Whatever

Arról szeretnék most nektek írni kedves olvasóim, hogy miért jó, illetve miért van értelme írni. Lehet volt már szó erről a blogban, de nem emlékszem rá, és nincs kedvem (meg technikám) visszakeresni.

Maga az ötlet annak kapcsán pattant ki az agyamból, hogy úgy érzem, mostanában nagyon elhanyagoltam ezt az időtöltési formát, pedig korábban rengeteg szórakozást, kellemes percet okozott nekem. Ha mégsem volt túl pozitív élmény, akkor is jó lehetőség volt arra, hogy elmélyüljek saját magamban és gondolataimban, érzelmi világomban. Ha pedig még erről sem igen lehetett beszélni, akkor is jó volt gyakorlásnak, ha már úgyis valamilyen úton-módon írással szeretnék, szerettem volna(?) foglalkozni.

Az írás adott esetben igazi zászlós hajója lehet az eszképizmusnak, mely annak ellenére, hogy a blogger bejegyzés szerkesztője aláhúzza, egy létező szó. A fogalom lényege, hogy az adott páciens "elmenekül" (escape az angolban) a valóság elől, vagy legalábbis megpróbál.
 A törekvés persze sokféleképpen megvalósulhat, de azt bizonyára senki sem firtatja, hogy a különböző művészeti ágak jelentik a legbiztosabb "kiutat", hiszen alapjuk a képzelőerőben található. Az eszképista mozgalmaz, irányok közé tartozik az írás is, léteznek konkrétan eszképistának nevezett alkotók és alkotások is.
 Persze mint minden, alapvetően kellemes és hasznos dolgot, ezt is túlzásba lehet vinni. Nem lehet örökké menekülni, és eljön majd az a pillanat, amikor az embernek kénytelen-kelletlen szembe kell néznie a társadalommal, a közvetlen és tágabb környezetével, és úgy általában a valóság problémáival. Nem lehet örökké beburkolózni egy álomvilág alkotta paplanba, nem lehet a végtelenig megalkotott karakterek válságaira fókuszálni.

A komoly képzelőerő kincs, de mint az utóbbi dolognál, a képzelőerőnél is az a lényeg, hogy mire használjuk fel. Segíthet problémáink megoldásában, és azt hiszem, erre az alkalmazási módjára kell igazán törekednünk.

Néha magamba is nézek

itt leginkább az a lírikus,
ha a halk, belső hangon kívül,
nem honol más, csak a síri kuss,
itt magány-szürkét kapsz csak színül,
míg a vén alma fán egy rím ül,
tőle zeng megbánás virtus,
csak távolságot kapott szívül,
gyalogszerrel, így idillikus,

magamba szállva, távolodom,
és ha egy mélyebb pontra érek,
hát azt gondolom rémálmodom,
és a bús emlékek csak képek,
de nem áll módomban álmodni,
nem segít már más, csak pár holmi
holmi, végtelenig számolni,
ágy, fal, rajta kopottas tények,
hát engedj el engem kis hazám,

házam nem vagy, nem tehetek róla,
hogy nem kötődöm, csak ily lazán,
s nem állok meg közös szóra,
nem is fogok már soha talán,
hagyom a nemértés asztalán,
a meget, kérlek, eressz engem,
had lássam egyszer a kék eget
még utoljára ez életben.

Vándormadarak

Amikor három másik embertársammal bemenekültünk egy fedett helyre az eső elől, olyan érzésem volt, mintha elektromos vezetéken ülő madarak lennénk. Nem szóltunk egymáshoz, tudomást sem igen vettünk a másikról, de azért nyugodtan elüldögéltünk egymás mellett, mert muszáj volt.
 Azt hiszem, az emberek tényleg olyanok mint a vezetékeken ülő madarak. Amikor a nagy utazás során néha elfáradunk, letelepszünk egymás mellé valami óriási, életeket átölelő vezetéken, s bár nem szívesen tesszük, de megosztjuk a levegőt a mellettünk ülővel.
 Ez a pihenő sem telt másképpen, ám amikor a vonat befutott az állomásra, hirtelen mindenki kész lett a repülésre, s kimerészkedett az elázott peronra. Csak valami kósza szárnyas maradt mellettem a padon. Mivel én is valami hasonlónak nevezhetem magam, nem fordítottam túl nagy figyelmet rá, csak arra gondoltam, hogy én akarok lenni az utolsó, aki elrugaszkodik a vezetékről. Ketten már eltakarodtak, már csak egyet kéne valahogy telepatikus úton rá venni. De ő csak maradt. Keresztbe tette a lábát is, mint aki sosem szeretné bevetni magát a végtelen égboltba. Én meg csak csapkodtam, rikácsoltam, borzoltam a tollakat a hátamon. Persze csupán magamban, túl fáradt voltam, hogy akár csak egy hangot is kipréseljek a számon.
 Végül nem bírtam tovább, kiléptem én is a zuhogó esőbe, majd felszálltam a vonatra. Egy darabig néztem még a madarat, aki továbbra is csak ült a vezetéken, szinte mozdulatlanul. Aztán elbóbiskoltam, más égboltok jártak a fejemben, s mikor a tekintetem újra a peronra tévedt, már nem láttam sehol a madarat. Talán megunta az egy helyben ülést, s örökre elrepült.

Azt hiszem itt alapvető felfogásbeli gondok vannak. Néhányan élni szeretnének, mások meg túlélni. Az előbbiek megtalálják azt, amiért érdemes harcolniuk nap mint nap, az utóbbiak pedig ezeket a napokat úgy fogják fel, mint egy régi, kopott karkötőn az elszürkült gyöngyöket: már nem érdekes ha pár darab leesik, úgy se kerül soha többé a kézre.
 Na de miért is érdemes élni. Hogy boldogok legyünk. És mi van akkor, ha nem tudjuk mi a boldogság? Akkor keresni kell. Harcolni azért nap mint nap, hogy megtaláld. Mégis ugyan olyanok vagyunk.

"There's something inside you. It's hard to explain..."

Érdekes, hogy így ért véget. Az öngyilkosság gondolata már sok-sok éve, folyamatosan ott lebegett az agyamban, de most mégis egy hirtelen felindulásból követtem el. Nem volt igazán kiváltó ok, nem volt egy tetőpont, ami konkrétan rávitt volna, hogy leugorjak egy tető valamely pontjáról. Inkább csak belefáradtam. Csendesen, összebújva egyetlen pokrócommal, mint valami hajléktalan az aluljáróban, akinek már koccintósért sincs kedve kéregetni. Már beletörődött sorsába. Szabad, mondhatni. Már nincsenek kötelességek, nincsenek elvárások, célok, álmok. Elérte élete csúcspontját, a nagy semmit, ahonnan már nincs tovább, se lefele, se fölfele.
 Így álltam ott, a kőkorlát tetején, bennem csak a nagy semmivel, míg alattam a mindenség sorakozott a végtelen földeken. Árva lakóházak, zöld mezők, pár erdőcske. A lemenő naptól narancssárgásan vigyorgó égbolt pedig rám szegezte tekintetét. Olyan megértő volt, hogy muszáj volt ugranom.

És mégis, hogy írom most ezeket a sorokat? Semmilyen zuhanás sem tart örökké. Egyszer mindig leérkezünk.

Csábítás és pofonok

Az ajkaid az Al-Qaeda legtitkosabb fegyverei. Nem jó, mert mi van akkor, ha békepárti, és rossz néven venne bármilyen terrorszervezet megemlítését? Nem élném túl szóalakformáló alkalmatosságaidat  Ha pedig nem vevő a szójátékokra sem, akkor kétszeresen is besülne. Az ajkaid oly' fényesek, hogy még a töksötétben is utat találnék beléjük. Ez se jó, biztos túlságosan túlfűtött. Hagyjuk inkább az ajkakat.
 A szemeid úgy is gyönyörűbbek. A szemeid olyan gyönyörűek, hogy az enyéim nem lesznek mások, csak örök hűek. Ez nagyon erőltetett, nem jó. De azért a pillantásod olyan mint az emlékezet törlő a Sötét Zsarukban: belenézek a villanásába, és elfelejtek mindent, csak a Te arcod ég bele a tekintetembe. Ez se jó, mert ha nem látta a Man in Black-et, nem fogja megérteni.
 Mi van még az arcon?! Haj. A hajad olyan szép, hogy azt viselném parókának. Hát ez nagyon bugyuta. A hajad olyan hosszú és fényes, hogy az éjszaka közepén is fel tudnék kapaszkodni rajta, a legmagasabb torony legfelsőbb szobájába. Ez sem az igazi, meg minden mese elsütötte már.
 Akkor nem dicsérem az arcod. Mert hát olyan jó tested van. Olyan szép nagyok a kebleid, hogy már az összes párnámat elárvereztem, lévén nem lesz rájuk szükség, nélkülük is lesz hol pihentetnem a fejem. Ezért maximum csak egy pofon lesz a jussom, ez sem jó.
 Nézd, leesett a hó. Rajzolhatnék angyalkát a fehérségbe, de egyszerűbb lenne csak lefektetni téged. Amúgy is szeretnélek lefektetni. Mármint a hóba. Mármint angyalkának. Nem megy ez.

Inkább kikölcsönzöm majd, a "Hogyan csábítsuk el álmaink Hölgyét" című könyvet. Vagy feliratkozok a "Tíz lépés bármely nő megszerzéséhez" videósorozatra az interneten. A pénztárcám tartalma bánja majd, de az a pénz úgyis a Te zsebedbe vándorolna pár üres tequila pohár fölött, melyeket annak reményében vettem, hogy a Te bödöneidet is megkóstolhassam. Újabb pofon.

Össze lettem verve. Egy nő által. És még azt mondják, hogy Ők a gyengébbik nem...

Vége lesz, és te itt maradsz...

Nekem azt jelenti, mint egy szép nyárnak a vége, amikor már kedvtelenül számolgatod a szünetből hátralévő napokat, de megállapítod, hogy a kapott intervallum még bőven elég lenne arra, hogy kiélvezz mindent, de mivel a szórakozás helyett minden hátralévő percet ezzel a számolgatással töltesz, hogy tényleg biztos legyél benne, hogy még van időd, lassan elfogynak a napok, és úgy lesz vége a nyárnak, hogy semmit sem élveztél ki belőle igazán. Az elmúlást jelenti, hogy egyszer mindennek vége lesz, a szerelemnek, a barátságnak, az egész életnek. Ennek már tudatában vagy, és vagyok, és talán már szívünk mélyén meg is értjük ezt az elmúlást, de még küzdünk ellene, még kapaszkodunk abba ami van, mert akarjuk még azt a nyarat, a zöld faleveleket, a napsütést, a Balaton partját, a fagylaltot, a csokisat, meg a vaníliásat. Ezért hasonlít a nyárra. Ezért olyan szomorú. De azért jó is. Vagyis, inkább szép. Szomorú. Szépen szomorú. Szomorúan szép.

Gondoltam egy számra

El voltam havazva. Ha kinézel az ablakon, te is láthatod hogy valószínűleg tényleg el voltam, ha csak nem egy  trópusi sziget mélyén laksz, és éppen egy banánfa tetejéről nézel le az alant elhúzódó, vízesésektől tarkított völgy mélyére.
 El voltam havazva. Hóesés volt a lelkem mélyén, láttam ahogy szállingóznak a gondolatok a tükörben. Próbálom őket kizárni, ahogy csak erőmből telik. El akarom végre kezdeni azt az új életet, azzal az új felfogással, és szeretném végre hallani ahogy ropog a hó a csizmáim talpa alatt.

 De persze megint csak saját magammal törődök... hogy tengeted napjaidat az óceán-parti pálma-viskódban? Remélem minden oké, és a házi zebrasoma veliferum is jól van. Tudom mennyire szerettem vele játszani a medencében. Ahogy ezeket a sorokat írom, egy picit vissza is tértem lélekben hozzátok, a homokos partra.

 De nem mehetek vissza, és ezt te is tudod. Itt kell most maradnom még egy picit. Szeretnék elmenni egyetemre, szeretném megírni végre életem könyvét, és szeretnék még egyszer úgy berúgni, hogy elhiggyem, szabad vagyok. Szeretnék Bacardit venni a boltban, szeretnék egyszer egy tökéletes körszakállat növeszteni, és azt is szeretném, ha egyszer a Deákon ébredhetnék reggel, de nem azért mert hajléktalan vagyok, hanem mert olyan szinten bedrogoztam, hogy nem tudtam melyik buszra szálljak. De ez persze nem elég, mert egyszer szeretném megmutatnia a verseim a nagyérdeműnek. Azt nagyon szeretném. De élnék egyszer egy vadidegennel is, meg utána a legjobb barátommal. Szeretnék egy saját lakást, de nem nagyot, és szigorúan csak a belvárosban. Ha már itt tartunk, szeretném egyszer megkérdezni valakitől, hogy miért pont narancssárgára festik az utcai lámpák az eget, miért nem rózsaszínre. És miért nem születünk újjá, ha meghalunk, vagy miért igen, ha mégis. Hogy miért nem létezik Isten, ha az embernek genetikailag szüksége van egy felsőbb hatalomra, hogy ne veszítse el teljesen a fejét. Szeretnék egy új fejet, egy élesebb ésszel.

 Ezt kérem Karácsonyra. Meg egy jegyet egy trópusi szigetre, remélem megoldható Kedves Mikulás úr.

Sárga - II. rész

Akkor újra:

Beköszöntött az ősz. Érezni a pesti bérházak nyirkos falszagát, és az eső mosta parkok fenyőillatát a budai oldalon. Látom ahogy esőcseppektől piszkos az ágyam melletti ablak, és azt is, ahogy a sötétszürkére ázott fehér plafonról lepottyan egy csepp a cipőfoltos parkettára.
 Még egy nap, amit az ágyam ölelő karjaiban tölthetek. Persze, ha már egész nap ráérek, dolgozhatnék is. Nem mintha szükségem lenne a pénzre, az esetenkénti borokra, vagy sörre, mindig sikerül összekaparni a megfelelő mennyiséget a tárca mélyéről, a rendszeres táplálékként funkcionáló kiflit és virslit, meg a kabátom belső zsebébe dugom, ha néha betérek a sarki közértbe. Ugyan kit érdekel pár forintos dolgok eltulajdonítása, amikor mások milliókat bűvölnek el jogtalanul. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, mikor a tűzhely fölött ropogtatom a lelkiismeret-furdalástól megkeményedett kiflit, miközben már a virslihússal megtelt víz illatától is jóllaktam. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, szebb lakoma hiányában.

 Az étellel nem játszunk. Mondták mindig. Én most mégis játékosan tologatom a virslidarabkákat a tányéron. Én vagyok a virsli, a lány meg a kifli. Találó, mi? Kínomban felkacagok önnön bugyutaságomon. Hiszen ahelyett hogy kimondanám, vagy leírnám, már csak a kajadarabkák megszemélyesítésével tudok előre menni. Még ha jutnék is valamire. Akkor fussunk neki még egyszer.

  Ezeréves történet, annál is hosszabban elnyújtva. Mint egy óriási körben kilapított tészta, de most inkább virslikről meg kiflikről van szó. Én vagyok a virsli, önmagamban kicsit nyers és egyszerű. Járom a magas, budapesti utcákat, és néha belefulladok a kátyúkban felgyülemlett parányi, forró tavakba. Néha felszállok a villamosra, vagy a metróra, hogy legalább pár megállóval közelebb kerüljek a terítőre hányt kockákhoz. Néha figyelem a kávézók teraszát a nyikorgó buszról, és elképzelem, hogy én vagyok a rongyosra ázott, tegnapi újság az emberek kezében. Na de kinek a kezében?
 Siettem mindig kiflit lopni. Persze a találka előtt végigpörgettem a fejemben minden lehetséges forgatókönyvet, amik aztán sosem váltak valóra, mert túlságosan sok volt bennük az optimizmus, és az általa megteremtett fikció.

 Sokat törődtem másokkal amikor egyedül voltam, és olyan tulajdonságokat gyúrtam a személyiségembe,  amiket sosem tudtam teljesen magamévá tenni. Pedig voltam én már elfeledett hadvezér a Hősök terén, aki a sok mocsok között vezetgeti szakadt ménét, meg voltam szőke herceg, fehér szamáron, meg sötét lovag nyomorék lovon. Mindegyik jelmezen átütött saját magam gyermeki mivolta. A gyereknek pedig otthon a helye, családi körben, nem pedig az utcákon, kint, a csatatéren.
 Ahol remegő lábakkal próbálok magabiztosan lépkedni, miközben a gyönyör folyamatosan a körúti üzletek kirakatának nyom, mint valami lesajnált matricát, amit csak azért tesznek ki a falra, mert ragad a hátulja, és akkor már ne menjen veszendőbe. Bólogatás, heves egyetértés, a könnyes búcsú helyett aztán egy kényszeredett puszi, ami elveszik a heves csókok oltárán. Én matrica maradok, aki pedig engem fölragasztott, már három zebrányira van tőlem. Nézek utána, és azt kérdezem magamtól: miért nem tesszük a friss árút hátulra, ahogy azt tanították?
 Hiszen akár elég volt egy szemtelen rovar, ami észrevétlenül szállt rá a fürtjeire, és én máris csak gúnyolódni tudtam kölcsönvett nőiességén. De aztán újra és újra el lettem bűvölve.

 Ezért a véget nem érő belvárosi kocsmák soránál találkoztunk, a kapualjban, két pohár fröccs fölött szemezve. Vagy valami szórakozóhely fűtől, és dohánytól fülledt egy termében. A lényegen nem változtat, ő mindig otthon volt, barátok között, én meg csak engedtem hogy pörögjenek az események, nélkülem, és rajtam kívül. A szempár pedig lenézőre váltott, és én akkor tudtam, hogy vége. Hiányzik az erő, az őrület, ami elsőre talán ijesztő, de csak akkor ha belegondolunk.

 Elkéstem, pedig ha kicsit korábban születek, mára már boldog lennék. Akkor a jelmezek valódi öltözékek lehetettek volna, amiket a tapasztalat, no meg a ködös, nagyvárosi eső mosott rám. Vagyis szeretnék ebben hinni. Valójában sosem érkeztem meg, ez pedig a tény, amivel nehéz vitatkozni. Viszont fiatal vagyok, ez is valami. Bőven van még időm ragasztani, és ragasztva lenni. Mint egy elfeledett árjegyzék, vagy egy akciós ajánlat, egy pesti ékszerüzlet üvegén. Vagy egy budai kereszteződés közlekedési lámpája alatt. A város is csak akkor él igazán, amikor megengedhetjük magunknak.
 Valamiért már nem volt az igazi a kézfogásod nélkül. A korábban hívogató kis üzletek taszítani kezdtek, az emberek, akik minket gondosan kikerültek, engem folyamatosan fellökni próbálnak. Ilyenek vagyunk, a boldogat nem merjük bántani, viszont amint leolvad az a magabiztosságot árasztó mosoly...

 Olyankor mindig azon képzelegtem, vajon ő mit csinál abban a pillanatban. Neki milyen érzés lehet ugyan ezeken az utcákon sétálni, és bámulni a mogorva szembejövőket. Biztos könnyebb. - gondoltam. Valójában persze az ilyenkor kiengedett dac, és harag, inkább magamnak, mintsem neki, vagy a világnak szólt.
 Megérdemelnék egy jó nagy pofont. Sosem vertek meg a szüleim, talán ez a probléma. Igen, ez lehet. Sikerült újabb bűnbakokat találnom, ahelyett hogy szembenézzek az igazsággal, és azzal, hogy hiába akartam, hiába kellett mindennél jobban, valójában sosem tettem érte semmit. Ilyen lenne egy huszonegyedik századi dzsentri élete az érzelmei hálójába ragadva?

 Akkor inkább csak sütögetem a virslijeim. Ahogy forr a víz, az asztalon álló bort nézem. Még nincs kinyitva, de remélhetőleg egy csepp sem marad benne mire éjfélt üt az óra. Megint te bújsz hozzám majd, amikor magamat összehányva fetrengek az ágyban. Háremet akartam, de a tárca mélyéről csak ennyire sikerült eleget összekaparni. Több, mint a semmi.
 Aztán amikor már fejembe szállt a bor összes dicsősége, a szomszédok pedig elhalkultak, elgondolkozom. Lehet ő életem szerelme, csak félek kimenni a konyhába szembe nézni vele. Az a rengeteg, semmiből előtűnt dal, egyfajta isteni jel, nem pedig a véletlen műve. Én és a lány, pedig boldogon sétálgatunk a Piazza Dante-n, pedig ezt a a Váci utca kövein is megtehetnénk.
 Pedig én a Világ Végén, és pont az ellenkező oldalán is mindig megvédeném, mindegy mitől, a rossztól, a jótól, a szembejövőtől, vagy saját magamtól, vagy magától. Szólnék előre, hogy ez nem lesz jó, és már látom a fekete felhőket gyülekezni a romos erkélyről, ahol esténként elszívja a nap utolsó cigarettáját. Amikor bekövetkezik a záró hamuzás, hirtelen minden megszakad. Eltűnnek a problémák, a folyamatos küzdelem, a negatív gondolatok, egy arc marad csupán. Odaadóan fekszik be mellé, az ágyba.

 Borosüveggel a hónom alatt ülök az íróasztalomnál. Szomorú dalszövegeket morgok magamban, közben azon gondolkodok, mennyire komikus ez az egész helyzet. Nevetnék, nagyon hangosan, de nem akarlak fölébreszteni, nem, azt semmiképp sem. inkább fölállok, egy csókot nyomok kihűlt homlokodra, majd kilépek a hideg, pesti éjszakába.
 Nem mondok már nagy szavakat, mert mi alapján mondhatnám őket, de valamit mégiscsak éreztem, ezért hagytam ezt itt. "I'll see you in another life... when we are both cats." I guess. Csak így mű angolsággal.

VÉGE

Sárga - I. rész

A repedés

Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz még túl korán, de a semmittevéshez már talán picit késő. Az ágyamban fekszem, abban a puha szentélyben, amely hosszú évek óta nyújt folyamatos menedéket a kötelességek elől. Párszor persze megcsaltam, miért is ne tettem volna. De remélem megbocsájtott. Cserébe megint megcsalom majd, az első adandó alkalommal.


Ilyen az élet, legalábbis a rám eső része. Csak kergetem a farkam, mint ahogy a kutyák szokták.
 Még nem tettem komolyabb mozdulatokat, csak élvezem ahogy átölel a takaró és a pléd. Ahogy pihen a fejem a párnán, és az ebből fakadt biztonságérzet végigfut a testemen.
 Pont a szemeimmel egy vonalban, egy hosszú repedés húzódik a plafonon. Nehéz olyan dolgokat nem észrevennünk, amik pár centiről ordítanak ránk. Pedig nem akarjuk őket látni, mint ahogy én sem akartam a repedést. Túl kegyetlen látvány volt ez, az amúgy kellemes reggelen. Kikászálódtam hát az ágyból.
 Ma sincs még késő a semmittevéshez, úgyhogy nem hallgatok saját magamra, és inkább azt csinálom, amit nem kéne.

Foltok

 Leülök reggelizni. Tej, zabpehely, nem viszem túlzásba. Egy kis rántotta, félig megromlott tojásokból. Meg kell edzeni a szervezetet. Miközben a serpenyőből kanalazom a tányérra az ételt, észreveszem a rengeteg kajafoltot a terítőn. Volt minden; kiöntött bor, paprikás krumpli, aprócska húscafatok, egy-egy ropogósra száradt tésztadarab, meg persze rántotta, amiből most is is jutott egy kevés.
 Eddig valahogy sosem zavart a terítőn felvonultatott idejétmúlt svédasztal látványa, most azonban elfogott a hányinger. El is ment minden kedvem a rántottától, inkább otthagytam az asztalon, s helyette kibontottam egy doboz sört. Az úgy is jobban illik a mindennapokhoz.
 Kiürült a doboz, ezért kinyitottam még egyet. Majd még egyet. A negyedik felénél járva már kiült az arcomra az alkohol által generált kényszeredett mosoly, és kezdtem magam jobban érezni. Már nem is zavar az a sok folt az asztalon. Már nem is emlékszem a repedésre a plafonon. Vagyis de, mert most eszembe juttattam. Öreg hiba, barátom.

Feloldozás

 Leülök. Csak bambulok, nézem a monitor képernyőjét, ahogy kéken megvilágítja az arcomat a borús délutánon.
 Az asztalon ceruzák, lapok, rajzok amik sosem lesznek befejezve. Ott egy levél is, amit egy barátomtól kaptam születésnapomra. "Kedves I..." kezdődik az írás. Éppen hogy ennyi látszódott csupán a levél tartalmából, ugyanis sosem vettem ki a borítékból. Lassacskán egy egész éve élek egyedül, család és barátok társasága nélkül, nincs már szükségem ilyen megerősítésekre. Névnapod van, tehát élsz. Ma van a születésed napja, így hát létezel. Boldog Karácsonyt, remélem boldogságot rak a jézuska a fa alá. Semmitmondó dátumok, miknek hiányában talán nem is vagy a társadalom teljes körű tagja.

 Kinek kell a leveled? Egyáltalán kinek kell bármilyen levél. Amúgy is rendet kéne már tenni az íróasztalon, így a nagy üggyel-bajjal megírt üzeneted, valószínűleg úgyis a szemetesben végzi majd. Ha pedig takarítás, akkor a terítőt is ideje lenne kimosni. No meg ragasztani azt a csúnya repedést, azt is le kéne...
 Majd holnap. Elalvás előtt azonban csak előveszem a levelet. Végre valahára kihúzom a borítékból, és elolvasom. "Jó lenne újra látni." Jól hangzik, de a szöveg többi részéhez már nincs gyomrom.

Megbocsájtás

Élet és halál között egyensúlyozok. A keskeny fadeszka keservesen recseg alattam, már nem sokáig bírja a súlyomat. Érzem a kellemes, langyos szellőt, ahogy az arcomat simogatja. Levegőt veszek. Lenézek. Látom azt a rengeteg embert akik mind sietnek valahová. Én meg csupán az egyik háztetőről a másikra szeretnék átjutni.
 Hátranézve látom, ahogy a nyitott ablakon át befúj a szél a szobámba, és felkapja a lapokat. Az örök félkészségre kárhoztatott rajzok most grafitfoltos madarakként repkednek szét a magasban. Kár lenne már visszafordulni, inkább folytatnám az utamat a másik tetőre. Megreccsen alattam a deszka, még egyszer, utoljára.
 Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz már nem korán, a semmittevéshez meg túl késő. Üresen tátong a fehér plafon, én pedig csak szemezek vele, mintha keresnék valamit. Valami volt, valami hiányzik.
 Felöltözök, majd kitárom az ablakot. Kilépek a semmibe. Hallgatok rád.

...