Hol a kulcs?

Vajon hol van az Aranyközépút, ami a két nézet között helyezkedik el, hogy meddig hallgassunk makacsul saját magunkra, és mikortól kezdjünk el erősebben nyitni mások véleménye, tanácsa felé?
 Persze barátokra szükség van, de néha, amikor jön a baj, és senki se szeretne túlságosan belefolyni az eseményekbe, elhangzik az a bizonyos leggyakoribb és leghangzatosabb jótanács, hogy nézzünk saját magunkba, hiszen ott minden kérdésre megtaláljuk a választ. Egyszerűnek hangzik, és akár még be is válhat. De lehetnek mellékhatások.
 Úgy érzem, mára már teljesen bekebelezett ez a fajta nézet, pedig sosem határoztam el nyíltan, de talán még tudalatt sem, hogy szigorúan ezt fogom követni. Viszont ezt tettem, és ennek eredményeképpen úgy fogom fel saját magam belső világát, mintha az lenne az igazi, a hamisítatlan, a körülöttem történő események pedig csak mások belső világainak kivetülései, amikhez nekem tulajdonképpen, az égvilágon semmi közöm nincs. Mellettem járnak, de egy teljesen másik szellemi síkon.

 Így aztán ha nem vagyok egyedül, mégis úgy érzem hogy egyedül vagyok, mert még a számomra legérdekesebb, és legfigyelemfelkeltőbb dolgokat is egy vastag üveglapon keresztül, végtelen egykedvűséggel, és fanyar mosollyal az arcomon tudom csak követni.
 Ha pedig egyedül vagyok, sosem érzem úgy, mert a gondolataim sosem állnak meg, s folyamatosan egyhelyben toporognak, mintha csak arra várnának hogy valaki kinyissa az őket fogva tartó cellát, és végre szétszéledjenek, ki-ki a maga útját követve.
 Ez egy olyan érzés, hogy azt hiszem képes lennék bármire ebben az életben, megvalósíthatnék bármit, amire csak vágyok, és megkaphatnék mindent, amit csak kívánok. Ez egy folyamatos nyüzsgés, egyfajta rejtett küldetéstudat, és csillapíthatatlan éhség 'valamire'.
 Valamire, amire sosem tudtam rájönni hogy mi, és amikor néha, egy kósza pillanatra elfelejtem a meglétét, az addig láncaikkal megállás nélkül csörömpölő gondolatok végre elhallgatnak, s hirtelen tökéletes csönd lesz.
 Nem történik semmi, és bár elvesztek mindenféle célt amit esetleg kitűztem magam elé eddigi életem során, mégis érzek egyfajta békés, belső nyugalmat, és akkor, arra a rövidke pár percre, úgy érzem, hogy szabad vagyok.
 Nem vágyok semmi másra, csak hogy végre szabad lehessek. Mindentől és mindenkitől.