Minden nap ugyan olyan.
Persze ez elsőre túlzásnak tűnhet, hiszen szépen-csendben azért folydogálnak a - nem is annyira kicsi - történések, de ezek olyannyira jelentéktelennek tűnnek más dolgokhoz képest, hogy mégis így érzek.
Ez viszont nagy probléma, mert hosszú távon mégis csak ezek a lehetőségek lesznek azok amik meghatározzák az életem, én pedig csak hagyom őket hogy sodródjanak a maguk tempójában, azzal sem foglalkozva, hogy talán soha nem jönnek vissza. Megelégszem a kevéssel, a rosszal, azzal ami nem a megfelelő, mert nem érdekel hogy mi az ami most van, se az, hogy mi az ami lesz. Ha pedig eljön az a bizonyos semmibevett, jövőbeli pillanat, és a helyzet kezd kínossá válni, én csak nézek körbe, hogy mi történt.
Már most érzem hogy hamarosan jöhetnek ezek a sűrű fejforgatások, de én még így a bonyodalmak közvetlen közelében sem érzek semmi bűntudatot, vagy aggódást. Úgy érzem be vagyok zárva, és engem is, mint oly sok mindenki mást, a saját érzelmeim tartanak ebben a helyzetben. Semmi más, csak az érdekel, hogy mit hozok/mit váltok ki másokból, és hogy ők mit hoznak/mit váltanak ki belőllem. Érzésekről, érzelmekről akarok beszélni, de mindig éppen a rossz emberrel, és sosem azzal akivel igazán kéne, és aki vágyik is rá. Olyannak mondom, és mondanám is még ki ezeket a szavakat, akinek fájna, miközben pedig aki megértene engem, az nem érdekel. Egyáltalán.
Miért is követném mások akaratát. Mindenkitől, és minden helyzetben másnak tekintem magam, és sosem tudom melyik is az igazi arcom.
Úgy érzem, kezdek önzővé válni, és a korábban bennem hitt, mindenki felé irányuló szeretet, kezd befelé, saját magam felé fordulni. Talán az eltelt évek, a tapasztalat, és a körülöttem megforduló emberek nézetei váltották ki ezt belőllem. Lehet másokhoz akarok hasonlítani, lehet most kezdek csak rátalálni a saját utamra. Ez az út legtöbbször igen szórakoztató, és eseménydús, tele van érzelmi hullámokkal, bár igen csak önpusztítónak tűnik, és folyamatosan a határokat akarom, és kell is feszegetnem.
Hirtelen szeretnék mindenhol lenni, mindenkivel. Szeretnék hallgatni, látni, és leginkább érezni. Szeretnék kimondani "szeretlek"eket, átölelni olyanokat akiknek hálás vagyok, máskor pedig vitázni azzal, vagy megbántani azt, akit nem tudok hogy kezelni.
Olyat is megbántok, akit valójában egyáltalán nem szeretnék, de az egymás lelkébe szúrt szavak közben mégse érzek bűntudatot. Bántom, aztán amikor jogosan megsértődik, újból csak hebegni-habogni, s körbenézni tudok értetlenül. Talán igaza van, tényleg csak egy kisfiú vagyok még. Akkor viszont továbbra is messze vagyok még az úttól.
Talán tényleg nem tudom mit érzek. Mindig elbizonytalanít az elbizonytalaníthatatlanban, aminek az a következménye, hogy úgy érzem mindenkinek hazudok. A számomra legrosszabbul eső, vélt-hazugságokat pedig pont azokkal osztom meg, akiket a legjobban szeretek. Akiknek sosem hazudnék, de talán mégis azt teszem, és akiktől elvárom a törődést, még úgy is, hogy én csak felületes módon vagyok képes azt viszonozni.
Persze annyira nem vészes a helyzet, mert végül mindig arra jutok, hogy a rosszul eső dolgok csak nekem esnek úgy, emellett még mindig saját magam érdekel a legjobban, így ha lenne is probléma, talán tudnék megint olyan önző lenni, hogy fölé tudjam helyezni magam, harmadszorra pedig, lassan vége lesz úgyis.
Hogy mihez kezdek, azt nemtudom. Nem is érdekel, hiszen még nem abban a stádiumban vagyok. Pedig lassan föl kéne mutatni valami értékelhetőt, különben elfordulnak a tekintetek, és hát örök kérdés, hogy mit jelent az "igaz" szó valójában.
Ami a dilemmát illeti, megpróbáltam sült krumplik kirakásával megválaszolni. Végül az üzenetet szétromboltam, de a krumplikat nem ettem meg. Érdekelne hogy mit jelent ez pontosan, de felesleges, már mindenhez késő van...
...szerencsére egy bloghoz még nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése