Az ajkaid az Al-Qaeda legtitkosabb fegyverei. Nem jó, mert mi van akkor, ha békepárti, és rossz néven venne bármilyen terrorszervezet megemlítését? Nem élném túl szóalakformáló alkalmatosságaidat Ha pedig nem vevő a szójátékokra sem, akkor kétszeresen is besülne. Az ajkaid oly' fényesek, hogy még a töksötétben is utat találnék beléjük. Ez se jó, biztos túlságosan túlfűtött. Hagyjuk inkább az ajkakat.
A szemeid úgy is gyönyörűbbek. A szemeid olyan gyönyörűek, hogy az enyéim nem lesznek mások, csak örök hűek. Ez nagyon erőltetett, nem jó. De azért a pillantásod olyan mint az emlékezet törlő a Sötét Zsarukban: belenézek a villanásába, és elfelejtek mindent, csak a Te arcod ég bele a tekintetembe. Ez se jó, mert ha nem látta a Man in Black-et, nem fogja megérteni.
Mi van még az arcon?! Haj. A hajad olyan szép, hogy azt viselném parókának. Hát ez nagyon bugyuta. A hajad olyan hosszú és fényes, hogy az éjszaka közepén is fel tudnék kapaszkodni rajta, a legmagasabb torony legfelsőbb szobájába. Ez sem az igazi, meg minden mese elsütötte már.
Akkor nem dicsérem az arcod. Mert hát olyan jó tested van. Olyan szép nagyok a kebleid, hogy már az összes párnámat elárvereztem, lévén nem lesz rájuk szükség, nélkülük is lesz hol pihentetnem a fejem. Ezért maximum csak egy pofon lesz a jussom, ez sem jó.
Nézd, leesett a hó. Rajzolhatnék angyalkát a fehérségbe, de egyszerűbb lenne csak lefektetni téged. Amúgy is szeretnélek lefektetni. Mármint a hóba. Mármint angyalkának. Nem megy ez.
Inkább kikölcsönzöm majd, a "Hogyan csábítsuk el álmaink Hölgyét" című könyvet. Vagy feliratkozok a "Tíz lépés bármely nő megszerzéséhez" videósorozatra az interneten. A pénztárcám tartalma bánja majd, de az a pénz úgyis a Te zsebedbe vándorolna pár üres tequila pohár fölött, melyeket annak reményében vettem, hogy a Te bödöneidet is megkóstolhassam. Újabb pofon.
Össze lettem verve. Egy nő által. És még azt mondják, hogy Ők a gyengébbik nem...
2013. március 15.
2013. január 9.
Vége lesz, és te itt maradsz...
Nekem azt jelenti, mint egy szép nyárnak a vége, amikor már kedvtelenül számolgatod a szünetből hátralévő napokat, de megállapítod, hogy a kapott intervallum még bőven elég lenne arra, hogy kiélvezz mindent, de mivel a szórakozás helyett minden hátralévő percet ezzel a számolgatással töltesz, hogy tényleg biztos legyél benne, hogy még van időd, lassan elfogynak a napok, és úgy lesz vége a nyárnak, hogy semmit sem élveztél ki belőle igazán. Az elmúlást jelenti, hogy egyszer mindennek vége lesz, a szerelemnek, a barátságnak, az egész életnek. Ennek már tudatában vagy, és vagyok, és talán már szívünk mélyén meg is értjük ezt az elmúlást, de még küzdünk ellene, még kapaszkodunk abba ami van, mert akarjuk még azt a nyarat, a zöld faleveleket, a napsütést, a Balaton partját, a fagylaltot, a csokisat, meg a vaníliásat. Ezért hasonlít a nyárra. Ezért olyan szomorú. De azért jó is. Vagyis, inkább szép. Szomorú. Szépen szomorú. Szomorúan szép.
2012. december 10.
Gondoltam egy számra
El voltam havazva. Ha kinézel az ablakon, te is láthatod hogy valószínűleg tényleg el voltam, ha csak nem egy trópusi sziget mélyén laksz, és éppen egy banánfa tetejéről nézel le az alant elhúzódó, vízesésektől tarkított völgy mélyére.
El voltam havazva. Hóesés volt a lelkem mélyén, láttam ahogy szállingóznak a gondolatok a tükörben. Próbálom őket kizárni, ahogy csak erőmből telik. El akarom végre kezdeni azt az új életet, azzal az új felfogással, és szeretném végre hallani ahogy ropog a hó a csizmáim talpa alatt.
De persze megint csak saját magammal törődök... hogy tengeted napjaidat az óceán-parti pálma-viskódban? Remélem minden oké, és a házi zebrasoma veliferum is jól van. Tudom mennyire szerettem vele játszani a medencében. Ahogy ezeket a sorokat írom, egy picit vissza is tértem lélekben hozzátok, a homokos partra.
De nem mehetek vissza, és ezt te is tudod. Itt kell most maradnom még egy picit. Szeretnék elmenni egyetemre, szeretném megírni végre életem könyvét, és szeretnék még egyszer úgy berúgni, hogy elhiggyem, szabad vagyok. Szeretnék Bacardit venni a boltban, szeretnék egyszer egy tökéletes körszakállat növeszteni, és azt is szeretném, ha egyszer a Deákon ébredhetnék reggel, de nem azért mert hajléktalan vagyok, hanem mert olyan szinten bedrogoztam, hogy nem tudtam melyik buszra szálljak. De ez persze nem elég, mert egyszer szeretném megmutatnia a verseim a nagyérdeműnek. Azt nagyon szeretném. De élnék egyszer egy vadidegennel is, meg utána a legjobb barátommal. Szeretnék egy saját lakást, de nem nagyot, és szigorúan csak a belvárosban. Ha már itt tartunk, szeretném egyszer megkérdezni valakitől, hogy miért pont narancssárgára festik az utcai lámpák az eget, miért nem rózsaszínre. És miért nem születünk újjá, ha meghalunk, vagy miért igen, ha mégis. Hogy miért nem létezik Isten, ha az embernek genetikailag szüksége van egy felsőbb hatalomra, hogy ne veszítse el teljesen a fejét. Szeretnék egy új fejet, egy élesebb ésszel.
Ezt kérem Karácsonyra. Meg egy jegyet egy trópusi szigetre, remélem megoldható Kedves Mikulás úr.
El voltam havazva. Hóesés volt a lelkem mélyén, láttam ahogy szállingóznak a gondolatok a tükörben. Próbálom őket kizárni, ahogy csak erőmből telik. El akarom végre kezdeni azt az új életet, azzal az új felfogással, és szeretném végre hallani ahogy ropog a hó a csizmáim talpa alatt.
De persze megint csak saját magammal törődök... hogy tengeted napjaidat az óceán-parti pálma-viskódban? Remélem minden oké, és a házi zebrasoma veliferum is jól van. Tudom mennyire szerettem vele játszani a medencében. Ahogy ezeket a sorokat írom, egy picit vissza is tértem lélekben hozzátok, a homokos partra.
De nem mehetek vissza, és ezt te is tudod. Itt kell most maradnom még egy picit. Szeretnék elmenni egyetemre, szeretném megírni végre életem könyvét, és szeretnék még egyszer úgy berúgni, hogy elhiggyem, szabad vagyok. Szeretnék Bacardit venni a boltban, szeretnék egyszer egy tökéletes körszakállat növeszteni, és azt is szeretném, ha egyszer a Deákon ébredhetnék reggel, de nem azért mert hajléktalan vagyok, hanem mert olyan szinten bedrogoztam, hogy nem tudtam melyik buszra szálljak. De ez persze nem elég, mert egyszer szeretném megmutatnia a verseim a nagyérdeműnek. Azt nagyon szeretném. De élnék egyszer egy vadidegennel is, meg utána a legjobb barátommal. Szeretnék egy saját lakást, de nem nagyot, és szigorúan csak a belvárosban. Ha már itt tartunk, szeretném egyszer megkérdezni valakitől, hogy miért pont narancssárgára festik az utcai lámpák az eget, miért nem rózsaszínre. És miért nem születünk újjá, ha meghalunk, vagy miért igen, ha mégis. Hogy miért nem létezik Isten, ha az embernek genetikailag szüksége van egy felsőbb hatalomra, hogy ne veszítse el teljesen a fejét. Szeretnék egy új fejet, egy élesebb ésszel.
Ezt kérem Karácsonyra. Meg egy jegyet egy trópusi szigetre, remélem megoldható Kedves Mikulás úr.
2012. szeptember 20.
Sárga - II. rész
Akkor újra:
Beköszöntött az ősz. Érezni a pesti bérházak nyirkos falszagát, és az eső mosta parkok fenyőillatát a budai oldalon. Látom ahogy esőcseppektől piszkos az ágyam melletti ablak, és azt is, ahogy a sötétszürkére ázott fehér plafonról lepottyan egy csepp a cipőfoltos parkettára.
Még egy nap, amit az ágyam ölelő karjaiban tölthetek. Persze, ha már egész nap ráérek, dolgozhatnék is. Nem mintha szükségem lenne a pénzre, az esetenkénti borokra, vagy sörre, mindig sikerül összekaparni a megfelelő mennyiséget a tárca mélyéről, a rendszeres táplálékként funkcionáló kiflit és virslit, meg a kabátom belső zsebébe dugom, ha néha betérek a sarki közértbe. Ugyan kit érdekel pár forintos dolgok eltulajdonítása, amikor mások milliókat bűvölnek el jogtalanul. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, mikor a tűzhely fölött ropogtatom a lelkiismeret-furdalástól megkeményedett kiflit, miközben már a virslihússal megtelt víz illatától is jóllaktam. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, szebb lakoma hiányában.
Az étellel nem játszunk. Mondták mindig. Én most mégis játékosan tologatom a virslidarabkákat a tányéron. Én vagyok a virsli, a lány meg a kifli. Találó, mi? Kínomban felkacagok önnön bugyutaságomon. Hiszen ahelyett hogy kimondanám, vagy leírnám, már csak a kajadarabkák megszemélyesítésével tudok előre menni. Még ha jutnék is valamire. Akkor fussunk neki még egyszer.
Ezeréves történet, annál is hosszabban elnyújtva. Mint egy óriási körben kilapított tészta, de most inkább virslikről meg kiflikről van szó. Én vagyok a virsli, önmagamban kicsit nyers és egyszerű. Járom a magas, budapesti utcákat, és néha belefulladok a kátyúkban felgyülemlett parányi, forró tavakba. Néha felszállok a villamosra, vagy a metróra, hogy legalább pár megállóval közelebb kerüljek a terítőre hányt kockákhoz. Néha figyelem a kávézók teraszát a nyikorgó buszról, és elképzelem, hogy én vagyok a rongyosra ázott, tegnapi újság az emberek kezében. Na de kinek a kezében?
Siettem mindig kiflit lopni. Persze a találka előtt végigpörgettem a fejemben minden lehetséges forgatókönyvet, amik aztán sosem váltak valóra, mert túlságosan sok volt bennük az optimizmus, és az általa megteremtett fikció.
Sokat törődtem másokkal amikor egyedül voltam, és olyan tulajdonságokat gyúrtam a személyiségembe, amiket sosem tudtam teljesen magamévá tenni. Pedig voltam én már elfeledett hadvezér a Hősök terén, aki a sok mocsok között vezetgeti szakadt ménét, meg voltam szőke herceg, fehér szamáron, meg sötét lovag nyomorék lovon. Mindegyik jelmezen átütött saját magam gyermeki mivolta. A gyereknek pedig otthon a helye, családi körben, nem pedig az utcákon, kint, a csatatéren.
Ahol remegő lábakkal próbálok magabiztosan lépkedni, miközben a gyönyör folyamatosan a körúti üzletek kirakatának nyom, mint valami lesajnált matricát, amit csak azért tesznek ki a falra, mert ragad a hátulja, és akkor már ne menjen veszendőbe. Bólogatás, heves egyetértés, a könnyes búcsú helyett aztán egy kényszeredett puszi, ami elveszik a heves csókok oltárán. Én matrica maradok, aki pedig engem fölragasztott, már három zebrányira van tőlem. Nézek utána, és azt kérdezem magamtól: miért nem tesszük a friss árút hátulra, ahogy azt tanították?
Hiszen akár elég volt egy szemtelen rovar, ami észrevétlenül szállt rá a fürtjeire, és én máris csak gúnyolódni tudtam kölcsönvett nőiességén. De aztán újra és újra el lettem bűvölve.
Ezért a véget nem érő belvárosi kocsmák soránál találkoztunk, a kapualjban, két pohár fröccs fölött szemezve. Vagy valami szórakozóhely fűtől, és dohánytól fülledt egy termében. A lényegen nem változtat, ő mindig otthon volt, barátok között, én meg csak engedtem hogy pörögjenek az események, nélkülem, és rajtam kívül. A szempár pedig lenézőre váltott, és én akkor tudtam, hogy vége. Hiányzik az erő, az őrület, ami elsőre talán ijesztő, de csak akkor ha belegondolunk.
Elkéstem, pedig ha kicsit korábban születek, mára már boldog lennék. Akkor a jelmezek valódi öltözékek lehetettek volna, amiket a tapasztalat, no meg a ködös, nagyvárosi eső mosott rám. Vagyis szeretnék ebben hinni. Valójában sosem érkeztem meg, ez pedig a tény, amivel nehéz vitatkozni. Viszont fiatal vagyok, ez is valami. Bőven van még időm ragasztani, és ragasztva lenni. Mint egy elfeledett árjegyzék, vagy egy akciós ajánlat, egy pesti ékszerüzlet üvegén. Vagy egy budai kereszteződés közlekedési lámpája alatt. A város is csak akkor él igazán, amikor megengedhetjük magunknak.
Valamiért már nem volt az igazi a kézfogásod nélkül. A korábban hívogató kis üzletek taszítani kezdtek, az emberek, akik minket gondosan kikerültek, engem folyamatosan fellökni próbálnak. Ilyenek vagyunk, a boldogat nem merjük bántani, viszont amint leolvad az a magabiztosságot árasztó mosoly...
Olyankor mindig azon képzelegtem, vajon ő mit csinál abban a pillanatban. Neki milyen érzés lehet ugyan ezeken az utcákon sétálni, és bámulni a mogorva szembejövőket. Biztos könnyebb. - gondoltam. Valójában persze az ilyenkor kiengedett dac, és harag, inkább magamnak, mintsem neki, vagy a világnak szólt.
Megérdemelnék egy jó nagy pofont. Sosem vertek meg a szüleim, talán ez a probléma. Igen, ez lehet. Sikerült újabb bűnbakokat találnom, ahelyett hogy szembenézzek az igazsággal, és azzal, hogy hiába akartam, hiába kellett mindennél jobban, valójában sosem tettem érte semmit. Ilyen lenne egy huszonegyedik századi dzsentri élete az érzelmei hálójába ragadva?
Akkor inkább csak sütögetem a virslijeim. Ahogy forr a víz, az asztalon álló bort nézem. Még nincs kinyitva, de remélhetőleg egy csepp sem marad benne mire éjfélt üt az óra. Megint te bújsz hozzám majd, amikor magamat összehányva fetrengek az ágyban. Háremet akartam, de a tárca mélyéről csak ennyire sikerült eleget összekaparni. Több, mint a semmi.
Aztán amikor már fejembe szállt a bor összes dicsősége, a szomszédok pedig elhalkultak, elgondolkozom. Lehet ő életem szerelme, csak félek kimenni a konyhába szembe nézni vele. Az a rengeteg, semmiből előtűnt dal, egyfajta isteni jel, nem pedig a véletlen műve. Én és a lány, pedig boldogon sétálgatunk a Piazza Dante-n, pedig ezt a a Váci utca kövein is megtehetnénk.
Pedig én a Világ Végén, és pont az ellenkező oldalán is mindig megvédeném, mindegy mitől, a rossztól, a jótól, a szembejövőtől, vagy saját magamtól, vagy magától. Szólnék előre, hogy ez nem lesz jó, és már látom a fekete felhőket gyülekezni a romos erkélyről, ahol esténként elszívja a nap utolsó cigarettáját. Amikor bekövetkezik a záró hamuzás, hirtelen minden megszakad. Eltűnnek a problémák, a folyamatos küzdelem, a negatív gondolatok, egy arc marad csupán. Odaadóan fekszik be mellé, az ágyba.
Borosüveggel a hónom alatt ülök az íróasztalomnál. Szomorú dalszövegeket morgok magamban, közben azon gondolkodok, mennyire komikus ez az egész helyzet. Nevetnék, nagyon hangosan, de nem akarlak fölébreszteni, nem, azt semmiképp sem. inkább fölállok, egy csókot nyomok kihűlt homlokodra, majd kilépek a hideg, pesti éjszakába.
Nem mondok már nagy szavakat, mert mi alapján mondhatnám őket, de valamit mégiscsak éreztem, ezért hagytam ezt itt. "I'll see you in another life... when we are both cats." I guess. Csak így mű angolsággal.
VÉGE
Beköszöntött az ősz. Érezni a pesti bérházak nyirkos falszagát, és az eső mosta parkok fenyőillatát a budai oldalon. Látom ahogy esőcseppektől piszkos az ágyam melletti ablak, és azt is, ahogy a sötétszürkére ázott fehér plafonról lepottyan egy csepp a cipőfoltos parkettára.
Még egy nap, amit az ágyam ölelő karjaiban tölthetek. Persze, ha már egész nap ráérek, dolgozhatnék is. Nem mintha szükségem lenne a pénzre, az esetenkénti borokra, vagy sörre, mindig sikerül összekaparni a megfelelő mennyiséget a tárca mélyéről, a rendszeres táplálékként funkcionáló kiflit és virslit, meg a kabátom belső zsebébe dugom, ha néha betérek a sarki közértbe. Ugyan kit érdekel pár forintos dolgok eltulajdonítása, amikor mások milliókat bűvölnek el jogtalanul. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, mikor a tűzhely fölött ropogtatom a lelkiismeret-furdalástól megkeményedett kiflit, miközben már a virslihússal megtelt víz illatától is jóllaktam. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, szebb lakoma hiányában.
Az étellel nem játszunk. Mondták mindig. Én most mégis játékosan tologatom a virslidarabkákat a tányéron. Én vagyok a virsli, a lány meg a kifli. Találó, mi? Kínomban felkacagok önnön bugyutaságomon. Hiszen ahelyett hogy kimondanám, vagy leírnám, már csak a kajadarabkák megszemélyesítésével tudok előre menni. Még ha jutnék is valamire. Akkor fussunk neki még egyszer.
Ezeréves történet, annál is hosszabban elnyújtva. Mint egy óriási körben kilapított tészta, de most inkább virslikről meg kiflikről van szó. Én vagyok a virsli, önmagamban kicsit nyers és egyszerű. Járom a magas, budapesti utcákat, és néha belefulladok a kátyúkban felgyülemlett parányi, forró tavakba. Néha felszállok a villamosra, vagy a metróra, hogy legalább pár megállóval közelebb kerüljek a terítőre hányt kockákhoz. Néha figyelem a kávézók teraszát a nyikorgó buszról, és elképzelem, hogy én vagyok a rongyosra ázott, tegnapi újság az emberek kezében. Na de kinek a kezében?
Siettem mindig kiflit lopni. Persze a találka előtt végigpörgettem a fejemben minden lehetséges forgatókönyvet, amik aztán sosem váltak valóra, mert túlságosan sok volt bennük az optimizmus, és az általa megteremtett fikció.
Sokat törődtem másokkal amikor egyedül voltam, és olyan tulajdonságokat gyúrtam a személyiségembe, amiket sosem tudtam teljesen magamévá tenni. Pedig voltam én már elfeledett hadvezér a Hősök terén, aki a sok mocsok között vezetgeti szakadt ménét, meg voltam szőke herceg, fehér szamáron, meg sötét lovag nyomorék lovon. Mindegyik jelmezen átütött saját magam gyermeki mivolta. A gyereknek pedig otthon a helye, családi körben, nem pedig az utcákon, kint, a csatatéren.
Ahol remegő lábakkal próbálok magabiztosan lépkedni, miközben a gyönyör folyamatosan a körúti üzletek kirakatának nyom, mint valami lesajnált matricát, amit csak azért tesznek ki a falra, mert ragad a hátulja, és akkor már ne menjen veszendőbe. Bólogatás, heves egyetértés, a könnyes búcsú helyett aztán egy kényszeredett puszi, ami elveszik a heves csókok oltárán. Én matrica maradok, aki pedig engem fölragasztott, már három zebrányira van tőlem. Nézek utána, és azt kérdezem magamtól: miért nem tesszük a friss árút hátulra, ahogy azt tanították?
Hiszen akár elég volt egy szemtelen rovar, ami észrevétlenül szállt rá a fürtjeire, és én máris csak gúnyolódni tudtam kölcsönvett nőiességén. De aztán újra és újra el lettem bűvölve.
Ezért a véget nem érő belvárosi kocsmák soránál találkoztunk, a kapualjban, két pohár fröccs fölött szemezve. Vagy valami szórakozóhely fűtől, és dohánytól fülledt egy termében. A lényegen nem változtat, ő mindig otthon volt, barátok között, én meg csak engedtem hogy pörögjenek az események, nélkülem, és rajtam kívül. A szempár pedig lenézőre váltott, és én akkor tudtam, hogy vége. Hiányzik az erő, az őrület, ami elsőre talán ijesztő, de csak akkor ha belegondolunk.
Elkéstem, pedig ha kicsit korábban születek, mára már boldog lennék. Akkor a jelmezek valódi öltözékek lehetettek volna, amiket a tapasztalat, no meg a ködös, nagyvárosi eső mosott rám. Vagyis szeretnék ebben hinni. Valójában sosem érkeztem meg, ez pedig a tény, amivel nehéz vitatkozni. Viszont fiatal vagyok, ez is valami. Bőven van még időm ragasztani, és ragasztva lenni. Mint egy elfeledett árjegyzék, vagy egy akciós ajánlat, egy pesti ékszerüzlet üvegén. Vagy egy budai kereszteződés közlekedési lámpája alatt. A város is csak akkor él igazán, amikor megengedhetjük magunknak.
Valamiért már nem volt az igazi a kézfogásod nélkül. A korábban hívogató kis üzletek taszítani kezdtek, az emberek, akik minket gondosan kikerültek, engem folyamatosan fellökni próbálnak. Ilyenek vagyunk, a boldogat nem merjük bántani, viszont amint leolvad az a magabiztosságot árasztó mosoly...
Olyankor mindig azon képzelegtem, vajon ő mit csinál abban a pillanatban. Neki milyen érzés lehet ugyan ezeken az utcákon sétálni, és bámulni a mogorva szembejövőket. Biztos könnyebb. - gondoltam. Valójában persze az ilyenkor kiengedett dac, és harag, inkább magamnak, mintsem neki, vagy a világnak szólt.
Megérdemelnék egy jó nagy pofont. Sosem vertek meg a szüleim, talán ez a probléma. Igen, ez lehet. Sikerült újabb bűnbakokat találnom, ahelyett hogy szembenézzek az igazsággal, és azzal, hogy hiába akartam, hiába kellett mindennél jobban, valójában sosem tettem érte semmit. Ilyen lenne egy huszonegyedik századi dzsentri élete az érzelmei hálójába ragadva?
Akkor inkább csak sütögetem a virslijeim. Ahogy forr a víz, az asztalon álló bort nézem. Még nincs kinyitva, de remélhetőleg egy csepp sem marad benne mire éjfélt üt az óra. Megint te bújsz hozzám majd, amikor magamat összehányva fetrengek az ágyban. Háremet akartam, de a tárca mélyéről csak ennyire sikerült eleget összekaparni. Több, mint a semmi.
Aztán amikor már fejembe szállt a bor összes dicsősége, a szomszédok pedig elhalkultak, elgondolkozom. Lehet ő életem szerelme, csak félek kimenni a konyhába szembe nézni vele. Az a rengeteg, semmiből előtűnt dal, egyfajta isteni jel, nem pedig a véletlen műve. Én és a lány, pedig boldogon sétálgatunk a Piazza Dante-n, pedig ezt a a Váci utca kövein is megtehetnénk.
Pedig én a Világ Végén, és pont az ellenkező oldalán is mindig megvédeném, mindegy mitől, a rossztól, a jótól, a szembejövőtől, vagy saját magamtól, vagy magától. Szólnék előre, hogy ez nem lesz jó, és már látom a fekete felhőket gyülekezni a romos erkélyről, ahol esténként elszívja a nap utolsó cigarettáját. Amikor bekövetkezik a záró hamuzás, hirtelen minden megszakad. Eltűnnek a problémák, a folyamatos küzdelem, a negatív gondolatok, egy arc marad csupán. Odaadóan fekszik be mellé, az ágyba.
Borosüveggel a hónom alatt ülök az íróasztalomnál. Szomorú dalszövegeket morgok magamban, közben azon gondolkodok, mennyire komikus ez az egész helyzet. Nevetnék, nagyon hangosan, de nem akarlak fölébreszteni, nem, azt semmiképp sem. inkább fölállok, egy csókot nyomok kihűlt homlokodra, majd kilépek a hideg, pesti éjszakába.
Nem mondok már nagy szavakat, mert mi alapján mondhatnám őket, de valamit mégiscsak éreztem, ezért hagytam ezt itt. "I'll see you in another life... when we are both cats." I guess. Csak így mű angolsággal.
VÉGE
2012. szeptember 15.
Sárga - I. rész
A repedés
Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz még túl korán, de a semmittevéshez már talán picit késő. Az ágyamban fekszem, abban a puha szentélyben, amely hosszú évek óta nyújt folyamatos menedéket a kötelességek elől. Párszor persze megcsaltam, miért is ne tettem volna. De remélem megbocsájtott. Cserébe megint megcsalom majd, az első adandó alkalommal.
Ilyen az élet, legalábbis a rám eső része. Csak kergetem a farkam, mint ahogy a kutyák szokták.
Még nem tettem komolyabb mozdulatokat, csak élvezem ahogy átölel a takaró és a pléd. Ahogy pihen a fejem a párnán, és az ebből fakadt biztonságérzet végigfut a testemen.
Pont a szemeimmel egy vonalban, egy hosszú repedés húzódik a plafonon. Nehéz olyan dolgokat nem észrevennünk, amik pár centiről ordítanak ránk. Pedig nem akarjuk őket látni, mint ahogy én sem akartam a repedést. Túl kegyetlen látvány volt ez, az amúgy kellemes reggelen. Kikászálódtam hát az ágyból.
Ma sincs még késő a semmittevéshez, úgyhogy nem hallgatok saját magamra, és inkább azt csinálom, amit nem kéne.
Foltok
Leülök reggelizni. Tej, zabpehely, nem viszem túlzásba. Egy kis rántotta, félig megromlott tojásokból. Meg kell edzeni a szervezetet. Miközben a serpenyőből kanalazom a tányérra az ételt, észreveszem a rengeteg kajafoltot a terítőn. Volt minden; kiöntött bor, paprikás krumpli, aprócska húscafatok, egy-egy ropogósra száradt tésztadarab, meg persze rántotta, amiből most is is jutott egy kevés.
Eddig valahogy sosem zavart a terítőn felvonultatott idejétmúlt svédasztal látványa, most azonban elfogott a hányinger. El is ment minden kedvem a rántottától, inkább otthagytam az asztalon, s helyette kibontottam egy doboz sört. Az úgy is jobban illik a mindennapokhoz.
Kiürült a doboz, ezért kinyitottam még egyet. Majd még egyet. A negyedik felénél járva már kiült az arcomra az alkohol által generált kényszeredett mosoly, és kezdtem magam jobban érezni. Már nem is zavar az a sok folt az asztalon. Már nem is emlékszem a repedésre a plafonon. Vagyis de, mert most eszembe juttattam. Öreg hiba, barátom.
Feloldozás
Leülök. Csak bambulok, nézem a monitor képernyőjét, ahogy kéken megvilágítja az arcomat a borús délutánon.
Az asztalon ceruzák, lapok, rajzok amik sosem lesznek befejezve. Ott egy levél is, amit egy barátomtól kaptam születésnapomra. "Kedves I..." kezdődik az írás. Éppen hogy ennyi látszódott csupán a levél tartalmából, ugyanis sosem vettem ki a borítékból. Lassacskán egy egész éve élek egyedül, család és barátok társasága nélkül, nincs már szükségem ilyen megerősítésekre. Névnapod van, tehát élsz. Ma van a születésed napja, így hát létezel. Boldog Karácsonyt, remélem boldogságot rak a jézuska a fa alá. Semmitmondó dátumok, miknek hiányában talán nem is vagy a társadalom teljes körű tagja.
Kinek kell a leveled? Egyáltalán kinek kell bármilyen levél. Amúgy is rendet kéne már tenni az íróasztalon, így a nagy üggyel-bajjal megírt üzeneted, valószínűleg úgyis a szemetesben végzi majd. Ha pedig takarítás, akkor a terítőt is ideje lenne kimosni. No meg ragasztani azt a csúnya repedést, azt is le kéne...
Majd holnap. Elalvás előtt azonban csak előveszem a levelet. Végre valahára kihúzom a borítékból, és elolvasom. "Jó lenne újra látni." Jól hangzik, de a szöveg többi részéhez már nincs gyomrom.
Megbocsájtás
Élet és halál között egyensúlyozok. A keskeny fadeszka keservesen recseg alattam, már nem sokáig bírja a súlyomat. Érzem a kellemes, langyos szellőt, ahogy az arcomat simogatja. Levegőt veszek. Lenézek. Látom azt a rengeteg embert akik mind sietnek valahová. Én meg csupán az egyik háztetőről a másikra szeretnék átjutni.
Hátranézve látom, ahogy a nyitott ablakon át befúj a szél a szobámba, és felkapja a lapokat. Az örök félkészségre kárhoztatott rajzok most grafitfoltos madarakként repkednek szét a magasban. Kár lenne már visszafordulni, inkább folytatnám az utamat a másik tetőre. Megreccsen alattam a deszka, még egyszer, utoljára.
Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz már nem korán, a semmittevéshez meg túl késő. Üresen tátong a fehér plafon, én pedig csak szemezek vele, mintha keresnék valamit. Valami volt, valami hiányzik.
Felöltözök, majd kitárom az ablakot. Kilépek a semmibe. Hallgatok rád.
Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz még túl korán, de a semmittevéshez már talán picit késő. Az ágyamban fekszem, abban a puha szentélyben, amely hosszú évek óta nyújt folyamatos menedéket a kötelességek elől. Párszor persze megcsaltam, miért is ne tettem volna. De remélem megbocsájtott. Cserébe megint megcsalom majd, az első adandó alkalommal.
Ilyen az élet, legalábbis a rám eső része. Csak kergetem a farkam, mint ahogy a kutyák szokták.
Még nem tettem komolyabb mozdulatokat, csak élvezem ahogy átölel a takaró és a pléd. Ahogy pihen a fejem a párnán, és az ebből fakadt biztonságérzet végigfut a testemen.
Pont a szemeimmel egy vonalban, egy hosszú repedés húzódik a plafonon. Nehéz olyan dolgokat nem észrevennünk, amik pár centiről ordítanak ránk. Pedig nem akarjuk őket látni, mint ahogy én sem akartam a repedést. Túl kegyetlen látvány volt ez, az amúgy kellemes reggelen. Kikászálódtam hát az ágyból.
Ma sincs még késő a semmittevéshez, úgyhogy nem hallgatok saját magamra, és inkább azt csinálom, amit nem kéne.
Foltok
Leülök reggelizni. Tej, zabpehely, nem viszem túlzásba. Egy kis rántotta, félig megromlott tojásokból. Meg kell edzeni a szervezetet. Miközben a serpenyőből kanalazom a tányérra az ételt, észreveszem a rengeteg kajafoltot a terítőn. Volt minden; kiöntött bor, paprikás krumpli, aprócska húscafatok, egy-egy ropogósra száradt tésztadarab, meg persze rántotta, amiből most is is jutott egy kevés.
Eddig valahogy sosem zavart a terítőn felvonultatott idejétmúlt svédasztal látványa, most azonban elfogott a hányinger. El is ment minden kedvem a rántottától, inkább otthagytam az asztalon, s helyette kibontottam egy doboz sört. Az úgy is jobban illik a mindennapokhoz.
Kiürült a doboz, ezért kinyitottam még egyet. Majd még egyet. A negyedik felénél járva már kiült az arcomra az alkohol által generált kényszeredett mosoly, és kezdtem magam jobban érezni. Már nem is zavar az a sok folt az asztalon. Már nem is emlékszem a repedésre a plafonon. Vagyis de, mert most eszembe juttattam. Öreg hiba, barátom.
Feloldozás
Leülök. Csak bambulok, nézem a monitor képernyőjét, ahogy kéken megvilágítja az arcomat a borús délutánon.
Az asztalon ceruzák, lapok, rajzok amik sosem lesznek befejezve. Ott egy levél is, amit egy barátomtól kaptam születésnapomra. "Kedves I..." kezdődik az írás. Éppen hogy ennyi látszódott csupán a levél tartalmából, ugyanis sosem vettem ki a borítékból. Lassacskán egy egész éve élek egyedül, család és barátok társasága nélkül, nincs már szükségem ilyen megerősítésekre. Névnapod van, tehát élsz. Ma van a születésed napja, így hát létezel. Boldog Karácsonyt, remélem boldogságot rak a jézuska a fa alá. Semmitmondó dátumok, miknek hiányában talán nem is vagy a társadalom teljes körű tagja.
Kinek kell a leveled? Egyáltalán kinek kell bármilyen levél. Amúgy is rendet kéne már tenni az íróasztalon, így a nagy üggyel-bajjal megírt üzeneted, valószínűleg úgyis a szemetesben végzi majd. Ha pedig takarítás, akkor a terítőt is ideje lenne kimosni. No meg ragasztani azt a csúnya repedést, azt is le kéne...
Majd holnap. Elalvás előtt azonban csak előveszem a levelet. Végre valahára kihúzom a borítékból, és elolvasom. "Jó lenne újra látni." Jól hangzik, de a szöveg többi részéhez már nincs gyomrom.
Megbocsájtás
Élet és halál között egyensúlyozok. A keskeny fadeszka keservesen recseg alattam, már nem sokáig bírja a súlyomat. Érzem a kellemes, langyos szellőt, ahogy az arcomat simogatja. Levegőt veszek. Lenézek. Látom azt a rengeteg embert akik mind sietnek valahová. Én meg csupán az egyik háztetőről a másikra szeretnék átjutni.
Hátranézve látom, ahogy a nyitott ablakon át befúj a szél a szobámba, és felkapja a lapokat. Az örök félkészségre kárhoztatott rajzok most grafitfoltos madarakként repkednek szét a magasban. Kár lenne már visszafordulni, inkább folytatnám az utamat a másik tetőre. Megreccsen alattam a deszka, még egyszer, utoljára.
Kinyitom a szemeim. Reggel van, a komoly dolgokhoz már nem korán, a semmittevéshez meg túl késő. Üresen tátong a fehér plafon, én pedig csak szemezek vele, mintha keresnék valamit. Valami volt, valami hiányzik.
Felöltözök, majd kitárom az ablakot. Kilépek a semmibe. Hallgatok rád.
...
2012. augusztus 29.
Kényelem
Várok amíg vársz arra, hogy befejezzem a várakozást. Majd akkor teszek valamit, ha azt mondod hogy tegyek. Akkor majd teszek is, keresztbe, meg félholdat formálva, ahogy az égen is látszik.
Ja, hogy a függöny újfent el van húzva? Akkor kicsoszogok a konyhába, és fölteszek egy kávét, amit sosem ittam, de a te kedvedért még arra is rászokok. Nézem ahogy egy kis pók a konyhaszekrény tetején csücsül.
Ma is megfogod úszni a fölporszívózást. A kávéval mit sem törődve, visszafeküdtem az öledbe.
Ja, hogy a függöny újfent el van húzva? Akkor kicsoszogok a konyhába, és fölteszek egy kávét, amit sosem ittam, de a te kedvedért még arra is rászokok. Nézem ahogy egy kis pók a konyhaszekrény tetején csücsül.
Ma is megfogod úszni a fölporszívózást. A kávéval mit sem törődve, visszafeküdtem az öledbe.
2012. augusztus 23.
Fagyi
Más világ volt ez. Melyben marcipánból készült hidak íveltek át végig a csokoládé-folyón. Emlékszem, én lassan lépkedtem át rajtuk, egyik partól a másikra, a vaníliából a pisztáciába, át a kávén, bele a tejszínhabbal borított Somlói galuska völgybe. Vagy valami ilyesmi. Ízlelgettem mindent, kettéharaptam a ropit, fölszürcsöltem a padlóról a kókuszlikőrt, meg belemélyesztettem a fogaimat a mérgezett almába is.
El is rontottam a gyomrom, hánytam, okádtam, elestem, aztán fölkeltem, aztán meg részegen kikeveredtem a túrós-citromos erdőség szélére, ahol csak a különböző gyümölcs ízesítésű zselékkel kitömött vérfarkasok vonítása hallatszott. (a vér persze málna ízű művér volt, mint a cigi-rágó régen, tudjátok)
A lényeg: én félek a vonításoktól, mint azt már egy ezeréves történetemben le is írtam. Ez az a pont tehát, ahol a fiktív elbeszélő én lecsúszik a kis földútról, rá a főútra, ahol már tart a nagy felvonulás, és tombolnak az istenségek.
Üdvrivalgásban, tapsban múlik el a világ dicsősége, és emelkedik egy új királyság a helyén. (ami ugyan az, ha mélyebben belegondolunk) Mindenki örül, boldog arcok, tekintetek, örömkönnyek, csupa-csupa mosoly, főleg hát a...
Szóval minden gyönyörűséges, csak én állok ott dühtől és méregtől forrva, várva hogy végre kitéphessem magam emberi mivoltomból, és pusztító szörnyűségként vethessem rá magam az előttem örömködő tömegre, főleg hát a...
Szóval: az általános véleménnyel ellentétben, én nem vagyok egy jó ember. Irigy vagyok, és rendkívül dühös. Úgy érzem becsaptak, átvágtak, hazudtak nekem, de ami a legrosszabb, hogy azt hittem érdemes azt csinálnom amit, most pedig kiderült hogy igazából mindig is felesleges volt.
Persze szeretném elhinni hogy nem.
Meg hogy valamit hagytam a padláson.
Meg hogy majd lesz még valami.
Vagy várj, azt nem várom...
Vagyis igen.
De felesleges, azt viszont biztosan tudom.
Szóval nem várok, hanem haladok előre.
Tehát igen.
Kár...
Majd nem írok akkor. Vagyis majdnem írok. Tehát nem fogok.
Remélem te igen, de válaszolni se fogok.
Vissza a bolygó nagyságú pudingos tálba, oda mennék inkább. Csak most már kevergesse valaki más, meg hol a szívószálam?
El is rontottam a gyomrom, hánytam, okádtam, elestem, aztán fölkeltem, aztán meg részegen kikeveredtem a túrós-citromos erdőség szélére, ahol csak a különböző gyümölcs ízesítésű zselékkel kitömött vérfarkasok vonítása hallatszott. (a vér persze málna ízű művér volt, mint a cigi-rágó régen, tudjátok)
A lényeg: én félek a vonításoktól, mint azt már egy ezeréves történetemben le is írtam. Ez az a pont tehát, ahol a fiktív elbeszélő én lecsúszik a kis földútról, rá a főútra, ahol már tart a nagy felvonulás, és tombolnak az istenségek.
Üdvrivalgásban, tapsban múlik el a világ dicsősége, és emelkedik egy új királyság a helyén. (ami ugyan az, ha mélyebben belegondolunk) Mindenki örül, boldog arcok, tekintetek, örömkönnyek, csupa-csupa mosoly, főleg hát a...
Szóval minden gyönyörűséges, csak én állok ott dühtől és méregtől forrva, várva hogy végre kitéphessem magam emberi mivoltomból, és pusztító szörnyűségként vethessem rá magam az előttem örömködő tömegre, főleg hát a...
Szóval: az általános véleménnyel ellentétben, én nem vagyok egy jó ember. Irigy vagyok, és rendkívül dühös. Úgy érzem becsaptak, átvágtak, hazudtak nekem, de ami a legrosszabb, hogy azt hittem érdemes azt csinálnom amit, most pedig kiderült hogy igazából mindig is felesleges volt.
Persze szeretném elhinni hogy nem.
Meg hogy valamit hagytam a padláson.
Meg hogy majd lesz még valami.
Vagy várj, azt nem várom...
Vagyis igen.
De felesleges, azt viszont biztosan tudom.
Szóval nem várok, hanem haladok előre.
Tehát igen.
Kár...
Majd nem írok akkor. Vagyis majdnem írok. Tehát nem fogok.
Remélem te igen, de válaszolni se fogok.
Vissza a bolygó nagyságú pudingos tálba, oda mennék inkább. Csak most már kevergesse valaki más, meg hol a szívószálam?
2012. augusztus 14.
A rémség és a szörnyeteg
Fáradt voltam, de mégsem tudtam aludni. Helyette a sötétben botorkálva próbáltam megtalálni a mosdó lámpájának kapcsolóját, miközben minden akaraterőmet bevetettem, hogy visszatartsam a természet - akkortájt cseppet sem lágy - szavát.
Végül csak sikerült elérni a rendeltetésszerű helyre, miközben pedig ürítettem, a jobb oldalamon lévő ablakon bámultam ki a messzeségbe. Beletelt jó néhány másodpercbe mire szemem, a bambulás helyett a tényleges információkra fókuszált rá, és meglátta az ablak külső oldaláról rám bámuló rémség képét.
Az valószínűleg ugyan úgy csodálkozva nézte az én pofámat, mint én az ő pofáját, és az is több mint lehetséges, hogy ő is legalább annyira rondának gondolta az én arcszerkezetemet, mint én az övét. Más kultúrák találkozása, mondhatni.
Ezzel a lehetséges magyarázattal nyugtáztam is a dolgot, néma biccentéssel elköszöntem a pokolfajzattól, lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Nagy nap a holnapi, muszáj lesz legalább egy picit aludnom.
Örömmel jelenthetem, hogy sikerült pár órácskát. Nagyon izgatottan keltem, a kevés alvás ellenére szinte kipattantam az ágyból. Egyből föl is öltöztem, majd leszaladtam a konyhába, elfogyasztottam a reggelimet, aztán leültem az előszobába és vártam, mint karácsonykor a mikulásra szokás.
Anyu még sminkelt vagy fél órát, de aztán csak-csak kész lett, és végre elindulhattunk a bevásárlóközpontba. Ugyanis aznap érkeztek meg az új Vasember akciófigurák, amikre már hosszú hónapok óta vágytam, az ország összes többi gyermekével egyetemben.
A helyszínen már rengetegen voltak, egészen a parkoló kezdetétől állt a sor, tele anyukákkal, apukákkal, és persze az ő csemetéikkel. Ma még azok az idegesítő nyugdíjas nénik és bácsik is eltűntek, mintha tudták volna, hogy ezen a napon esélyük sincs megtartani az első helyüket a tápláléklánc csúcsán.
Aztán eljött a pillanat. Kinyitottak a kapuk, a tömeg pedig beözönlött az épületbe. Én rögtön megparancsoltam anyunak hogy találja meg a megfelelő alkalmazottat, és tudakolja meg hol lehet megvenni a hőn áhított akciófigurámat. Én inkább nem erőltetem a kommunikációt, ugyanis félek emberekkel beszélgetni, meg nem is nagyon szeretem őket ha már itt tartunk. Csak Csabit akit az óvodából ismerek, ő az egyetlen igazi barátom.
Végül meglett a bábum, az utolsó darab ami volt, bár egy másik kisfiút ki kellett gáncsolnom érte, mert ő is meg akarta szerezni. (illetve egy másikat még a labda-osztálynál belefojtottam a pöttyösökbe, de az azért volt, mert kinevette a cipőmet) Anyu kifizette a figuráért a 8000 forintot, majd fagyiztunk egyet, és végül hazamentünk.
Másnap kissé kábán ébredtem. Egy kicsit fájt is a fejem, de egyből elmúlt amikor megláttam a polcomon álló Vasember figurát. Büszkén szemlélte az előtte elterülő gyerekszoba látványát. Én meg büszkén szemléltem őt. Valószínűleg soha többet nem fogok hozzányúlni, és az idők végzetéig ott fog porosodni. De hát pont ez a gyönyörű az életben nem?
Kimentem a mosdóba fogat mosni. Kacsintottam egyet a szörnyre, aki szintén a reggeli tisztálkodását végezte, majd öblítettem és lecsoszogtam a konyhába. Egy picit elreggeliztem az időt, úgyhogy késve indultam el a munkába.
20 éves vagyok. Talán fejben egy kicsit gyerek még. A szörnyeteget pedig hasba szúrtam, és hagytam elvérezni a piszoár mellett. Szia!
Végül csak sikerült elérni a rendeltetésszerű helyre, miközben pedig ürítettem, a jobb oldalamon lévő ablakon bámultam ki a messzeségbe. Beletelt jó néhány másodpercbe mire szemem, a bambulás helyett a tényleges információkra fókuszált rá, és meglátta az ablak külső oldaláról rám bámuló rémség képét.
Az valószínűleg ugyan úgy csodálkozva nézte az én pofámat, mint én az ő pofáját, és az is több mint lehetséges, hogy ő is legalább annyira rondának gondolta az én arcszerkezetemet, mint én az övét. Más kultúrák találkozása, mondhatni.
Ezzel a lehetséges magyarázattal nyugtáztam is a dolgot, néma biccentéssel elköszöntem a pokolfajzattól, lekapcsoltam a villanyt, majd visszamentem a szobámba. Nagy nap a holnapi, muszáj lesz legalább egy picit aludnom.
Örömmel jelenthetem, hogy sikerült pár órácskát. Nagyon izgatottan keltem, a kevés alvás ellenére szinte kipattantam az ágyból. Egyből föl is öltöztem, majd leszaladtam a konyhába, elfogyasztottam a reggelimet, aztán leültem az előszobába és vártam, mint karácsonykor a mikulásra szokás.
Anyu még sminkelt vagy fél órát, de aztán csak-csak kész lett, és végre elindulhattunk a bevásárlóközpontba. Ugyanis aznap érkeztek meg az új Vasember akciófigurák, amikre már hosszú hónapok óta vágytam, az ország összes többi gyermekével egyetemben.
A helyszínen már rengetegen voltak, egészen a parkoló kezdetétől állt a sor, tele anyukákkal, apukákkal, és persze az ő csemetéikkel. Ma még azok az idegesítő nyugdíjas nénik és bácsik is eltűntek, mintha tudták volna, hogy ezen a napon esélyük sincs megtartani az első helyüket a tápláléklánc csúcsán.
Aztán eljött a pillanat. Kinyitottak a kapuk, a tömeg pedig beözönlött az épületbe. Én rögtön megparancsoltam anyunak hogy találja meg a megfelelő alkalmazottat, és tudakolja meg hol lehet megvenni a hőn áhított akciófigurámat. Én inkább nem erőltetem a kommunikációt, ugyanis félek emberekkel beszélgetni, meg nem is nagyon szeretem őket ha már itt tartunk. Csak Csabit akit az óvodából ismerek, ő az egyetlen igazi barátom.
Végül meglett a bábum, az utolsó darab ami volt, bár egy másik kisfiút ki kellett gáncsolnom érte, mert ő is meg akarta szerezni. (illetve egy másikat még a labda-osztálynál belefojtottam a pöttyösökbe, de az azért volt, mert kinevette a cipőmet) Anyu kifizette a figuráért a 8000 forintot, majd fagyiztunk egyet, és végül hazamentünk.
Másnap kissé kábán ébredtem. Egy kicsit fájt is a fejem, de egyből elmúlt amikor megláttam a polcomon álló Vasember figurát. Büszkén szemlélte az előtte elterülő gyerekszoba látványát. Én meg büszkén szemléltem őt. Valószínűleg soha többet nem fogok hozzányúlni, és az idők végzetéig ott fog porosodni. De hát pont ez a gyönyörű az életben nem?
Kimentem a mosdóba fogat mosni. Kacsintottam egyet a szörnyre, aki szintén a reggeli tisztálkodását végezte, majd öblítettem és lecsoszogtam a konyhába. Egy picit elreggeliztem az időt, úgyhogy késve indultam el a munkába.
20 éves vagyok. Talán fejben egy kicsit gyerek még. A szörnyeteget pedig hasba szúrtam, és hagytam elvérezni a piszoár mellett. Szia!
2012. augusztus 10.
Egy fiúcska
Pár ismertető jel ahhoz, hogy tudd, mikor mész a férfivé válással ellenkező irányba:
- A délelőtti elfoglaltságod kimerül abban, hogy egy híres képnézegető weboldal együgyű játékának keretében, teljesen haszontalan tárgyak után vadászol. (és nyomogatod az r billentyűt, mint valami fejvesztett őrült)
- Ha hagyod hogy arcszőrzeted a lehető legelevenebb formában terjedjen szét arcberendezéseden.
- Ha hajad fölveszi a mai világban igencsak divatos félhosszú formát. (mínusz a divatos rész, helyette egy csipetnyi igénytelenség)
- Ha a sötét, elfüggönyözött szobádból csak a közízlésnek megfelelőnél sokkal nagyobb hangerejű dubstep ad arról jelet, hogy az ajtó mögött az élet is felütötte fejét, sőt, nemcsak hogy felütötte, de már hosszú idők óta el is vegetál egymagában.
De hát az élet nem habos torta, meg kellett állni a tárgyak vadászatával, és be kellett menni a belvárosba, mert lebeszéltem egy találkozót egy barátommal, akit már nagyon régóta nem láttam. Le is cseréltem az egy szál boxeremet valami ünnepélyesebbre, magamhoz vettem a telefonom, a kulcsom, meg az irataim, és elindultam. Hogy mi ihletett arra, hogy egy kicsit jobban megvizsgáljam utazásom körülményeit?
Egy éles kanyar a kettes villamos fedélzetén, a Szalay utca megálló közvetlen közelében. Sokszor mentem már ott, de eddig sosem tűnt fel hogy a mellettünk elhaladó autók csak pár centire vannak a villamos oldalától. Már nem is tudom mi jutott eszembe erről a pár centiről, talán egy hasonlat, élet és halál kapcsolata, de már nem emlékszem rá, meg akkor sem fogalmaztam meg magamnak pontosan, inkább csak elhadartam, majd elharaptam a gondolatot.
Szóval Jászai Mari tér. Szeretem ezt a helyet, bár néha a pici aluljáró lépcsőit elfoglalják a csövesek, és őket ilyenkor kénytelen vagyok kikerülni. De amúgy nem rossz környék, mindig látok egy plázacica kinézetű hölgyeményt egy kiskutyussal, de nem vagyok biztos benne, hogy mindig ugyan azt. Van itt meki is, az mindig pluszpont.
Fölszálltam a villamosra. Ott mintha minden velem utazót behívtak volna a katonaságba, és éppen a frontra tartanánk egy harckocsi tetején, úgy néztek rám szomorúan, kegyvesztetten. Még a velem együtt felszálló pár is depisen pillantgatott egymásra, mintha már tudnák hogy csak pár nap, és eljön a szakítás ideje. Vagy tényleg behívták őket. Bár a mellettem álló néni nem tett tanúbizonyságot a bajtársi szeretetről, ahogy véletlenül összeért a karunk, ő már húzta is el sajátját, mintha leprás lennék. Ez esetben rossz kocsira szálltam, de nem láttam sehol a vöröskereszt lobogóját, így azt hiszem ez megbocsájtható.
Nyugati pályaudvar. Ahol a vasútállomás előtt kéregető csövesek, és a szemben, a különböző keleti kajáldákban üldögélő üzletemberek képe tökéletesen megfér egymás mellett. Köztük pedig a két sín, a villamosokkal, amiken az átlagnép utazik. Mondjuk most fölszállt egy gyanús kinézetű úriember, gyorsan keletkezett is egy üres kör, az amúgy eléggé zsúfolt járműben. Pedig nem is volt olyan büdi, mert én persze ott maradtam a helyemen, engem nem tántorít el senki fia.
Oktogon. Ez egy tök jó hely. Vannak bokrok az út közepén, vagy valami ilyesmi, sosem vizsgáltam meg túlzottan a környéket. Az Andrássy úton viszont minden alkalommal érdemes végigsétálni. (kinek kell a metró?)
Király utca. Itt még szerintem sosem szálltam le.
Wesselényi utca. Lehet itt sem. De az egyiken mindenképp. Arra emlékszem ugyanis, hogy a kettő közül valamelyikből lehet a legkönnyebben eljutni az Almássy hallba, ahova fűz néhány szép emlék. Elektronikus zenei bulik. Valamikor megint kéne menni.
Blaha Lujza tér. Ahogy a barátomnak is ecseteltem, ez a hely gyönyörű lenne, ha több figyelmet kapna. Jelenleg viszont furábbnál furább emberek gyűjtőhelye. Itt szálltam le, és álltam meg a menetrendet jelző tábla melletti kukánál. Persze nem a legjobb hely, mert mindig megjelenik pár gyűjtögető, de ezt szoktuk meg, mint találkahely. Most is megjelent pár vakond, az egyik csalódottan meg is említette a másiknak, hogy mostanában már nem szemetelnek annyit az emberek. Szerintem szemetelnek, max nem a kukába. Persze megértem én a csalódott gyűjtögetőt, egyszer egy társa már tartott nekem kiselőadást a villamoson arról, hogy mennyi pénzt lehet keresni azzal, hogy reggelente végigjárja a Margitszigetet üres üvegek után kutatva. Én leszek az első, aki kezet csókol majd neki, ha befarol új ferrariával a hetes busz megállójába.
Amúgy volt még pár érdekes dolog, egy fiatal lány aki leköpte a kombinót, megállóban füvező férfi, és az egykezű bácsi mögött sétáló vak néni is egész groteszk látványt nyújtott. Szegény kutyus se nagyon vágta a témát, de hogy megnyugtassak minden olvasót: segítettek a néninek.
Aztán megjött a barátom, vele pedig bementünk a mekibe, két csokoládés valami, meg néhány sajtburger elfogyasztásának céljából. Itt már normális témákról szólt a diskurzus, éppen ezért feleslegesnek is érzem a megjelentetését.
Tanulság? Azt még mindig nem az én blogom falain belül kell keresni. Persze azért megfordult a fejemben, hogy ilyen emberek közt minimális befektetett energiával is lehetne férfinak lenni.
Aztán leültem a számítógép elé, mert vagy öt óra kiesett az életemből, amit netes játékokkal is eltölthettem volna.
- A délelőtti elfoglaltságod kimerül abban, hogy egy híres képnézegető weboldal együgyű játékának keretében, teljesen haszontalan tárgyak után vadászol. (és nyomogatod az r billentyűt, mint valami fejvesztett őrült)
- Ha hagyod hogy arcszőrzeted a lehető legelevenebb formában terjedjen szét arcberendezéseden.
- Ha hajad fölveszi a mai világban igencsak divatos félhosszú formát. (mínusz a divatos rész, helyette egy csipetnyi igénytelenség)
- Ha a sötét, elfüggönyözött szobádból csak a közízlésnek megfelelőnél sokkal nagyobb hangerejű dubstep ad arról jelet, hogy az ajtó mögött az élet is felütötte fejét, sőt, nemcsak hogy felütötte, de már hosszú idők óta el is vegetál egymagában.
De hát az élet nem habos torta, meg kellett állni a tárgyak vadászatával, és be kellett menni a belvárosba, mert lebeszéltem egy találkozót egy barátommal, akit már nagyon régóta nem láttam. Le is cseréltem az egy szál boxeremet valami ünnepélyesebbre, magamhoz vettem a telefonom, a kulcsom, meg az irataim, és elindultam. Hogy mi ihletett arra, hogy egy kicsit jobban megvizsgáljam utazásom körülményeit?
Egy éles kanyar a kettes villamos fedélzetén, a Szalay utca megálló közvetlen közelében. Sokszor mentem már ott, de eddig sosem tűnt fel hogy a mellettünk elhaladó autók csak pár centire vannak a villamos oldalától. Már nem is tudom mi jutott eszembe erről a pár centiről, talán egy hasonlat, élet és halál kapcsolata, de már nem emlékszem rá, meg akkor sem fogalmaztam meg magamnak pontosan, inkább csak elhadartam, majd elharaptam a gondolatot.
Szóval Jászai Mari tér. Szeretem ezt a helyet, bár néha a pici aluljáró lépcsőit elfoglalják a csövesek, és őket ilyenkor kénytelen vagyok kikerülni. De amúgy nem rossz környék, mindig látok egy plázacica kinézetű hölgyeményt egy kiskutyussal, de nem vagyok biztos benne, hogy mindig ugyan azt. Van itt meki is, az mindig pluszpont.
Fölszálltam a villamosra. Ott mintha minden velem utazót behívtak volna a katonaságba, és éppen a frontra tartanánk egy harckocsi tetején, úgy néztek rám szomorúan, kegyvesztetten. Még a velem együtt felszálló pár is depisen pillantgatott egymásra, mintha már tudnák hogy csak pár nap, és eljön a szakítás ideje. Vagy tényleg behívták őket. Bár a mellettem álló néni nem tett tanúbizonyságot a bajtársi szeretetről, ahogy véletlenül összeért a karunk, ő már húzta is el sajátját, mintha leprás lennék. Ez esetben rossz kocsira szálltam, de nem láttam sehol a vöröskereszt lobogóját, így azt hiszem ez megbocsájtható.
Nyugati pályaudvar. Ahol a vasútállomás előtt kéregető csövesek, és a szemben, a különböző keleti kajáldákban üldögélő üzletemberek képe tökéletesen megfér egymás mellett. Köztük pedig a két sín, a villamosokkal, amiken az átlagnép utazik. Mondjuk most fölszállt egy gyanús kinézetű úriember, gyorsan keletkezett is egy üres kör, az amúgy eléggé zsúfolt járműben. Pedig nem is volt olyan büdi, mert én persze ott maradtam a helyemen, engem nem tántorít el senki fia.
Oktogon. Ez egy tök jó hely. Vannak bokrok az út közepén, vagy valami ilyesmi, sosem vizsgáltam meg túlzottan a környéket. Az Andrássy úton viszont minden alkalommal érdemes végigsétálni. (kinek kell a metró?)
Király utca. Itt még szerintem sosem szálltam le.
Wesselényi utca. Lehet itt sem. De az egyiken mindenképp. Arra emlékszem ugyanis, hogy a kettő közül valamelyikből lehet a legkönnyebben eljutni az Almássy hallba, ahova fűz néhány szép emlék. Elektronikus zenei bulik. Valamikor megint kéne menni.
Blaha Lujza tér. Ahogy a barátomnak is ecseteltem, ez a hely gyönyörű lenne, ha több figyelmet kapna. Jelenleg viszont furábbnál furább emberek gyűjtőhelye. Itt szálltam le, és álltam meg a menetrendet jelző tábla melletti kukánál. Persze nem a legjobb hely, mert mindig megjelenik pár gyűjtögető, de ezt szoktuk meg, mint találkahely. Most is megjelent pár vakond, az egyik csalódottan meg is említette a másiknak, hogy mostanában már nem szemetelnek annyit az emberek. Szerintem szemetelnek, max nem a kukába. Persze megértem én a csalódott gyűjtögetőt, egyszer egy társa már tartott nekem kiselőadást a villamoson arról, hogy mennyi pénzt lehet keresni azzal, hogy reggelente végigjárja a Margitszigetet üres üvegek után kutatva. Én leszek az első, aki kezet csókol majd neki, ha befarol új ferrariával a hetes busz megállójába.
Amúgy volt még pár érdekes dolog, egy fiatal lány aki leköpte a kombinót, megállóban füvező férfi, és az egykezű bácsi mögött sétáló vak néni is egész groteszk látványt nyújtott. Szegény kutyus se nagyon vágta a témát, de hogy megnyugtassak minden olvasót: segítettek a néninek.
Aztán megjött a barátom, vele pedig bementünk a mekibe, két csokoládés valami, meg néhány sajtburger elfogyasztásának céljából. Itt már normális témákról szólt a diskurzus, éppen ezért feleslegesnek is érzem a megjelentetését.
Tanulság? Azt még mindig nem az én blogom falain belül kell keresni. Persze azért megfordult a fejemben, hogy ilyen emberek közt minimális befektetett energiával is lehetne férfinak lenni.
Aztán leültem a számítógép elé, mert vagy öt óra kiesett az életemből, amit netes játékokkal is eltölthettem volna.
2012. augusztus 6.
Örökös körforgás
Egyszer azt mondta egy ismerősöm, hogy én olyan "kis szerencsétlen" vagyok, és hogy ez mennyire aranyos. Nos nem tudom mennyire az, vagy mennyire nem, de hogy nagyon idegesítő, az biztos.
Néha elgondolkodom azon, hogy az élet ténylegesen egy játék, és én az előző életeimben elért sikereimen felbuzdulva, a mostaniba már hard, vagy még magasabb fokozaton léptem be. Ha ez valójában így van, akkor a nirvánában bizony jár pár fejbekólintás az előző fegyverhordozóknak. Aztán meg kezet fogok Buddhával, mert azért mégis csak jobb hogy az ő tanításai hozzák el a megboldogulást. A hamburgert pedig kitépem a kezéből, aki pedig tudja hogy mire gondolok, az ezt a bejegyzést sosem fogja látni.
Néha elgondolkodom azon, hogy az élet ténylegesen egy játék, és én az előző életeimben elért sikereimen felbuzdulva, a mostaniba már hard, vagy még magasabb fokozaton léptem be. Ha ez valójában így van, akkor a nirvánában bizony jár pár fejbekólintás az előző fegyverhordozóknak. Aztán meg kezet fogok Buddhával, mert azért mégis csak jobb hogy az ő tanításai hozzák el a megboldogulást. A hamburgert pedig kitépem a kezéből, aki pedig tudja hogy mire gondolok, az ezt a bejegyzést sosem fogja látni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)