagy legalábbis valaki másra hasonlítani. Mindig másokat irigyeltem, amiért ők sokkal jobbak nálam. Barátságok, szerelem, eredmények, legyenek azok akár iskolaiak, vagy emberi kapcsolatokban elértek. Mindig valaki más akartam lenni, mert úgy tűnt, csak azoknak az embereknek a személyiségével/megjelenésével/stílusával tudok sikeres lenni. Nekem nincsenek saját "ilyenjeim".

...

 Az utóbbi időben eléggé egymagam voltam. Kitöröltem ezt a blogot, kitöröltem mindkét közösségi oldalon található profilomat, és az MSN nevű csodát is hanyagoltam. Úgy gondoltam jobb nekem egyedül, és vártam azt a pillanatot amikor az utolsó irántam érdeklődő ember is elveszti hitét, és felhagy keresésemmel.
 Persze hazudtam magamnak, mint már annyiszor azelőtt. Valójában mindennél jobban vágyom a társaságra. Legszívesebben minden egykori ismerősömre ráírnék hogy találkozzunk, és töltsünk együtt pár órát. Igyunk, vagy csak beszélgessünk, de ha lehetne választani, akkor inkább egyszerre a kettőt. És hogy miért?

 Mert úgy érzem, lassan nem lesz idő, se lehetőség hogy ezeket megtegyem. Pedig nagyon sok embernek kéne még meghálálnom azt a sok jó dolgot amit tőle kaptam, vagy éppen nagyon sok embertől kéne bocsánatot kérnem bizonyos dolgokban. Szeretnék megváltozni. Szeretnék sokkal jobb lenni. Rengeteg dolgot kaptam ettől az élettől, sokkal-sokkal többet mint amennyiért hálás vagyok. Kaptam sok embert, akik szeretnek engem, számomra máig ismeretlen okokból.
 Pedig próbáltam megfejteni mik lehetnek ezek az okok, próbáltam már a tükrös módszert, de nem jutott eszembe egyetlen jó tulajdonság se amit megoszthattam volna a tükörképemmel. Vicces lennék? Kedves? Jófej? Érdekes? Ki tudja? Szerintem egyik sem. 

...

 Eddig úgy tűnt, minden azon múlik hogy milyen emberekkel találkozom. Vagy vannak azok az emberek akikkel valamiért egyből kijövök, vagy vannak azok akikkel bármennyi időt eltölthetek, sosem lesz közelebbi viszonyunk. Az előbbi típussal bármikor, bármiről el tudok beszélgetni, az utóbbival pedig soha semmiről. De ez vajon az én hibám? Szerintem nagyrészt igen, éppen ezért szeretnék magamon változtatni. Valamint nemcsak ebben, hanem úgy általánosságban is. Egy kis emlékeztető magamnak:

  - Tényleg mindennek az alapja hogy elfogadd, és szeresd magad. Sosem hittem benne, és persze lehetnek - mint ahogy az én esetem is azt mutatja - kivételek, de elmondható: Más csak akkor tud szeretni, ha te is szereted saját magad, és csak akkor tudsz igazán, tiszta szívből szeretni valakit, ha magaddal szemben is így érzel. Én ne feledd: van egy saját könyved ami az életedet foglalja magába. Nem szabad felhagyni az írásával, soha, és mindig jönnek újabb fejezetek amik nem tudhatod mit hoznak. Talán boldogságot, jobb időket. 

 - Az örökös gondolkodás, okok keresése, és az okozatok folyamatos vizsgálása. Ez csak az őrületbe kerget. Lehet nehéz hinni a sorsban, de talán mégis csak érdemes. Vannak dolgok amiken nem tudsz változtatni, amiket el kell fogadnod úgy, ahogy vannak. Minden okkal történik, de azt az okot nem feltétlen kell megérteni. Csak mint egy spontán történést felfogni, és elfogadni. Aztán menni tovább. Ha úgy kell legyen úgyis visszajön, úgyis megbocsájt, úgyis látjátok még egymást. Ha meg nem, hát nem. Akkor ennek így kellett történnie, csak pár közös lapra futotta a könyvedben. De ettől ezek még érdekes és értékes lapok. Örülni kell annak ami volt, mert megtörtént, és tapasztalatot szereztél. Erősebb lettél. 

 - Nem irányíthatsz más embereket, nem várhatsz el tőlük semmit. Mindenkinek egy élete van, a sajátja. Mindenki a saját könyve írója. El kell fogadni mások döntéseit, még akkor is, ha azok néha fájnak, vagy nem értünk egyet velük. 

 - Nem szabad egyedül maradni. Ez a legnehezebb, mert olyan könnyű elbújni. Olyan könnyű magadat erősnek képzelni, még a világnál is erősebbnek. Miközben valójában egy sötét szobában kuksolsz, ahol a függönyt már csak megszokásból húzod el. A barátokat meg kell becsülni. Aki tényleg érdeklődik irántad, és tényleg szeret, az értékesebb minden kincsnél. 

 - Sírhatnék sok minden miatt, ahogy eddig is tettem, kérdőre vonhatnék sok embert, de nem szabad megtennem. Nem az vagyok aki akarok lenni, addig pedig semmi jogom sincs másokat kritizálni. De előbb-utóbb bebizonyítom hogy igenis jó ember vagyok, mert érzem hogy az vagyok. És lehet mindig lesznek hibáim, lehet mindent nem fogok tudni rendbe hozni, lehet mindenkinek nem fogom tudni meghálálni azt amit meg kell, de legalább elmondhatom hogy megpróbáltam. legalább elmondhatom hogy fölálltam. legalább egyszer. 

...

Kiürült a Löwenbrau doboza. Azt mondtam nyitok még egyet, de lehet mégsem. A sör is csak akkor igazán finom ha valakivel koccintottál az elfogyasztása előtt. Mindenkit meghívok egy virtuális sörre. Ha pedig végre lesz fizetésem, akkor egy igazira is. Szeretném még pár szép fejezettel megtoldani azt a bizonyos könyvet. 

Lehetnék Urak Ura (is)

romokban heverek, saját magam romja,
mint a homokban egykor nagy király szobra,



lám, nem hagyok semmit én sem magam mögött,
csak dögkeselyűket a pusztaság fölött,
felismertem már, de sorsom így is ártó,
szívedből fejemre húzott, véres átló,
összeesett testem, mi oly fiatal még!
és nem látszik rajta, hogy közeleg a vég...
tán a szem az árulkodó? Az szól csupán?
Ritkán néz máséba, akkor is oly furán,
mintha félne... vagy akár ölni is tudna?
ugyan... csak egy elköszönő versre futja...
Mit vártál? Egy mosolyt, kedvet, szép szavakat?
Hisz cellában fekszem, hol az ég a lakat,
az összes kulcsot lenyeltem, emésztettem,
végül megmaradt leendő, merész tettem.

Vándor, ha megtalálsz, temess vissza kérlek!
Hogy ne tudja senki: szólt egyszer itt ének...

A vers Percy Bysshe Shelley, Ozymandias című műve alapján íródott. 

Bármi

- Egy álomvilágban élsz. - mondta a beszélgetőpartnerem, az én hülyeségeimbe már régen beletörődött unalommal a hangjában.
 - Így van. Egy álomvilágban élek, ahol kitaláltak a kérdések és a válaszok is.
Megint kitaláltam valamit. Nevezhetnéd tervnek, projektnek, vagy akárminek. Valaminek, amivel megváltanám a saját kis álomvilágomat. Vagy ha nem akarnám eltörölni, akkor legalább meghívnék másokat, hogy vendégeskedjenek nálam pár évig. Egy álomházban, egy álommatracon. Feküdhetnénk egymás mellett, de nem kergetnénk már semmit, mert megtaláltuk az amit kerestünk. Ott a házban, a matracban, egymásban.



 Aztán megint jött egy új ötlet. Egy olyan, ami távolinak tűnt tőlem, de én mégis magaménak akartam tudni. Kergettem, írtam is akkor már, meg még most is írok, aztán úgyis lesz valami. Ha más nem a semmi, de ez itt most nem a negatív gondolat helye.
 Mert úgyis lesz valami. Ha más nem, akkor nem beszélünk, nem is törődünk egymással, tudomást sem veszünk egymásról. De előbb-utóbb úgyis lesz valami. Mert álomvilágban élek egy álomházban, és reggel az ablakon kinézve mindig te ragyogod be fáradt szemeimet. Sosem késel, mindig ott vagy, pedig lehetnél máshol is, a világ bármely pontján. Mert nagy az én világom, tele tervekkel, élményekkel, barátokkal, a sosem alvó várossal és a legszebb lányokkal.
 De ez mind semmi, mert a legfontosabb te vagy, téged kell szépnek látnom, és te vagy az aki miatt még akkor sem adom fel, amikor már nagyon szeretném megtenni. Te vagy az álmaimnak hordozója, te tudod én mit szeretnék, pedig te mindent másképp mutatsz, mint amilyennek valójában látszik.
 És jöhet barát, egy szerető családtag, vagy a leggyönyörűbb nő, akit én annak képzelek: bármilyen rosszul is hangzik, te vagy az aki a legfontosabb. Pedig mocskolták már, szóban és versben is, de...
 "... mert itt leszel, legyen bánat, öröm, üröm éppen
  gyűlöllek és szeretlek, átkozott tükörképem"

Nincs cím

Csak ültem a kavicsok közt, és néztem ahogy a túlsó partról világító lámpák fénye egészen a lenti kövekig eltáncolt. Néha jött egy-egy hullám, amit egy elhaladó hajó keltett, gondolataim felébresztése érdekében. Én meg csak néztem, bámultam az elém táruló vidám város, fényes látképét, mintha az egy másik élet lenne, pedig valójában a szigeten ülve élem azt a bizonyos másik életet.



Emberek között, akiknek nem tudom a nevét, de meghalnék velük, vagy általuk is, mert miért ne, a túlsó parton úgysincs semmi. Minek lenne bármi is, csak én vagyok, meg a kövek, a tó, ami egy folyó, meg az egész világ, ami szintén egy nagy tó. Nem érted? Hogyne értenéd, mert én sem értem. Tehát? Nincs tovább. Csak azok a lámpák, meg az elhaladó autók lámpái, meg amik bent vannak, meg azok is amik kint. Táncoló emberek, ott a túlsó parton.

 Meghalnék veletek, díszes hullámok. Olyan vonzóak vagytok, mindig felkelt titeket egy elhaladó hajó, és nekicsapódtok a köveknek, amik a part mentén pihennek csendben. Én is pihenek, pihentetem a szemem rajtatok. Ahogy közeledtek, ahogy hívtok, megállás nélkül, én pedig egyre inkább kezdek elcsábulni. Fogy az alkohol hatása, az alkoholé, amit sosem akartam hogy képzeteim motivációja legyen, de az lett, és ez végtére is, így van rendben, mert minden úgy van rendben ahogy van. Elfogadlak titeket hullámok, csak engedjetek be.

 És igen. Elindulok lefele a kövek felé, a hullámok irányába. Vigyázok a testi épségemre, mintha egy karcolás sem érhetne, pedig végtére is, mert megint ugye, meghalni készülök. Bele a hullámokba. Hideg van, kezdek fázni, félek hogy a vízben is fázni fogok. De ott vagyok, föllépek a kavicsokra, majd bele a vízbe, ami hullámos lett az elhaladó hajóktól. Harmadszorra haladnak el, vagy már számolni sem tudnám?

 Írok, írok, mintha az életem függne tőle. Amíg tart a hatás, az az isteni, így, kisbetűvel, ami elfeledtet mindent, meghalnék vele. Meghalnék veled, meg a hullámokkal. Magammal. Meleg lett. Fuldoklok a vízben, de nem akarok küzdeni. Aludni akarok, álmodni, hát ilyen lenne a halál ha beletörődsz? Amikor már nem akarsz küzdeni. Nem fáj, mert csak aludni térsz. Nem tudsz magadról. Más meg majd kijavít, ha újra rosszat mondtam, vagy írtam, mert hát...

 Meghaltam. Meghaltam? Talán belefulladtam a hullámokba, remélem. Dolgozik a tudatalattim, újra mégis, még itt haldoklás közben is. Akkor mégis élek még. Ezért szeretem az írást, annyiszor halok meg, amennyiszer csak szeretnék. Én meg várok rád, mert miért ne, hát basszus...

Miért is? Csak a hullámok kellenek, azok átölelnek. Meleg hullámok, meleg volt, pedig előtte még fáztam. És még mindig írok, amíg tart. Életem műve, lehetne, meg kellene is hogy legyen, de senki nem fogja elolvasni. Vársz rá? Őrület. De józan vagyok, meg normális is. Hát akkor meg?

 Elfogyott a lendület. A hullámok lenyugodtak. A parton ülök. Be kell hogy fejezzem, pedig hát... megálmodtam, és tetszett.